Nagy bajok lehetnek az amerikai fiatalság szexuális nevelésével, hogy megannyi filmjükben központi téma a nőkkel való normális kapcsolatok lehetetlensége. Egyfelől van a bigott társadalom, amelyik rászoktatta a férfiakat, hogy hüvelykujjukat a mellény karkivágásába, vagy a nadrágtartó alá bedugva jelezzék a váratlan betoppanónak, hogy itt kérem szó sem lehetett testi érintésről (mielőtt bármi mást állítana a hölgy), és ahol a jó házasság látszatánál nincs semmi fontosabb. Másfelől ott vannak a megzavarodott kamaszok, akik a durva, vad orgiák, vagy az egyik lábról a másikra való topogás között semmiféle átmenetet nem ismernek. ha a másik nemről van szó. Már James Stewart is kisfiús bájjal, zavartan markolászta a kalapját, ha egy nőhöz kellett szólni, azóta viszont megszületett a másik véglet, az Amerikai pite jellegű filmek sora, ahol frusztrált kamaszok infantilis hülyülések közepette gátlástalanul fantáziálnak szexuális teljesítményekről, önkielégítenek, vagy másznak rá a kocsik hátsó ülésein osztálytársnőikre. Nos, a testcsere című film is valami efféle, csak nem tízenéves, hanem a harmincas korosztály nem tud benne magával mit kezdeni.

A történet szerint Dave (Jason Bateman) és Mitch (Ryan Reynolds) együtt nőtt fel, elválaszthatatlan jó barátok voltak, de ahogy az évek teltek, lassan elsodródtak egymástól. Nem csoda: Dave karrierjét építő vállalati ügyvéd, nős és háromgyerekes apa, Mitch viszont nőfaló, kábítószerező, alkalmi munkákból élő agglegény, „nagyra nőtt gyerek”, akinek sohasem kellett még felelnie semmiért. Mitch szemében Dave-nek minden összejött: gyönyörű feleség (Leslie Mann), szerető gyermekek és jó állás, Dave számára viszont Mitch kötelezettségek és következmények nélküli, stresszmentes élete maga a valóra vált álom.

Egy közös italozós este után a két barát világa a feje tetejére áll, amikor egy csoda folytán egymás testében ébrednek fel, amitől rendesen ki is buknak. Noha megszabadulnak addigi életük nyűgjétől, hamarosan ráébrednek, hogy a másik élete korántsem fenékig tejfel. Igaz, miközben ügyetlenkedve igyekeznek nem tönkretenni a másik életét, mintha megkedvelnék új helyzetüket, de aztán ráébrednek: mégis jobb volna valahogyan visszaszerezni a régi énjüket. A dolgot tovább bonyolítja, hogy feltűnik a színen Dave szexi munkatársa, Sabrina (Olivia Wilde), és egy epizódszerepben Mitch rég látott apja (Alan Arkin) is.

Ez az alaphelyzet egyrészt arra az emberi jellemvonásra épít, hogy legtöbbünknek a szomszéd rétje mindig zöldebb, másrészt arra, hogy az ember szeretne időnként más bőrében ébredni. A testcserélgetős filmekre is bőven tudunk példát a Farkangyaltól a Nem férek a bőrödbe című vígjátékig: hol férfi-nő, hol nő-nő kerül a másik testébe, de valahogy azok jobbak. A lényeg persze mindig az, hogyan tudja valaki átvenni a másik életét. Az alaphelyzet tehát nem új, de ezzel még nem volna semmi bajom, ha a film nem lenne öncélúan ordenáré.

Nem vagyok prűd, de azért az kicsit sok, hogy a jól szituált polgári pár épp olyan mocskos szájú, mint a harlemi drogterjesztő bandák, hogy a humort olyasmik képviselik, mint mikor a csecsemő premier plánban egy nagy szellentéssel telibe fossa az apja arcát, miközben a másik a saját fejét veri a kiságy rácsába. A csodához pedig az szükségeltetik, hogy valaki hosszasan mutatva nyilvánosan belevizeljen egy szökőkútba,  álljon bár az akár egy bevásárló központ kellős közepén is. A rendező és a forgatókönyvírók olyan „humorosnak” vélt szituációkban élik ki elfojtott kamasz aberrációikat, mint a maszturbálás, a másik nemi szervének a felfedezése az új testében, kéjvágyó terhes nővel való szexhelyzet, imitált közösülés közben az anusba ujjal történő behatolásra való bíztatás, vagy a szükségletek egymás előtt történő, hangokkal kísért elvégzése… Szóval amiket normális filmek nem feltétlenül visznek vászonra.

Ugyanakkor a bigott néző nem fogadná el a házasságtörést, tehát a megoldás: a férj alakját viselő pornószínész barát a feleség nyilvános vécézésétől gellert kapva nem nyúl a vágyott asszonyhoz, ugyanakkor a nőfaló bőrében a férj is csődöt mond, mikor számára a (csak szemmel!) régóta kívánt munkatársnő önként mászik rá. Azért ez valahol marhaság, nem?

Nem érzem jó poénnak, mikor a kisgyerekek majdnem belenyúlnak a forgó turmixkések közé, vagy a villanykapcsolóba, illetve hentesbárddal, konyhakéssel hadonásznak, de azt sem, mikor a felnőtt a sérelem megtorlására neveli a gyereket. Ilyen és számtalan egyéb apróság miatt feszengek a moziszékben és érzem egyre rosszabbul magamat: kell nekünk ez a mai sztendaposok altesti viccelődésén megrekedő filmes vég(bél)termék?

A film persze azt akarja sugallni, hogy egyfelől nem kell halálra gályázni magadat, hagyj időt a családodra és magadra!, másfelől, hogy benőhetne már a fejed lágya, hiszen a sok pörgés nem vezet sehova!, de ezt olyan közhelyes mondatokkal, giccses szituációkkal teszi, hogy az ember csak kínjában mosolyodik el. Lehet, hogy ezek a színészek egyéb iránt jó művészek, de itt ezt nem éreztem, csak sablonhelyzeteket és megoldásokat. Az egész film olyan, mint az aláröhögéssel feldúsított televíziós „Rém rendes család” műsorok, közönséges változatban. Hiányzik ez valakinek?

Igen. Lesz, akinek kell, sőt lesz, akinek tetszeni is fog. Én azért idejében szóltam: nem kell mindenre jegyet váltani, ami megy a mozikban!