Az Olasz Kultúrintézetben tartott könyvbemutató különlegessége volt, hogy manapság van egy hely, ahol a rímekben, költeményekben, gondolatokban fürdőztek költők és irodalomhívő emberek. Magyarok is, olaszok is. Egy teremnyi közönség hallgatta hol magyarul, hol olaszul a verseket, amelyeket Alessandro Quasimodo olvasott fel – a Nobel-díjas Salvatore Quasimodo fia. Derűsen. Derűs volt Franco Cajani, akit az egyik legjelentősebb olasz költőnek tartanak, s aki 20 éve Balatonfüreden megalapította néhány magyar barátjával, köztük Baranyi Ferenccel, a Salvatore Quasimodo nemzetközi költőversenyt. Cajani 2004-ben úgy gondolta, hogy végleg felhagy a versírással, aztán mégis csak visszatért A második végállomás felé, s ebből született a mostani kötet.
Aki az utóbbi időben fel akarja hívni Baranyi Ferencet, nem tudja megtenni. Régebben is csak korán reggel vette fel a telefont, aztán napközben már nem. Mert annyira sok a dolga – szokta mondani. De mi?
– Rájöttem, hogy száz telefonhívás közül 98-ban tőlem akarnak valamit. Inkább feláldozom azt a két nekem fontos kettőt, hogy maradjon időm a teendőimre – mondta, miközben üldögéltünk egy kellemes pesti kávéház teraszán. – Az elmúlt két évben a Dante-fordítással voltam elfoglalva. Hajdanában az egyetemi szakdolgozatom is Dantéról szólt. Húszévesen lefordítottam a Vita nuova (Új élet) című fiatalkori versét a magam kedvtelésére. Kardos Tibor, az olasz tanszék vezetője, akkor, 1957-ben, azt mondta: Édes fiam, ez nagyon szép. Van húrod Dantéhoz. Tessék az egész Új életet lefordítani.
Csakhogy, akkoriban egészen más dolgok foglalkoztattak: például a csajok után mászkálni – hunyorgott vígan, mert nyoma sincs a tekintetében, hogy, állítólag, 75 éves. – Aztán 59 évesen mégis csak lefordítottam, de ezt már Kardos Tibor tanár úr nem érhette meg.
– Az Új élet műfaja szerint prosimetrum – vagyis olyan mű, amelyben a próza váltakozik a versekkel. Ahogy manapság a musicalekban zajlik a történet prózában, aztán egy csúcspontnál énekelni kezdenek. Dante is így írta meg Beatrice iránti szerelmét, prózában és versben. Végül is ez a fordítás 1996-ban látott napvilágot. A műfaj hatással volt az én költői világomra is: így írtam meg az Egy önérzet hét stációját, amely az életem egy-egy eseményéről szólt. Az Isteni színjátékot eszem ágában sem volt lefordítani. Bár a fiatalok nagyképűségével a szakdolgozatomban kinyilatkoztattam, hogyan kellett volna Babitsnak fordítania. Ma, persze, már másképpen látom. Ő a 19. század romantikus világát hozta be a műbe.
– Dantéra a világos, mesélő tónus jellemző, úgy lehet olvasni, mint egy izgalmas krimit. Olyannyira így van – lendül bele a mesélésbe -, hogy Dunai Tamás, a színész, amikor odaadtam neki a fordítás kéziratát, azt írta vissza a neten, hogy „nagyon dühös vagyok, a nyolcadik éneknél tartok, de abba kellett hagynom, mert elmegyek. Este folytatom”. – Én a természetes mesélő tónusát akartam visszaadni a műnek.
– 1980-ban megvoltam az ötödik ének fordításával, de továbbra sem akartam vele foglalkozni. Mígnem Madarász Imre irodalomtörténész barátom a debreceni egyetemről addig-addig bujtogatott, hogy „neked olyan mediterrán lelked van”, ezzel legyezgette a hiúságomat, hogy mégis csak nekiláttam. 2000-ben két éneket fordítottam le. De közben jöttek a munkák, élni kell, hát mást is csináltam. Lefordítottam a Carment az Operaháznak. Aztán Cilea művét, Az arles-i lányt. 2010-ben Madarász barátom megint ostromolni kezdett, és végre nekiláttam újra. Másfél év alatt, 2011 novemberére lefordítottam a hiányzó 31 éneket. De közben még elkészült és bemutatták a Casta Diva című monodrámámat is.
– Ez Schodelné Klein Rozália életéről szól – kanyarodik el a mesélésben Baranyi Ferenc egy egészen más történet felé. – Ő volt a 19. század közepén az egyetlen képzett operaénekesnő. Az idő tájt a művészek gyakran jártak kirándulni a hegyekbe. Egy alkalommal Schodelné elénekelte Bellini Norma című operájából a Casta Diva kezdetű áriát, de olyan szépen, hogy elnevezték azt a helyet Normafának. Ami az én életemben azért lett érdekes, mert Pilisen születtem és Nyáregyházán cseperedtem. A nyáregyházi erdőben van eltemetve Schodelné Klein Rozália, aki Nyáry Pál, a reformkori politikus szerelme volt. A szabadságharc leverése után Nyáry Pált bebörtönözték, és Schodelné elment Nyáry birtokára, hogy gondozza. Hamarabb halt meg, mint ahogy Nyáry kiszabadult volna. Ott temették el az akácerdőben, ahol én gyerekként indiánosdit játszottam, és mindig nekiütköztem a sírjának. Hát megkérdeztem, kié a sír. Mondták, egy operaénekesnőé. Akkor hallottam először az operáról. Nagyon megtetszett.
– Hát ez volt az előzménye, hogy nekiláttam Schodelné Klein Rozália életéről monodrámát írni a halálának 200-ik évfordulójára, amit be is mutattak a Normafán, az ottani idősek otthonában, ahol nagyon sok remek estét rendeznek. Bemutatták a Fészekben is. Az embereknek megvan az igényük az ilyen művekre. Amikor vidéken elmegyek egy estre, látom, az emberek olyan tiszta lélekkel jönnek oda, mint a templomba. Vágynak a szép gondolatokra.
Itt egy kicsit elméláztunk. Mert óhatatlanul eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy ha erre van igényük az embereknek, miért nem kapják meg. De ebbe nem bonyolódtuk bele mélyen – úgy is tudtuk. Inkább visszakanyarodtunk a költészethez.
– A költészet legfontosabb feladata, hogy ébren tartsa az igazságérzetünket, karban tartsa az érzelmeinket, és igazat szóljon.
És hogy valami derűs történettől jobb kedvünk legyen, Baranyi Ferenc még elmesélte, hogyan lett költő.
– Eredetileg operaszerző akartam lenni. Tízévesen írtam egy ötfelvonásos operát a tengerről. Nem mintha láttam volna igazi tengert. A zenéjét is, szövegét is én követtem el. Szirmay Regináld tanár úr, aki zongorázni tanított, erre azt mondta: „Kedves mester, édes fiam! Inkább gyakoroltál volna egy kicsit többet, mint hogy a kor divatos slágereit lopkodtad volna össze. De a szöveg jó.” Na, attól kezdve már csak az írással foglalkoztam.
