Friedrich Schiller a spanyol történelemből merítette a dráma témáját, amelyben az őt többszörösen is érdeklő „ármány és szerelem” témakörét kívánta továbbgondolni, az emberi fejlődés és cselekvés útjainak keresésével. Ezért előbb csak „családi képet” tervezett „egy fejedelmi házban”, ami háttérként kiegészült a németalföldi szabadságharccal.
A darab családi szála szerint II. Fülöp spanyol király hatalmánál fogva feleségül veszi azt a Valois Erzsébetet, aki valójában első házasságából származó fiának, Don Carlosnak eljegyzett menyasszonya volt, így a fiatalok jogilag akaratlanul is „anya-fia” kapcsolatba kerülnek. És bár a korabeli házasságok nem feltétlen érzelmi alapon köttetnek, a természetes, ám titkolni kényszerült érzelmek inkább őket fűzik egymáshoz, semmint ezt a megkötött „május–december” frigyet erősítenék. A zsarnokságában egyre gyanakvóbb, egyre jobban elmagányosodó Fülöp tehát már nem csupán hatalmát félti a fiától, de férfiként jogos vetélytársat is lát benne, ezért a felszarvazástól is retteg, jóllehet felesége de facto sosem vétett a házastársi hűség ellen. Más kérdés, hogy érzelmeire a férje valójában nem szolgált rá.
S miközben a családi házban nincs minden rendben, a világbirodalmat uraló király országa is forrong. A németalföldi tartomány Orániai Vilmos herceg vezetésével a Spanyolországtól független Flandria kivívásáért harcol – mint azt Charles De Coster ragyogóan megírt Thyl Ulenspiegel regényéből is ismerjük –, sőt idővel birodalma fővárosában, Madridban is háborog a nép zsarnoki uralma ellen. A király a kegyencei közül a véres kezű Alba herceget készül Brüsszelbe küldeni, a felkelés leverésére. De megérkezik az udvarba a felvilágosodott eszméket hirdető, és azok szerint élő máltai lovag, Don Rodrigo, más néven Posa márki, és ettől kezdve felgyorsulnak az események. Posa feltüzeli barátját, az infánst, hogy az kérje apjától a németalföldre induló seregek főparancsnoki tisztét. Ettől azt reméli, hogy egyfelől kivonja barátját az udvari intrikákból, másfelől, hogy a véres leszámolás helyett Carlos más megoldást találva Flandria problémáira, megbékélést teremtő, szeretett kormányzóként megerősödve, vagy éppenséggel a felkelés élére állva térhet majd vissza, hogy apját felváltva lépjen trónra.
Posa márki független gondolkodású, „cselekvő” típus, aki végül is minden ténykedésével barátját, a kissé tehetetlen Carlost szolgálja még akkor is, mikor húzásai látszólag az ellenkezőjét mutatnák. A király udvara tele van ármánykodó érdekemberekkel, mint a magasabb egyházi méltóságokra kacsintgató Domingo káplán, a király, és egyben az udvar gyóntatója, a már említett Alba herceg, valamint Eboli hercegnő, a királyné egyik fő udvarhölgye. Eboli érdekeit a többiekkel ellentétben elsődlegesen nem annyira a hatalomvágy mozgatja, inkább a szerelem és biztonság reménye. A királyi udvarban egy magányos nő csak préda lehet: vagy érdekből férjhez kényszerítik valakihez, ami Ebolit is fenyegeti, vagy, ami be is következik, a király a szeretőjévé teszi. Ő titkon halálosan szerelmes Don Carlosba, aki persze ezt észre sem veszi, sőt, amikor az E. aláírású levélkével titkos találkára hívja az infánst, az természetesen Erzsébetet sejti az Eboliéval azonos monogram alatt. Eboli tehát mikor kiderül, hogy szerelmi vallomásával lényegében kiadta magát, kétségbeesésében az ármánykodók eszközévé válva fordul Carlos és Erzsébet ellen, mígnem jogosan száműzik őt az udvari körökből. Ebben a miliőben tehát Posának is színeket kell váltania, ha valódi céljait el akarja érni, ezért kedvelteti meg magát Fülöppel, ezért fordul látszólag Carlos ellen, miközben éppen ő az, aki találkozáshoz segíti Carlost Erzsébettel. De Posának nincsen is ellenére ez a szerep, hogy miközben látszólagos érdekek nélkül szegüljön a király szolgálatába, valójában az ország érdekei szerint szemébe is mondja uralkodása gyengéit, és a maga felvilágosult uralkodói „tanításait”, például a vallásszabadság megadásának szükségességéről. Csakhogy a legfőbb hatalom birtokosáról, a legkeresztényibb uralkodóról is kiderül, hogy a szent inkvizíció még őrá is képes nyomást gyakorolni. S miközben Fülöp rádöbben, hogy vele ellentétben Carlosnak volt egy olyan barátja, aki életét adta érte, a meggyilkoltatott Posa helyett végül önnön fiát ő maga adja a főinkvizítor kezére.
Schiller számára a történelem jelentette azt, amit a görögöknek a mitológia: az emberi erkölcsök és jellemek végtelen példatárát, s a múltat, mint a jelen magyarázóját, tehát a történelem ürügyén a maga koráról ír. Ezért is ad Posa márki szájába annak tényleges történelmi korát megelőzően a saját korára jellemző felvilágosodott eszméket, gondolatokat, követeléseket.
Nem idegen tehát a drámától, hogy a történelmi meseszövés felett a rendezés a maga korának küldjön vele üzeneteket. Az 1787-ben írott Don Carlos lényegében az 1820-as évektől van jelena magyarszínjátszásban. Az Új Színház mostani színpadán kezdéskor hatalmas, szürke, rácsozott hasábok között egyformán fekete öltönyös, kalapos, nyakkendős alakok sétálnak be, és minden érzelem nélkül elkezdik figyelni a közönséget (Vereczkei Rita díszletei és jelmezei). Mi ez, ha nem a mi korunk szürrealista tükre, amelyben „a nagytestvér” megfigyel minket, meg sem fogalmazva a konkrétan megnevezhető hatalmi szervet. Ezeknek az alakoknak, akiket az Új Színház stúdiósai keltenek életre, mindvégig fontos szerepük van nem csupán a díszletelemek tologatásával, de azzal is, hogy folytonos jelenlétükkel érzékeltessék: sosem lehetsz magadban, ha nem tudod, mi akkor is látunk, hallunk minden percedben. És a darab végén, mikor a főinkvizítor megjelenik, ezek az alakok tömbbé sűrűsödnek, majd egyfajta groteszk, utánzó pantomimmal felerősítve a vak egyházfő gesztikulációit és visszhangozva annak egyes szavait, még fenyegetőbbé emelik egy megfigyeléses és jelentgetős közeli múlt, sőt talán jelen közelségét. Bagó Bertalan rendezésének ezt az elemét – Horváth Károly expresszíven ütős zenéjével együtt – mindenképpen telitalálatnak érzem, amely azonnal kapcsolatot teremt a középkori spanyol udvar és a 20–21. századi Magyarország között.
Csak hogy elkezdődik a dráma, és egy kicsit elbizonytalanodom, mivel a színészek játékstílusa, és ruházata már nem alkot ennyire koncepcionális egységet. Folytatva a ruházattal: miközben a férfiak egyfajta alig színes, stilizált 20. századi jelmez-kavalkádot mutatnak, a nők színei és fazonjai inkább illenek a történelmi dráma kosztümvilágába. Mi ez a kettősség? Jelmezbál?
Megjelennek a szereplők, s míg Gáspár Sándor (Fülöp király), Földes Eszter (Valois Erzsébet), Pokorny Lia (Eboli hercegnő) és mások egyfajta realista színjátszással éreztetik szerepük pozícióját és súlyát, addig a vendégszereplő Nagy Péter (Don Carlos) de főleg Cserhalmi György (Posa márki) „fiatalosan” zsebre vágott kézzel nyegléskedő, Cserhalminál ráadásul túlmozgásos, karikírozó játékstílust hoz be. (Cserhalmi mozgása legtöbbször olyan, mint aki a feszítő szükségén nem képes enyhíteni a zárt wc ajtajától kétségbe esve.) Már elnézést: királyi udvarban vagyunk, uralkodóval és hölgyekkel beszélgetünk! Ha ehhez hozzáveszem, hogy az egyébként kiváló Derzsi János (Főinkvizítor) az árnyékában mozgatott tömeggel felnagyítva már egy harmadik, szürrealista groteszk játékstílusban van jelen a színpadon, akkor azt kell mondjam, hogy – figyelembe véve a jelmezek eklektikusságát is –, Bagó Bertalan rendezése, színészvezetése vagy nem következetes, vagy én nem értettem meg pontosan az ő koncepcióját. (Megjegyzem, hogy a fotóspróbán láttam az előadást, ami a bemutatóig elvben még sokat csiszolódhat.)
A színészi játékot tekintve Gáspár Sándor plasztikus érzékenységgel és összetettséggel játszotta el II. Fülöp királynak mind zsarnoki fölényeskedését, súlyát, mind magánemberi tragédiáját. Hangsúlyai, arcjátékai, mozdulatai komoly szerepértelmezésről tanúskodnak szövege mindvégig érthető, ami nem mindegy, hiszen itt akárhogy is nézzük, blank verseléssel megírt, klasszikus szöveg hangzik el Vas István klasszikusan szép, magyar fordításában. Hasonlóan összetett, színes alakítást láttam Pokorny Liától, aki Eboli hercegnő kiszolgáltatottságától a hiúságában megsértett asszony bosszúján át megkezdett bűnbánatáig játszotta ennek a jól megírt szerepnek minden színét, ráadásul olyan dekoratív, hogy nem is érti az ember, miért nem érte lángol mindenki. Földes Eszter Valois Erzsébet szerepében igyekszik színeket lopni, a nem túl színesre írt figurába. Jól érezteti azt a szűk mozgásteret, amibe a spanyol etikett kényszeríti mind érzelmeit, mind cselekvési lehetőségeit. Erzsébetnél nem egészen tudni, hogy valóban ő is szerelmes-e Carlosba, vagy csak a választási lehetőségei között még mindig inkább a fiatalember lángolása, mint férjének hatalmi kényszerítő ereje.
Don Carlos rajongó figuráját Nagy Péter jól hozza, csak éppen számomra hiteltelenné teszik őt a szerepre játékának 20. századi, nyegle vonásai. Nem érzem benne sem a majdani felelős uralkodó, sem az éretten gondolkodó, tanult ember vonásait, inkább csak egy befolyásolható, sértett kamasz ő, aki nem találja magát. Javítana a képen, ha ellenpontozná őt Rodrigo tisztánlátása és higgadtsága, csakhogy éppen Cserhalmi György szerepértelmezésével nem tudok mit kezdeni. Posa márki nem Mercutio, ugyanakkor számomra Cserhalmi csak a második részben kezd olyan felhangokat megütni, amelyekből már az első részben építkezhetne. Sokkal jobb színésznek ismerem őt – igaz, nem klasszikus szövegű, kosztümös darabokban –, semhogy csupán magától hozná így a figurát, tehát feltételezem, hogy rendezői utasítás, vagy felfogás s van a dologban.
Nézzük a kisebb szerepeket! Almási Sándor mint Alba herceg ráadott jelmezében leginkább a Halálcsillag valamely arctalan, vértelen főtisztjére hajaz Darth Veder seregéből, hiányzik belőle a spanyol grand méltósága, amit viszont Szegezdi Róbert jól érzékeltet Lerma gróf, a testőrség parancsnoka megjelenítésével. Vass György, mint Domingo, az ármánykodó szálakat mozgató egyházi emberből inkább csak az intrikust érzékelteti, de nem hiszem el neki az egyházi hatalmat vágyó jelentős papot. Tordai Teri hiteles és jó az úrnőjéhez hűséges Olivarez főudvarmesternő megformálásakor.
Külön kell szólnom Derzsi János nagyon érdekes szerepeltetéséről. Bár szerepe szerint ő a főinkvizítor, ebben a Blues Brothers jellegű megjelenésben, hangjában és gesztusaiban az a félelmetes, hogy ő szinte súlytalanul, marionettfiguraként is valami arctalan és megfogalmazhatatlan hatalom borzalmát hozza be a színre, amely máglyáival tömeges kivégzéseivel tartja rettegésben az országot, és felette áll a királynak is. Derzsi egyszerre groteszk és félelmetes, és az utolsó jelenetekkel megerősíti az első percek lézengő figuráinak szerepét: a hatalom jelen van, figyel, lát, hall, és könyörtelenül dönt rólad.
Megkockáztatom, hogy a kissé össze-vissza ruhákkal és játékstílusokkal Bagó Bertalan végül is ezt a keserű felismerést akarja felerősíteni. És ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy a darab plakátján, mint valamely sajátos Rubik-kockán színészarcokat látunk, akik a darab során különféle kapcsolatokba kerülnek egymással, de amíg a színek kitisztulva összerendeződnek, addig is valami ismeretlen játékos keze tekergeti őket jobb-rosszabb konstellációkba, akkor tartok tőle, hogy ennek az előadásnak nem egy keserű áthallása van a jelen számára és a nekem nem tetsző színészi játékokban is van valami felsejlő üzenet…
