„Ha az Oscar-gálán volna legjobb akciófilm kategória, akkor ez a film lenne a biztos befutó…” – hivatkozik a filmet kísérő sillabusz a Tribeca filmfesztivál zsűrijére. Ízlések és pofonok különbözőek, én a vetítés alatt nem láttam mást, mint egy eredeti ötletek hiányában csak amerikai zsarufilm sablonokból építkező, kissé zavaros, európai Hollywood-mutációt, sztárok nélkül, amiben ráadásul pozitív főhős hiányában a néző csak rosszakért és még rosszabbakért izgulhat.
A 24 órás történet azzal kezdődik, hogy két pénzéhes, korrupt nyomozó: Vincent (Tomer Sisley) és Manuel (Laurent Stocker) álarcos fegyveres rablást hajt végre a hajnali utcán, hogy megszerezzen egy sporttáskányi kokainszállítmányt. Az utcai lövöldözésben meghal az egyik drogfutár, és Vincent is súlyosan megsebesül, ráadásul még fel is ismerik. Azért, hogy visszaszerezze az őt megillető szállítmányt, José Marciano (Serge Riaboukine) elraboltatja Vincent kamasz fiát, Thomast (Samy Seghir), hogy így zsarolhassa a zsarut. Noha Vincent nem épp mintaapa, belemegy a cserébe, hogy fiát visszakaphassa. Csakhogy tettestársa és kollégája, Manuel kétkulacsos játékot folytat, összejátszik a korrupt zsaruk után nyomozó Lacombe felügyelővel (Julien Boisselier) is és tájékoztatja őt Vincent minden lépéséről. A Vincentre ráállított fiatal, és az egész filmben egyedül tiszta Vignali rendőrnő (Lizzie Brocheré) ellopja Vincent-tól, majd főnöke kezére játssza a drogot, mert nem tudja, hogy a korrupt felügyelő is magának akarja a kokaint, ezáltal viszont Vincent kerül kutyaszorítóba, mert nem tudja megejteni a cserét.
Ettől kezdve megindul az éjszakai hajsza Marciano többemeletes diszkó–játékbarlang–étterem–bár-komplexumának összes helyiségében. A sebesült zsaru bekattan, kényszerűségből átveri Marcianót, és az őt is szorongató Feydek drogkereskedőt (Joey Starr), ezzel azonban ő válik mindenki céltáblájává.
A szórakozóhely olyan zsúfolt, mint a néhai West Balkán az emlékezetes tragédia estéjén, de a közönség és a személyzet alig vesz észre valamit is abból, hogy körülöttük véres verekedésekkel és lövöldözésekkel megtűzdelt csiki-csuki hajsza folytatódik zsaruk és drogkereskedők, valamint zsaruk és zsaruk között. De mire ismét megvirrad, néhány halottal, összetört autóval és berendezéssel később a néző fellélegezhet: a forgatókönyv szerint minden elrendeződni látszik, a jó és a rossz elnyeri jutalmát, a még rosszabb csúfak meg méltó büntetésüket.
Mi az, ami engem zavar? Először is a cím. Nem vagyok franciás, nem tudom, hogy a „fehér éjszaka” szóösszetételnek van-e valami mögöttes jelentése mondjuk a francia argóban, de ennek így semmi köze az egészhez. Igaz, hogy hajnalban kezdődik és végződik a történet, de közte világos a nappal és sötét az éjszaka, tehát minden a helyén van, a skandináv éjszakákat kifehérítő aurea borealis viszont itt szóba sem jöhet, ugyanakkor ennek a címnek van egy félrevezető áthallása Dosztojevszkij gyönyörű regényéhez is, amihez viszont semmi köze. Nem véletlen, hogy a nemzetközi forgalmazásban használt angol Sleepless Night, azaz ’átalvatlan éjszaka’ jobban kifejezi a lényeget.
Aztán a 24 órás (és nem egy éjszaka zajló) cselekménysorban egyetlen tiszta ember van, a szerencsétlenkedő kis rendőrtanonc, tehát a nézőnek egy erkölcstelen, romlott rendőrért kell izgulni, akit az nem tesz tisztává, hogy az ártatlanul belekevert kamasz fiáért küzd. De itt „aljas indokból elkövetett anyagi haszonszerzés reményében” mindenki mindenkit átver, kijátszik, tehát a katarzis igencsak felemás.
Van aztán egy árnyalatnyi rasszista felhang is a filmben: Vincent és a fia erősen arab–francia kinézetűek, a drogkereskedők mind törökök meg negroid rasszhoz tartozók, szóval a tiszta, európai franciák elhatárolódhatnak ettől a romlott bevándorló népségtől, aki még az árja kinézetű honfitársait is megronthatja.
A meglehetősen „tökösen” küzdő, romlott zsarukkal szemben a drogdílerek leginkább csak csúnya küllemükkel és pisztollyal hadonászó fenyegetőzéseikkel harcolnak, egyébként a saját szórakozóhelyükön is csak puhány, fejetlenül futkározó keresgetéssel vesznek részt a cselekmény lényegében, holott még kamerás figyelő rendszer is rendelkezésükre áll, nem beszélve a biztonsági személyzetről.
A főhőst alakító Tomer Sisley és talán Julien Boisselier kivételével, aki némi színészi játékot is megpróbál felmutatni, a többiek középszerű amatőrök, de ők sem esélyesek az Oscarra. Például, noha Vincent lőtt sebét azonnal, amit a film elején szerez, össze kéne varrni, a cselekmény közben többször hülyére verik és ő is hülyére ver másokat, fut, mászik, esik, de sebét csak akkor jelzi, ha a forgatókönyv szerint kezét az átvérzett oldalára tapasztva kell jelezni, hogy ez most akkor fáj. Vagy: az embernek nevetni támad kedve, mikor az emeletről fejre ejtett Lacombe némi haldoklás után pár kisebb sérüléssel bicegve ismét akcióba lendül a végkifejletben.
Magyarán: a középszerűség Nicolas Saada és Frédéric Jardin forgatókönyvétől a színészi játékon át a rendezésig mindenen végigvonul. Tom Stern állandóan rángatott kamerája és Marco Cavé meg Christophe Pinel vágói munkája – néhány kevésbé szokványos beállítástól eltekintve – a feszültséget volna hivatott növelni, de engem például inkább idegesített. Ezt egyébként fokozta, hogy a film nem szinkronizált, a magyar feliratokat viszont sokszor egy másodpercig mutatják csak, amely idő alatt elolvasni képtelenség a hosszabb mondatokat. Nicholas Errera zenéje sem hagy nyomot a nézőben.
Az európai, főként francia filmgyártás, amely a filmtörténet több mint 100 éve alatt markáns és emlékezetes művészi alkotásokat hozott létre, az utóbbi évtizedben kétségbeesett küzdelmet folytat a közönségért az amerikai profi kommersz mindent elsöprő térnyerésével szemben. Ennek egyik útja, hogy megpróbálja lemásolni Hollywood kliséit és formanyelvét, ahogy a Fehér éjszaka is teszi. A másik út kicsit nehezebb: az európai értékek megtartásával ki kell találni új történeteket, amelyeket világszínvonalon eljátszva és megfilmesítve talán a közönség is visszaszokik az európai filmekhez. De az már egy másik történet lesz, nem ez.
