A klasszikus balett – az egyéb színházi kifejezési formákhoz hasonlóan – egy kerek történetet mond el a zene és a mozdulatművészet összekapcsolásával, a kortárs tánc legkevésbé sem ragaszkodik a szavakkal konkrétan elmondható szüzséhez. Ahogy egy korábbi koreográfiája kapcsán magaVirág Melinda nyilatkozta: „Sokkal hamarabb születnek meg bennem a képek – egy-egy figura helyzete, teste, tartása, gesztusai –, mint az, hogy miként szövődnek majd össze ezek a képek, mi lesz az egésznek a rendszere: ez többnyire csak közben alakul ki.”

A csend önmagában semleges fogalom. Más az a csend, amely a természetben hangokkal teli, a stúdió siketszobájában pedig visszhangtalan. Más a lélek csendje, amely a befelé forduló gondolatok védőburka, és más az a rossz, elszigetelő csend, amely egy ember körül szinte az oxigént is képes elszívni. Más csendben nő a fű és más csendben megy tönkre egy kapcsolat. A csend tehát valamihez képest kap pozitív, vagy negatív előjelet. Vajon melyik csend(ek)re gondol az alkotó?

A koordináta geometriai, matematikai fogalom, a sík, illetve a tér valamely pontjának a tengelyektől, illetve a két tengely által meghatározott síktól mért távolsága. Lehet ilyet tánccal leképezni, mozgásművészettel ábrázolni? És a csend fogalmának vajon melyek, és hol vannak a koordinátái? Lehet, hogy ilyen kérdésekre csak a művészet tud, vagy legalább is próbál választ adni?

A színházi műsorfüzet egy még elvontabb Hamvas Bélától idézett eszmefuttatás-sorral vezeti be, egészíti ki a darabot: „Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. A meghittség köre egyre kisebb.

… Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Gondolkozni annyi, mint merőlegesnek lenni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a kiegyenlítődésben.

Oszlop annyi, mint individuum.

… Semmi sem érthetőbb, mint a gond, amivel az ember az ágyat megalkotta, ahogy föléje védelmet épített, mert a ház az ágy héja. A házak és a lakások többségben olyanok, hogy le sem lehet ülni, egyetlen meghitt hely sincs. Van itt divat, hencegés, higiéné, csak meghittség nincs. Az ágy eltűnt, csak a fekhely maradt, nem lehet sem nászt tartani, sem szülni, sem meghalni. Az alvásból a biológiai aktus maradt. Intimitás nélkül élünk, a lakás: szállás, otthon lenni: szentimentalizmus. Kajüt-egzisztenciák, úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, és nincs utazás, csak közlekedés.”

Virág Melinda alkotói gondolkodását tehát ebből az aspektusból kell megközelítenünk.

A nézőtéren helyet foglaló közönséggel szemközt a színpad sötét hátterében, valami alacsony emelvényfélén négy alig kivehető alak áll némán, mozdulatlanul. Köztük és az érkezők között csupán egy fény négyszöget jelöl ki a földön négy lámpácska. Az előadás különleges csengőhangokkal, spirituális képzetet megindító, kevés hangközt felhasználó apró harangocskák muzsikájával indul, s hangjain a szereplők lába alatt megindul egy-egy futószőnyeg. A frontálisan elhelyezkedők folyamatosan jobb felé oldalazva érik el, hogy helyben maradjanak, míg alattuk mozog a föld. Aztán alig észrevehetően apróbb átrendeződések történnek: van, aki áll, míg mások tovább mozognak a futó felületen, a frontális elhelyezkedésből egyesek oldalnézetbe lépve haladnak a mozgással szembe, de valójában így is helyben maradnak, szóval úgy történnek a dolgok, hogy az alakok egymáshoz viszonyított helyzete nagyjából azonos koordinátákon marad.

Aztán a négy apró fény kap hangsúlyt, miközben a zenei szövet dúsul zörejekkel, gyerek- és felnőtt hangokkal, sőt csöndekkel is. A különálló táncosok a sötétség tömbjében felosztják maguknak a teret, hol itt, hol ott gyullad fel az apró lámpák fénye, melyet a táncosok maguk felé fordítanak, megvilágítva vele testük valamely részét, és kimerevítve a szép mozdulatok egy-egy fázisát, pillanatát. A fények dinamikája és a teret kijelölő pozíciói különös ritmikát adnak a táncnak. 

A következő „képben” a tánctér fokozatosan megvilágosodik, a négy alak között összehangolódások látszanak kialakulni, már van, amikor párkezdemények születnek azonos mozgásokkal, egymáshoz érő, egymást támogató mozdulatokkal előbb csak a talaj síkján, majd egyre határozottabban a vertikális felegyenesedés igényével. A váratlanul csavarodó mozdulatok, átfordulások hevesek, dinamikusak, és bár a párok nem állandóak, egymás alátámasztása, támogatása kifejező erejű minden kapcsolati rendszerben. A zenéhez és csendhez immár csatlakozik az a hanghatás is, amit a táncosok keltenek lihegéssel, izgatott-feszült láb-, vagy kézdobolások apró neszeivel. A térbeli elhelyezkedések mindig más koordinátát jelölnek ki az aktuális mozgásoknak, a lírai és egyéb mozdulatsorok megkapóak, akár szólót táncol valaki, akár páros és hármas formációkban.

Aztán elérkezünk egy olyan ponthoz, amikor egy különös, már-már amorf fényalakra kell figyelnünk. A táncosnő öt apró fényforráson „közlekedve” halad a sötétben. Négy végtagja egy-egy lámpán talál támasztékot, az ötödiket mindig odébb helyezve, vált pozíciót, miközben nagyjából 45 fokos szögben átaraszolja a teret. A lámpácskák kialakítása olyan, hogy leárnyékoltságuk miatt csak egy-egy fényszöget képesek kijelölni a környező sötétből, de a mozgó alak ennek az irányát is változtatgatja lassú haladása közben. Végül megérkezik ahhoz a helyhez, ahol a darab kezdetén a fény-négyszög volt, megáll, és a lámpácskákat egyenként átveszik tőle a sötétben mögéje került társak. A táncosok ismét szétszéledve helyezkednek el a térben, maguk körül saját, önálló fénykört világítva meg.Fogarasi Zoltána fényekkel alkotta meg azt, amitVirág Melindakoreográfiával.

Vége a 45 perces darabnak, zúg a taps, a táncosok boldogan hajolnak meg. Csendkoordináták, amin együtt osztoznak az alkotók és a nézők, és gondolatok, melyek kiben-kiben másként, de néhol talán azonosan fogalmazódnak meg. Az álmok már csak ilyenek, hol tiszták, hol homályosak, hol továbbgondoljuk, hol elfelejtjük őket. A művészet titokzatos dolog, tudatos és ösztönös felvillanások füzére, s ami nem adja meg magát elsőre, talán a második, vagy többedik találkozásra több közös pontot ad kapaszkodónak. Csak bízni kell benne!

Az előadást – az áprilisi péntek 13-át követő premier után – legközelebb 14-én, 20-án és 21-én láthatják a nézők a Bethlen Téri Színházban (Budapest, VII., Bethlen Gábor tér 3.).