Simon Kornél, a produkció rendezője azt mondja: a jeltolmácsok kiváló színészi képességekkel rendelkeznek, így olyan, mintha egyfajta balett kísérné az egyes jeleneteket, ekképpen az előadást gazdagítja a jelenlétük.
A Centrál Színházban nem szokatlan ez a kísérlet, nagy sikerrel játszották már jeltolmács közreműködésével A mi utcánk – Avenue Q, a Guppi, és a Mégis, kinek az élete? című előadást is. Puskás Tamás igazgató azt mondja: a Centrál Színház teljes mértékben elkötelezett az akadályok megszüntetése mellett. A nagyszínpadot a mozgáskorlátozottak könnyen megközelíthetik, a hallássérültek számára pedig az előadásokon nagyothalló hurkot alakítanak ki. A 90 decibel kezdeményezéssel – amely a siketek és súlyosan nagyothallók számára igyekszik teljes értékű kulturális élményeket kínálni – jó együttműködés alakult ki a múlt években. Az előadásokat szakemberek előre megtekintik, és így választják ki azokat, amelyek jelelhetők.
Puskás igazgató büszke arra, hogy gyerekdarabot először a Centrálban láthatnak a nézők jeltolmácsok közreműködésével. A direktor hozzátette: terveik szerint a jövőben is rendszeresen sor kerül egy-egy előadás jelnyelvi közvetítésére.
A 90 decibel kezdeményezés célja éppen az, hogy az ország kisebb-nagyobb színházaiban az előadások rendszeresen élvezhetők legyenek a siket és nagyothalló nézők számára. Hazánk lakosságának tízede él valamilyen mértékű hallásproblémával, közülük mintegy 60 ezren teljesen siketek, 300 ezren pedig súlyosan nagyothallók. További részletek itthttp://www.90decibel.hu
„…egyszer csak elszabadulhat 400 gyerek”
Beszélgetés Simon Kornél rendezővel A Hang-villa titka jeltolmácsolt előadása okán
– Ez volt az első rendezésed a Centrál Színházban, most tartjátok a felújító próbákat. Van beugró?
Simon Kornél: Nem, nálunk nincs. Kicsit megnehezítette ugyan a dolgot Vári-Kovács Péter balesete, de ehhez képest nagyon jól helytállt. Egyszer egy összpróbában megtartottuk az előadást, mindenki tökéletesen emlékezett a szerepére, ami csodálatos dolog.
– Gondolom, ez szívügyed. Milyen volt az első rendezés?
SK: Olyan, mintha egy monstre hullámvasúton ülnék. Egyik nap még azt érzed, hogy most pedig kézen fogva megváltjátok a világot a színészekkel, hogy ők a világ legjobbjai és micsoda kreativitás van bennük, a következő nap pedig – én színész is vagyok, tudom milyen úgy felkelni, hogy az embernek éppen semmi kedve próbálni – lapáttal kell rakni az energiát, és azért harcolni, hogy értsétek meg, figyeljetek már rám. Aztán egy ilyen nap után, amikor az ember hazamegy, olyan, mint egy leengedett strandlabda. De ezzel együtt is csodálatos volt.
– Színészként rendezni az azt jelenti, hogy te jobban figyelsz a színészre, mint mondjuk az olyan rendező, aki sokszor inkább formákban gondolkodik?
SK: Én szeretem a formákat, de közben próbálom nem elfelejteni, hogy színész vagyok és színészből kiindulni, de alighanem nálam zsarnokabb rendező kevés van. Nemegyszer kiborítottam a színészeket, viszont úgy tűnik föl, mintha ezt szeretnék is, hiszen látják: foglalkozom velük. Talán ezért is kérdezték közülük sokan, hogy mikor lesz a következő rendezésem, mert szeretnének benne lenni.
– Úgy sikerült minden, ahogy azt elképzelted? Ez egy gyerekelőadás, és gyerekeknek másképp kell játszani.
SK: Igen, úgy sikerült. Azon igyekeztünk – és a darab teret is adott ehhez –, hogy ne gügyögjünk. Igazi felnőtt darabot sikerült létrehozni a gyerekeknek. Annak ellenére, hogy elmesélünk egy teljesen felnőttes, olykor horrorisztikus történetet gügyögés nélkül, és lám, képesek élvezni a legkisebbek is. Törekvésünk: ne essünk bele abba a hibába, hogy elkezdjük túljátszva a gyerekek szájába rágni a dolgokat. A színésznek is jobb az, ha ezt sikerül elkerülni, és úgy jön be délelőtt, hogy egy ugyanolyan előadást fog eljátszani, mint amit este kell, csak más időpontban, és gyerekek ülnek a nézőtéren.
– Más tétje van egy gyerekelőadásnak?
SK: Igen. A gyerekeket egyszerűbb hatásokkal lehet befogni az előadás hálójába, viszont sokkal hamarabb lankad a figyelmük, ha nem érdekli őket, amit látnak. Ezt pedig nem rejtik véka alá. Nagy öröm, ha megvan a gyerekközönség, és megragadod őket, nincs nyüzsgés a nézőtéren – azaz egy kevés mindig van, hiszen gyerekek. Nagyon lehet érezni, hogy mikor van náluk az, hogy elkapták és mennek a történettel, és mikor nem. Sokáig voltam meseszínész, négy éven keresztül egy szegedi kis színházban játszottam. Volt olyan előadásom, amikor 300 gyerek ordított. Betrappoltam, mint ló, egy kérdést kellett volna feltennem, de láttam, hogy esélyem sincs, nem tudok abból a helyzetből jól kijönni, úgyhogy kitrappoltam, hátramentem, hogy oldjátok meg, mert én ezzel tényleg nem tudok mit kezdeni.
– Legalább tudod, hogy kell elkerülni ezt a helyzetet. Ezek szerint ez sikerült is.
SK: Igen, sikerült, hál’ istennek. Ez a tapasztalat nagyon jó volt, hogy elkerüljük azokat a potenciálisan veszélyes aknákat, amiktől egyszer csak elszabadulhat 400 gyerek.
– Gondolom, megnézed az egyes előadásokat.
SK: Elég keveset nem láttam.
– Változott azóta az előadás, hogy sok gyerek látta? Nyilván voltak reakcióik az egyes dolgokra. Utólag még dolgoztatok a színpadon, hogy mondjuk, véletlenül se lankadjon a figyelmük?
SK: Nagyon jó ösztönű színészekre bíztam, akik élnek is ezzel a lehetőséggel. Az előadások után a megbeszéléseken még mondok ezt-azt persze, mert szeretném kondícióban tartani, figyelni, hogy ne menjen el másfajta irányba, mint amit jónak gondolok, hogy azok a tartalmak, amiket beleültettünk, benne is legyenek.
– A Hang-villa titka előadásait jelnyelvi tolmácsok segítik. Hogy zajlik az ilyen próba?
SK: Gyönyörű, megható élmény. Az arcukkal is követik a jeleneteket – nagyon jó színészi képességű tolmácsok. Mintha balettet tettél volna a jelenetek mellé. Megrendítő élmény már az is, hogy ha elképzeled, hogy valaki csak azt látja, hogy mi mit csinálunk és nem hallja, de most már két ember közvetíti az egészet, hogy ez ne így legyen. Számtalanszor látták az előadást, és hihetetlen tenni akarás van bennük, ami nagyon jó. Arra biztatjuk a halló embereket is, hogy bátran jöjjenek el, és nézzék meg így is, mert ez unikum a maga nemében. Arról nem is beszélve, hogy olyan jeltolmácsolt előadás még nem nagyon volt Magyarországon, ahol a tolmácsok bele vannak építve az előadásba.
– Beleépítetted az előadásba a jeltolmácsot?
SK: Igen, ők is a játék részei. Nemcsak a szélen állnak és jelelik, hanem benne vannak az előadásban, még jelmezük is van.
– Vagyis egy új dimenzióval is kiegészült az előadás. Nehéz volt a jeltolmácsolást hozzárendelni az előadáshoz?
SK: Amikor elhatároztuk, hogy integráljuk őket az előadásba, az első percekben némi tanácstalanság lengte körül a társaságot. Aztán mindenki megtalálta a helyét, és azokat az apró játékokat, amitől összeszövődnek a dolgok. Tizenöt perc után olyan volt, mintha végig együtt dolgoztunk volna, egymásra éreztünk. De ez a zseniális színészeken és a tolmácsok fantasztikus fölkészültségén múlott.
– Ezek szerint ők részt vettek már más színházi előadásban is?
SK: Igen, ők ezt tanulják. Eljött hozzánk egy siketszakértő, épp Prágából érkezett, azt mesélte, hogy látott kint egy olyan előadást, ahol pont ugyanannyi siket volt a színpadon, mint halló. Ők már egymással játszottak komplett jelenteket, van tehát ennek jövője, színházi értelemben is rendkívül izgalmas.
