Bevezetőben tisztáznom kell, hogy milyen darabról is van szó, ugyanis Csáth Gézának nincs olyan színműve, amely A Pertics Janika címet viselné. Van viszont A Janika, amit éppen száz éve, 1911. május 20-án mutattak bea MagyarSzínházban, és amit sokana magyarpolgári dráma legjobbjai közé sorolnak. Ez A Janika azonban nem tévesztendő össze azzal a Janika című filmmel és bulvárdarabbal, amelyben egy színésznő azt hiteti el a régen látott férjével, hogy ő valójában kapcsolatuk gyümölcse, Janika volna, és amely Békeffy István és Stella Adorján szerzőségéhez kapcsolható. S hogy ez a keveredés elkerülhető legyen, ráadásul, mert Kőváry Katalin az eredetileg 12 szereplős, két felvonásos Csáth Géza-színművet 4 szereplősre húzva, és egy részben, két jelenetben játszatja el, így lett belőle a Pinceszínházban A Pertics Janika. Kicsit bonyolult, de azért remélem, érthető.
Szóval Kőváry Katalin összevonta a szakácsnőt, a szobalányt és a temetkezési szolgát, elhagyta a postást, Perticsné anyját, Tolnay doktort (akit rendezőileg eléggé furcsán, hangban azért hallunk egy-két mondat erejéig), kihagyja Pataki és Schwarcz doktorokat, valamint az idegen cselédet.
Mivel nem ismertem, elolvastam a drámát, és azt kell mondanom: a húzások, kihagyások, összevonások egy részével valóban egyet lehet érteni. Shakespeare-t is el lehet játszani két szereplővel, ha a gazdasági helyzet, vagy egy különös rendezői koncepció azt úgy hozza. Mégis, az előadást nézve ösztönösen is azt éreztem: az első jelenet (felvonás) valahogy össze van csapva. Kőváry dramaturgiájával a szerkezeti arányai billegnek, mint ahogy egy Csehov műből sem szerencsés kihagyni bizonyos vontatottságot, látszólag fölösleges „üresjáratot”. A darabot olvasva nekem az is zavaró, hogy már Csáthnál is: amíg az orvostanár vizitdíja pl. 40 (osztrák–magyar) korona, addig a cselédek arról beszélnek, hogy Boér úr 150 forintot fizet havonta, akitől viszont Perticsné 20 koronát kér bevásárlásra. Lehet, (bár kevéssé valószínű), hogy egy időben kétféle váltópénz lett volna használatban, a korona nagy, a forint aprópénzként, vagy a meglévő fizetőeszköz nevét a szereplők keverik a korábban, a 19. században használt forinttal, Csáth lelke rajta. De hogy a dramaturg egységesen miért nem a koronát használja, miért kellett következetesen forintra cserélni, mikor egy 800 forintos operációs díjnak ma kifejezetten groteszk a kicsengése, (ezért még egy injekciót sem igen adnak be), azt nem értem.
Csáth másban is kissé nagyvonalú. A szerzői instrukció szerint Perticsné Aranka 40 éves. A darabban elhangzik, hogy a Boér Kálmánnal folytatott kapcsolata öt éve, az ő 37. születésnapja óta tart, ezek szerint viszont 41-42 évesnek kell lennie. Más: Boér Kálmán azt mondja: „Most látom be, amit eddig soha, hogy ezt a gyereket el kellett volna innen vinni. Nem lett volna szabad nekem itt hagyni egy idegen ember házában. El kellett volna innen vinni.” Ezek rossz, logikátlan mondatok, hiszen a gyermeke megszületése óta Boér is együtt él vele, naponta találkoznak, játszanak, sőt Pertics is sajátjaként szereti Janikát. Akkor meg mi a baj? A betegséget és halálát nem a körülmények hozták rá.
Ennek az előadásnak a dramaturgiája még egy stílusidegen elemet is behoz: a „narrátort”. Amit Csáth Géza úgy old meg, hogy a szakácsnő meg a szobalány, illetve a szakácsnő meg az idegen cseléd egymással pletykálkodva kommentálnak a „háromtagú család” életéről, azt Kőváry úgy rendezi, hogy a szakácsnő a közönséget megszólítva, monologizálva mondja el mindenről a véleményét. Csakhogy ez nem a Pillantás a hídról, ahol Alfieri ügyvéd kapocs a nézőtér és a Bühne között, mert 1911-ben ilyen dramaturgiai elem nem létezett. Ez is azt mutatja, hogy a rendezés erőszakosan azt sugallja: mennyire a mának szól a százéves darab. Ebben viszont nem vagyok biztos, hogy így igaz.
Csáth tragikomédiája a tisztviselői alsó-középosztály beszűkült világát ábrázolja, és annak prűd és megalkuvó erkölcseit leplezi le. Nem mondom azt, hogy ilyen ma nincs, már hogyne volna! De az biztos, hogy a maga korában sokkal merészebb tükör, sokkal nagyobb társadalmi „orrba vágás” volt, mint manapság olyasmiket ábrázolni, hogy az albérlő meg a főbérlő felesége folyamatos viszonyt tartanak fenn a férj háta mögött, ráadásul egy fiatalabb férfi és idősebb nő kapcsolatról van szó, a született gyermeket pedig a férj sajátjaként neveli. Vagy, hogy a szerető igyekszik kihátrálni, amikor az kerül szóba, hogy feleségül kéne vennie az elcsábított nőt. Esetleg azt, hogy a férjnek erőn felül kell mindent vállalni, hogy felesége túlzott igényeinek eleget tudjon tenni. Netán, hogy a cselédség fülel és figyel, és vég nélkül pletykálkodik, mint egy bulvármagazin. Lehetséges, hogy Csáth a mi korunkról is beszél, de ezeket a „bűnöket” mai kor enyhébben ítéli el, úgy hiszem, mert a prüdéria ingerküszöbje is kitolódott.
Ami az előadást illeti, kellemesen, bár egy ültében kissé fárasztóan telik el a jó másfél órás játékidő. Szerencse, hogy a komikum jó van adagolva, hiszen itt a kisgyermek halála nem főtéma, hanem puszta elindítója a vallomások sorozatának és a különös, fanyar-keserű helyzeteknek. Az igazán nagy színházi pillanatok tulajdonképpen a második rész vacsorajeleneténél kezdődnek, ahol előbb némajátékkal, később egy nagy monológgal felfénylik a színpad, és megkezdődik az, amiért igazán szeretünk színházba járni.
A közönség számára a legoldottabb perceket Zsurzs Kati színpadi jelenléte hozza meg, aki bőven él is megnövekedett szerepének maradéktalan kihasználásával. Ő a pletykás „népi” figura, aki kissé kívülállóként kommentál mindent, tehát ő a „közvélemény”, akivel a legtöbb ember azonosulhat.
Györgyi Anna kiválasztása is telitalálat. Szépsége és kissé lompos, felöltözve mégis mutatós asszonyisága már az első jelenetben hitelesíti a figurát, mikor a kanapén olvasva mezítelen térde, később kivillanó háta rejtett erotikus üzeneteket hordoz. Ez a házasságában már megunt nő joggal keres kárpótlást a jóképű, fiatalabb albérlőnél, és mikor felvetődik a válás bizonytalanságának réme, önző módon azonnal a maga biztonságát kezdi keresni, függetlenül attól, hogy még két másik gyermeke is van, azok viszont a férjétől. Györgyi Anna szóval és némajátékkal, vagyis tiszta színészi eszközökkel, árnyaltan ábrázolja ezt az asszonyt, akinek a maga igazságát is meg kell értenünk.
Görög Lászlónak nehéz szerep jutott, hiszen ő a férj, akikben a történések egy egész érzelmi kört járnak be. A darab legizgalmasabb változásainak és változatlanságainak hordozója ő, aki egyszerre csalódik feleségében és barátjában, és veszíti el kisfiát, majd egy hatalmas valódi és megjátszott érzelmi vihar keveredése után már-már megnyugszik abban, hogy a gyerek nem az övé, a felesége már nincs nagy hatással rá, a barátjának a pénze továbbra is kell ahhoz, hogy a megszokott életszínvonal fennmaradjon, szóval hogy a megalkuvó belenyugvás és változatlanság is megoldás lehet. Csakhogy míg az elején tudatlanul, a végén már tudva, tehát magát beszennyezve süpped bele a változatlanságba. Görög László mindezt sok apró vagy látványos mozdulatból, hangsúlyból építi fel, akárcsak a fokozódó berúgás hiteles érzékeltetését a nagymonológja alatt. Egyszerre szánható, megvetendő, nevetséges és kiszolgáltatott ez a Pertics Jenő, aki „becsülete” védelmében ordít és hadonászik, de valójában retteg attól, hogy ténylegesen is cselekednie kelljen, mert arra már nem is képes, és inkább elvész a lényegtelen részletekben, semmint lépne, tehát plasztikus, tragikomikus, jó figura. Jó emberismeretre vall a megírása.
Kissé mostohábban bánt a szerző Boér Kálmánnal, ezért Szirtes Balázsnak sem könnyű a helyzete. Kevés szöveg és nagy hallgatások jutnak osztályrészéül, ugyanakkor szerepe szerint nem szabad az érzéseit gátlástalanul kiengednie sem Janika, sem Aranka felé, és a Jenő iránt érzett bűntudatot is el kell játszania. Szirtesnek tehát visszafogottan kell mindvégig jelen lennie, éreztetve, hogy bár ő a csábító, most egy kicsit ő is fogóban van, hiszen akár elköltöznie sem olyan könnyű.
Hőseink tehát vergődnek, s mint a lámpa körül zümmögő bogarak, melyek nem képesek kitörni a fénykörből, járják az önmagába záródó körtáncukat. Ez az a naturalizmussal átitatott kritikai realista ábrázolás, ami Csáth Géza orvos-író A Janika című darabját áthatja.
Csáth Géza (alias Brenner József), Kosztolányi unokatestvére korunkban kezdi igazán megtalálni a helyét, mert talán meg is előzte a magáét. Különös prózáját kiadják, olvassák, darabjai is elő-előkerülnek, több művét a film is felfedezte, talán mert kábítószeres élményei és tapasztalatai is rásegítenek, hogy ez a kor magáénak vallhassa. A Pertics Janika előadása a Pinceszínházban, ha nem is hibátlan, de jó élményt ad a nézőnek, aki akár először találkozik a szerzővel, akár sokadjára, felismerheti benne az értékeket. Ebben a jó élménynyújtásban részesek Ignjatovic Krisztina egyszerű, hiteles díszletei és jelmezei, Varga Judit zenei munkája és Kőváry Katalin jó színészvezetése. Az előadást decemberben 15-én még megtekinthetik, a továbbiakért pedig érdemes felkeresni a www.pinceszinhaz.hu weboldalt.
