– A magyar könyvpiacon újdonságként hatott az 1983-ban megjelent Vademecuma, azaz a szokatlan szavak szótára. Miért született meg az a mű akkor?
– Elsődlegesen a fiatalokra, a középiskolás korúakra gondoltam, akik már akkor sem szívesen olvasták nagyszerű klasszikusainkat, Jókait, Mikszáthot meg a régebbi költészetet, mert gyakran fennakadtak a latin vagy német eredetű, vagy egyszerűen csak elavult, esetleg mára megváltozott értelmű szavaikon. Legalább ennyi gond volt a régi paraszti vagy városi életformához kötődő szavakkal, mint például a petrence, istráng, bojtár, lajbli, garádics. Csaknem az egész klasszikus magyar irodalmat átböngésztem ilyen szavak után kutatva, és az eredmény egy idézetekkel illusztrált, szerényebb terjedelmű könyv lett volna, ámde kollégáim, a Móra Kiadó szerkesztői rábeszéltek, hogy bővítsem ki a Vademecumot (ez is egy ízes régi szavunk) a jelenkori nyelv legfontosabb idegen szavaival, például azokkal, amelyek az iskolai tananyagban is szerepelnek. Erre szívesen ráálltam, így született meg a könyv végül. Két nagy példányszámú kiadás kelt el belőle rövid idő alatt a nyolcvanas évek elején. A kor fintora, hogy nem sokkal a megjelenés után tűntek fel nálunk a Vademecum márkájú fogkrémek, de a könyvem fogadtatására, szerencsére, nem volt hatással.
– Az Arany Penna Díjat adományozó Tinta Könyvkiad négy könyvé –. az Idegenszó-tárt, a Klasszikus szócsaládfákat, a Magyarító szótárt és a Kiejtési szótárt – jelentette meg eddig. Melyik áll a legközelebb a szívéhez közülük?
– Bár a jó szülőnek minden gyermeke kedves, nem tagadhatom, hogy van köztük legkedvesebb: az Idegenszó-tár.
– Gazdag hagyományai vannak a magyar szótárkiadásban az idegen szavak szótárainak. Azonban ön ezt a műfaj megújította, hiszen az Idegenszó-tár 28 ezer idegen szavát nemcsak megmagyarázza, hanem minden egyes szónál megadja a szó eredetét, és ismerteti azt az utat, amelyet az adott szó bejárt, mígnem befészkelte magát a magyar nyelvbe. Miért, hogyan és mennyi ideig írta ezt a hatalmas szótárt?
– Régi szenvedélyem az etimologizálás, és ezt itt kiélhettem úgyszólván korlátlanul, a kiadó legalábbis, szerencsémre, nem szabott szűk terjedelmi határt. Másfél évi lázas, örömteli munkával járt a megírása, legfőképp ezért szeretem ezt a szótáramat. Másodsorban azért, mert – mint említette – ez a könyvem az igazi nóvum, könyvkiadásunkban előzmény nélkül áll, nemcsak koncepciója, de módszere és mérete tekintetében is. A megalkotásának a lényege a merítés: a szótárakban általában nemzetközinek minősített szóanyagnak azt a derék adagját emeltem be könyvembe, amely a mi nyelvünkben is meghonosodott, ide értve a legkülönfélébb szaknyelveket is. Ezzel tehát kirekesztettem tőszókészletünknek azt a tételszámra szerény, de sokkal fontosabb csoportját, amelynek az eredete nem nyomozható ki minden esetben ilyen pontosan és biztosan, és a forrásnyelvekhez is csak a nyelvészeknek egy szűkebb köre, például a finnugor nyelvek tudósai értenek.
– Napjainkban felgyorsult az információáramlás. A híradásokban sok külföldi szerepel a magyarok számára néha kiejthetetlen névvel. Azért készítette a Kiejtési szótárt, hogy jól és helyesen hangozzanak el az idegen nevek a híradásokban?
– Természetesen ez volt a fő cél, ideértve a nyilvános beszéd más területeit, például az oktatás különféle szintjeit, de szerintem az sem baj, ha a köznapi társalgásban is törekszünk a korrekt kiejtésre.
– És mikor korrekt a kiejtésünk? Ha pontosan úgy ejtjük, ahogy a forrásnyelvben?
– Ez egyike a témánkkal kapcsolatos tévhiteknek, mégpedig a legmakacsabb. Azért tévhit, mert úgyszólván minden idegen nyelvnek vannak olyan beszédhangjai és hangtani sajátságai, amelyek hiányoznak a magyarból. Őket tehát elvben helyettesítenünk kell, ám ennek hogyanja vagy szükséges mértéke már alapos és szakszerű megfontolást kíván. Erre szolgál útmutatóul a Kiejtési szótár.
– A Klasszikus szócsaládfák című könyvéből megtudjuk, hogy a manus ’kéz’ jelentésű latin szó gyöke megtalálható a napjainkban is használatos manikűr, manufaktúra, manifesztum, manipulál, emancipáció, mandátum, maszturbál és menedzser szavakban is, mi több, önálló és széles körben használ szóként – manus/manusz, azaz férfi – is. Hogyan készítette el a könyvben található 125 szócsaládfát?
– A szavak kiválasztásában az irányított, hogy melyeknek van a legkiterjedtebb családfája a modern európai nyelvek nemzetközi szókincsében. A mennyiségi arányokat kétharmad-egyharmad arányban állapítottam meg a latin szavak előnyére. Könyvem természetesen nem vett célba túl nagy közönséget. Számottevő görög nyelvismerete ma már igen keveseknek van; latinul az én korosztályomból még sokan tanultunk az iskolában, de már kevesebben vagyunk; szerencsére nálunk sokkal többen vannak azok, akik a latintanítás újjáéledése után jutottak a nyelv tudásához. Az ő kedvükért írtam meg ezt a könyvet szöveges formában; a grafikai elképzelést a Tinta Könyvkiadó egyik könyve ihlette, amely a keresztnevek becéző formáinak kialakulását szemléltette faágacskák rajzaival.Kiss Gábor igazgató-főszerkesztő szívesen fogadta az ötletet, hogy könyvemet ilyen szemléltető ágrajzokkal illusztráljam, és rendelkezésemre bocsátott egy grafikai szoftvert, amellyel elkészíthettem az ábrákat.
– Egy alkalommal ön nagyon érthető, világos választ adott a kérdésre, hogy mi tekinthető idegen szónak? Emlékszem, azt felelte, hogy az a szó idegen, amit a magyar beszélők nagy többsége annak érez. Miért van szükség Magyarító szótárra? Veszélyben a magyar nyelv?
– Nem, nincs veszélyben. Nyelvünk története bizonyítja, hogy amióta elhagytuk finnugor őshazánkat, szakadatlanul érték nyelvünket idegen hatások. Előbb törökös nyelvektől, utóbb a szlávoktól, németektől, a latintól, a múlt fél évszázadban pedig legfőképpen az angolból fogadtunk be sok-sok szót, amely kellő idő múltán jórészt szépen meghonosodott, és valójában gazdagodtunk általuk. A Magyarító szótár szavainak tekintélyes része egyébként műveltségszó, és azért tanácsos helyettük a jó magyar megfelelőket használnunk, hogy beszédünk és főleg írásunk mindenki számára jól érthető legyen. Mostanság leginkább írott és elektronikus formában közvetített sajtónyelvünkben tapasztaljuk az előkelősködő affektálás jeleit, a mezőgazdaság, a színház, az igazgató, a festészet, az irodalom, a gyógyszer, a zenész, a hangszer meg a zenekar helyébe makacsul az agrárium, teátrum, direktor, piktúra, literatúra, medicina, muzsikus, instrumentum és orkesztra tolakodik. Ellenszenves okoskodás ez, tudákosság és pöffeszkedés, és a kevésbé műveltek lebecsülése érezhető ki belőle. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a lehetőséghez mérten mindenki minden helyzetben közismert, elfogadott és jelentésében is teljes értékű magyar szavakkal fejezze ki magát – ebben kínál segítséget – reményem szerint – a Magyarító szótár.
– Milyen tervei vannak a közeli jövőre?
– Ami már nem terv, hanem bizton remélhető megvalósulás: az idei könyvfesztiválra jelenik meg egy szokatlan koncepciójú könyvem, alcíméül ezt adtam neki, hogy Társasutazás a történeti nyelvészetbe. A voltaképpeni cím provokálóan jelzi a szokatlanságot: Sertések a Bakonyban! Egy rokonszenves társaság együttlétei, szerelmek és gasztronómiai kalandozások meg világnézeti viták formájában és részeként jelenik meg a párbeszédekbe és csevegésekbe „csomagolt”, – meggyőződésem szerint – népszerűen tudományos ismeretanyag. Nevezetesen: a nyelvhasonlítás alapjai, nyelvünk eredete és izgalmas története, a fontos európai nyelvcsaládok, meg a délibábos „alternatív” nyelviskolák jelensége.
