Ehhez képest például az Egyesült Királyság megteheti, hogy a keretek mindenfajta változása ellen vétóval él, tehát ismét egy olyan tervezet áll előttünk, amelyről el kell magyarázni, hogyan lehet az alapszerződésen belül mind a 27 tag nélkül új szerződést létrehozni.

A december 9-i csúcs utáni helyzetben a mélyülő szakadékok immár három irányban tagolják Európát:

  1. EU mag: Mer-kozy Ország(ok). Kétlem, hogy sok ország igyekezne hosszú távon ebbe a körbe tartozni… Itt ugyanis a növekedés nélküli szigorítás jelszava lengedez a zászlón.
  2. EU-kívülállók: Köztük is elsősorban Svédország, Dánia és a Cseh Köztársaság. Ezek az országok kételkednek, hogy Mer-kozy vagy inkább ez Egyesült Királyság mellé sorakozzanak fel. Mintha nehéz lenne eldönteni…
  3. Egyesült Királyság: Ha az EU-ról kellene szavazni, az britek kilépnének, ami az EU-projekt bedőlésének első, történelmi állomása lenne. Az Egyesült Királyság továbbra is messze a legerősebb tőkepiac, és viszonylagos fontossága akár éveken keresztül tovább nőhet. Máris látható, hogy a 12 hónapos EURGBP eladási opciókra egyre több ajánlat érkezik (azaz a piac Cameronnak ad igazat, nem Mer-kozyéknek).

Az EU-tervezetben egyáltalán nincs semmi, de semmi új! Ez az új tervezet nem foglalkozik a perifériás országok fenyegető bedőlésnek alapvető problémájával: nem nyit perspektívát a valódi euró-kötvények előtt, az EKB (Európai Központi bank) nem indítja el a pénznyomtatást, az országok között fiskális transzfer nem valósul meg, az alapszerződés nem változik (a márciusi tervek ellenére), és nincs megoldás a háromoldalú szerződéssel kialakított programra.

Az igaz ugyan, hogy a bankrendszer az EKB speciális műveletei révén több forráshoz jut, de a bankközi hitelek piaca valójában nem működik. A leginkább kifejező hasonlat szerintünk továbbra is az egymotoros gép az Atlanti-óceán felett. („Itt a kapitány beszél, a rossz hír az, hogy most állt le három motorunk (azaz a magán likviditás kimerült), de van jó hírem is: egy motor (az állami likviditás) még teljes erővel üzemel”).

Mire lehet számítani? A Bundestag elnöke, Lammert úr nem késlekedett a Der Spiegelnek adott interjúban kijelenteni: meg fog győződni arról, hogy az EU-kormányfők határozatai valóban egybevágnak-e azzal a német alkotmánybírósági döntéssel, amely meghatározza, hogy a fiskális szuverenitást milyen mértékben lehet az európai szint felé eltolni. Sok szerencsét hozzá!

Újabb lépést tettünk afelé, hogy jövő évben összejöjjön a korábban általam „bíborosi konferenciáként” aposztrofált új és „végső” csúcs, mivelhogy az EU többé-kevésbé arra kényszerül, hogy fennmaradása érdekében kvázi csődöt jelentsen, majd erőteljesen rendezve sorait szanálja magát, hogy ismét fenntartható vállalkozás lehessen. A december 8–9-én tartott csúcs harmadik alkalommal hozott mélypontot az EU történetében. Gondoljunk vissza a korábbiakra:

  1. A Növekedési és Stabilitási Paktum alapján elkövetett első szerződésszegés. Köszönet Portugáliának, Németországnak, Franciaországnak és Hollandiának (a szerződésszegések sorrendjében).
  2. A 2010. májusi megállapodás, amely az EKB számára lehetővé tette a másodlagos piaci beavatkozást, így az EKB a spanyol, görög, ír és olasz kötvények egyetlen vásárlójává vált.

  3. A létező EU-alapszerződésen belül új EU államközi szerződés létrehozására létrejött megállapodás (2011. december). Kemény menet lesz, Mer-kozy! Európa felhígítása aligha lehet hosszútávon megoldás, maga a „kemény mag” pedig felpuhult, hiszen az adósság miatt növekvő spreadek terjedése az ingadozó költségvetési kilátások miatt immár Franciaországot is elérte. Európában emiatt sorozatos leértékelésekre van kilátás a hitelminősítők első reakciói alapján: Változások? De merre, Európa?