„… a modernizálás és aktualizálás mámorában – nem alkalmazhatunk úgynevezett úgynevezett hipermodern művészeti módszereket és trükköket, ész nélkül záporozó anakronizmusokat (arról nem is beszélve, hogy a „hipermodern módszerek” a legtöbb esetben: század eleji ásatag kísérletek újraerőltetései) –, az ilyesmi legjobb esetben is (ha van ilyen) körülbelül azt a nívót képviseli, ami az operettek és kabarék (ott helyénvaló) fogását…” – idézte Szentkuthy Miklós művészetről vallott gondolatait Elmer István író a kiállítás bevezetőjében.
Színre lépünk – mondja a kiállítás címe, amelynek jelen esetben nem csupán beköszönő értelme van egy új egyesületre és művészeire vonatkoztatva. Aki belép a terembe, megcsapja a szemét egy igen intenzív szín-kavalkád is, mintha a művészek előre jelezni kívánnák, hogy ők főleg a színekre építve fejezik ki gondolataikat műveikben. És valóban: pompás színek és lüktető formák néznek vissza a falakról ezen a meglepően magas nívót képviselő tárlaton.
Kleinheincz Magdolna festőművész igen erős kapcsolatot táplál a zenével: képein az olajba fröccsenő zene hullámain érezzük magunkat. A művésznőt nem konkrét történetek izgatják, hanem azok az élénk színek és lüktetések, amelyek zenehallgatás közben formálódnak látomássá. Egyik legszebb vásznán Debussy: A tenger (La Mer) című szimfonikus költeményének hangjai csobbannak szemünkbe, pontosan nem is kivehető formákat ringatva hátukon. Az impresszionista zene azonban az ecset alatt expresszív formákat ölt, éreztetve a tenger erejét és hatalmát. Egy másik képe Orff: Carmina Burana című alkotásának ritmusán lüktet, s mintha tűznyelvek lobbannának apró ördögökkel, úgy fejezi ki a kompozíció ennek a vágáns dalcsokornak a piros életörömét.
Dr. Keskeny Ildikó világában is fontos szerepe van a színharmóniának, de ő visszafogottabb pasztell árnyalatokkal él. Egyik gyönyörű képe egy levendulamezőt ábrázol, ahol, miközben ennek a jellegzetes színű és illatú virágnak a sokaságában gyönyörködünk, zöldek és sárgák jelzik a növényszőnyeg foltosságát, nem homogén voltát. Így a levendulás megmozdul, hajladozni kezd, él a vásznon. A művésznő témavilágában a növények mellett a városi hangulatok is fontos szerepet kapnak. Ám ezek nem a lüktető nagyvárosok, inkább az emlékezésre szolgáló kisebb utcarészletek, vagy párába, ködbe rejtőző sejtelmesen felderengő város impressziók.
A tárlat harmadik művésze, Breczkó Péter grafikus a tűzzománc lehetőségeit kutatja. Zord idők című munkáján két öreg, hasadozó fa ráncai és a zománc simasága között fém kezek is megjelennek, furcsán ötvözve talán a régi és az új örök ellentétét és együttlétét. Az Íme a király című kompozíciója egyszerre formázza a koronát, és a koronázó dombon álló uralkodó rendíthetetlen nyugalmas erejét. Breczkó el- eljátszik a zománclapok és más formák és anyagok kontextusával is, keresve a lehetőséget egyfajta új képiség megjelenítésére.
Mindent egybevetve nagyon jó benyomást tett rám ennek a három alkotónak a művészi világa, bármelyikük alkotásaiból szívesen látnék a falamon is, ezért jó szívvel ajánlom, hogy noha a kiállító hely nem a legoptimálisabb sem megvilágításban, sem elhelyezésben a művek számára, mégis érdemes betérni és megnézni, mit hoztak az egyesületi tagok össze szeptemberre.
