Az amerikai szerző, Thomas J. Craughwell eddig 15 könyvével aratott nemzetközi sikert; a neve ismerősen csenghet azoknak is, akik például a Discovery Chanel tv-csatorna történelem, politika, vallástudomány vagy akár popkultúra iránt érdeklődő nézői. Ez a könyve parádésan illusztrált, magyarul a Kossuth Kiadó gondozta és alighanem gazdasági, gazdaságossági okokból, mint manapság oly sok más kiadvány esetében is, nem itthon, hanem külföldön, Kínában nyomtatták ki.
Az angolul első ízben 2010-ben napvilágot látott mű, azon felül, hogy szinte laponként sokunknak eddig titoknak számító információk tömegével gazdagít, egyben szórakoztat is, sőt újra meg újra mosolyogtató derűvel lep meg ennek az alapjában kegyetlen témának a kapcsán. Mert ha az emberiség története a háborúk történetének is tekinthető, úgy a maga módján keserű szatíra az, hogyan lett a háborúskodások első fegyvere a furkósbot és a kőszikla. „Találmányként attól a pillanattól kezdve beszélhetünk róluk, amikor valamelyik leleményes elődünk rádöbbent, milyen jól fel lehet őket használni mások elpáholására, sőt akár megölésére is. Az első hadmérnök az az ősünk lehetett, aki felismerte, hogy ellenfelei furkósbottal fejbevágásánál sokkal hatékonyabb az, ha ugyanazt a botot kihegyezi, és ezzel szúrja őket agyon. Így született meg a lándzsa, majd később a modern hadviselés két alapfegyvere: a kard, illetve az íj és a nyílvessző” – írja le szerzőnk a kezdeteket.
S meddig jutottunk ma? A modern damokleszi kardig, a csillagháborús fegyverként a puszta létünket fenyegető tömegpusztító, sőt akár az egész Föld megsemmisítésére alkalmas űrrakétáig. És ki tudja, talán már ennél is tovább!
Ami pedig a kettő között eltelt több évezred alatt lezajlott, e könyvben 25 történet témája: valamennyi egy-egy haditechnikával kapcsolatos találmány, s az azokat kidolgozó jó-rossz, de minden esetben okos-tudós ember és munkásságának a históriája. S a földrajzi helyszín és a tágas időtér az ősi Kínától az ókori görög világon és Szicílián át a középkori Konstantinápolyig, a reneszánsz Itáliáig és a tegnapi,mai Európáigés Egyesült Államokig terjed.
Például…
Aki eddig nem tudta, most megtudhatja: a puskapor receptjét kínai, taoista alkimistáknak köszönhetjük, akik az örök élet elixírjét remélték feltalálni. Ehelyett a salétrom és a kén vegyítéséből megszülettek – ahogyan Vej Po-jang (Wei Boyang) 142-ben feljegyezte, mai nyelven szólva találmányként bejegyezte – „a fekete táncoló porszemcsék”. Ezek épp úgy csak jóval később jutottak el Európába, ahogyan az ugyancsak kínai – de békésebb természetű – porcelán.
Az is legyen immár köztudott, hogy, a föníciai Heliopolisz várvárosából származott és Kallinikosznak hívták azt a szír építészt, aki a 7. században „pokoli lángtenger” néven Kontantinápolyban kitalálta-elkészítette azt a vegyi eszközt, amelyet egykor tűzfegyverként, „görögtűzként” tengeri csatákban alkalmaztak, s ma tűzijátékok szép záró képe, miközben mindmáig elismert őse a gyilkos lángszóró fegyvernek is. S még mindig a görögöknél maradva: akár arisztophanészi komédia témája lehetne annak az Arkhimédesznek (i.e. kb. 287-212) az élete és munkája, aki az ókor leghíresebb tudósának, matematikusának számított, s „Heuréka!” kiáltása jut eszébe minden mai középiskolásnak, aminek előzménye az ugyancsak mindenki által ismert felfedezése, hogy „minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya”. Kortársai számára viszont az tette igazán megbecsültté, hogy mint a gépgyártás szakembere, feltalálta a viszonylag békésnek látszó, akár egy egész (mondjuk, ellenséges) hajót a vízből kiemelő darus markolót; egyértelműen haditechnikusként viszont olyan harci eszközt, mint a kősziklákat az ellenségre hajító harci katapultot és a hadihajók vitorláját a távolból lángra lobbantó, a rómaiak által halálsugárnak nevezett izzó fényt kibocsátó tükörrendszert.
Lényegében ugyanekkor, csak éppen néhány száz kilométerrel odébb, Hannibál pún hadvezér „mellékfoglalkozásban”, de ugyancsak legádázabbnak tekintett ellensége, Róma legyőzése céljából alkotta meg a hadtudomány történetének első biológiai fegyvereit, a mérges kígyókkal töltött amforákat.
S az Appennini-félszigeten maradva, hadd szolgáljon számunkra haditechnikai meglepetéssel Leonardo de Vinci (1452–1519) is. Az többé-kevésbé közismert, hogy a történelem talán legnagyobb művésze, „Az utolsó vacsora” halhatatlan festője minden idők legnagyobb tudósa is volt. Szinte közhely, hogy „hadmérnökként” ő az ősatyja a tanknak, a hajóágyúnak, a sorozatlövő gépfegyvernek, a tengeralattjárónak, a repülő szerkezeteknek. S hogy mit tartott igazán fontosnak da Vinci? Kiderült, amikor levélben ajánlotta fel szolgálatait Ludovico Sforza milánói hercegnek: tehetségét 34 sorban foglalta össze, s ebből 28 sor foglalkozott azzal, milyen harci eszközöket talált fel és javasolt a gyártásra, s csupán 6 sor jutott a művészetnek…
Az első magyar a könyv 50. oldalán bukkan fel, aki történetesen, mint „az ágyúöntés egyik mestere magyar származású, csupán Orbán néven ismert férfi volt”. A haditechnika feltalálói közé pedig azért került be, mert török megrendelésre megtervezte és megépítette az addigi idők legnagyobb méretű, 825 cm hosszú, 67 cm átmérőjű csővel és 18 cm vastag csőfallal gyártott ágyúját, amelyből 450 kilós ágyúgolyót lehetett kilőni. „Mohamed szultán bronz szörnyetege”, ahogyan Craughwell nevezi, közreműködött Konstantinápoly ostromában, amely – ismét a könyv szerzőjétől való az idézet – „a lőport használó tüzérség első komolyabb áldozata” lett, s ezután „soha többé nem tért magához, és lassú hanyatlásnak indult. A haditechnika történetében ezen a napon új fejezet kezdődött”. Ez a nap 1453. május 29-e volt.
A hadtörténet magyar feltalálóinak „aranycsapataként” a második világháborús „nukleáris agytröszt” Amerikában működő törzse, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede szerepel Craughwellnél. A legnagyobb terjedelemben Szilárd Leó, az író megfogalmazásában „a magyar lángelme”.
(Wikipédia: (Budapest, Terézváros, 1898. február 11. – La Jolla, Kalifornia, 1964. május 30.) magyar származású fizikus. Az első, aki felismerte, hogy nukleáris láncreakció (és az atombomba) létrehozható. Mivel félelmetes lehetőségnek tartották, hogy először a náci Németország fejlessze ki az atombombát, meggyőzték Franklin D. Rooseveltet, hogy nekik kell elsőnek lenniük. Részt vett az erre irányuló Manhattan-tervben.)
Szilárd történelmi érdeme volt – amint Craughwell leírja –, hogy amikor 1939 augusztusának feszült hangulatú napjaiban egyre nyilvánvalóbbá vált, a németek hamarosan lerohanják Európát, „Szilárd Leó rávette Einsteint, írjon levelet Franklin D. Roosevelt elnöknek, és figyelmeztesse, a német fizikusoknak sikerült ketté hasítaniuk az atommagot, és korábban elképzelhetetlen erejű bombán dolgoznak. Roosevelt csak két hónappal később válaszolt Einstein levelére. Az üzenetben az állt, hogy gondos mérlegelést követően úgy véli, a fenyegetés megalapozott, és a nyugati világ nem tűrheti, hogy Hitler nukleáris arzenált építsen ki. Az elnök egy nagyobb összeget különített el a költségvetésből, hogy abból finanszírozzák a szükséges kutatásokat, amelyek a Manhattan-terv fedőnevet kapták.” Ennek a tervnek a megvalósulásaként ért véget a tragikus második világháború, de ismerte meg a világ egyben Hirosima és Nagaszaki nevét is…
Az pedig egyszerre a történelmi múlt, a jelen és a holnapot elképzelő sci-fi filmek témája, ami Wernher von Braun nevéhez kötődik. A német tudós – aki a könyv legellentmondásosabb alakja –, két találmányával „iratkozott be” a haditechnika legfőbb sámánjainak sorába: a Hitler számára náci párttagként elkészített hírhedt V-2 (magyarul: megsemmisítő) rakétájával és 1959-ben az amerikai megrendelésre feltalált Saturn-V űrrakétával, amely megalapozta a NASA Hold-programját. „Múltjának minden szörnyűsége ellenére sem felejthetjük el, hogy benne tisztelhetjük az űrkorszak legjelentősebb és a tudomány fejlődését legnagyobb mértékben előmozdító tudósainak egyikét”, így fogalmazta meg Craughwell.
Szíve rajta! Mint ahogyan azon is, miért nevezi egyezerre a háború tudósait zseniális elméknek, pusztító találmányok megalkotóinak s a tudomány és technika legfontosabb ellentmondása jelképeinek, mivel bebizonyosodott, hogy „a pokoli szenvedéshez és pusztításhoz vezető út sokszor első pillantásra ártalmatlannak tűnő találmányok haditechnikai alkalmazásával van kikövezve”.
Tisztelt Olvasó, van miről gondolkozni!
