A Pásztory Dóra újságíró, parasportoló, olimpiai bajnok vezetésével, a sajtó számost munkatársának  jelenlétében lezajlott beszélgetésen részt vett dr. Bartos Éva és Kiss Klára (Országos Széchényi Könyvtár), Kucska Zsuzsa (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Terézvárosi Gyermekkönyvtára), Szakály József (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége), Kapocsi-Pécsi Anna (Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége), Dénesné Spitzer Éva (Autisták Országos Szövetsége) Madarassy Lászlóné (Halmozottan Sérültek Szülőszövetsége), Simonics Benjámin (Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány) és Szauer Csilla (Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány). 

A beszélgetés egyebek között ezekre a kérdésekre keresett a választ: Mit tehetnek a könyvtárak azért, hogy a fogyatékkal élők ne szenvedjenek hátrányt a kulturális lehetőségek elérésében? Mit jelent egyáltalán az akadálymentesítés a könyvtárakban? Változik-e a látogatók száma és összetétele az akadálytalanításnak köszönhetően? Mik a tapasztalatai a fogyatékkal élőknek a könyvtárhasználatról? Hogyan segíthetik a könyvtárak és kulturális intézmények a fogyatékkal élő emberek integrációját?

Fogyatékosnak tekintendő az a személy, aki érzék- (látás-, hallás-), mozgásszervi, valamint értelmi képességeit észrevehető mértékben, vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott, és ez a számára tartós hátrány a társadalmi életben való aktív részvételben. Már ebből is látható, hogy hányféle fogyatékosságot kell leküzdeni az akadálymentesítés és esélyegyenlőség megteremtése közben a társadalomnak, azon belül a könyvtáraknak is, elvégre mozgáskorlátozottakról, siketekről és nagyothallókról, vakokról, alig- és gyengénlátókról, értelmi fogyatékosokról, teljesítmény- és viselkedészavarokkal küszködőkről, beszédükben akadályozottakról, autizmussal élőkről, sőt súlyosan halmozottan fogyatékos emberekről van szó.

Az emberiség tizede él valamilyen vele született, vagy szerzett sérültséggel; 10 gyermekből egy fizikai, szellemi, vagy érzékszervi fogyatékossággal jön világra. Családtagként, vagy szakemberként az emberiség negyede érintett. A sérültséggel élők négyötöde elszigetelt helyen lakik, kevesebb, mint 2 százaléka részesül rehabilitációs ellátásban. 
Törvényi szabályozás szempontjából a Magyar Köztársaság akár példás is lehetne: minden állampolgárnak, így a fogyatékossággal élőknek is egyenlők a jogaik. Joguk van a méltósághoz, az egyenlő elbánáshoz, a független élethez és a társadalomban történő teljes körű részvételhez. A fogyatékossággal élők esélyegyenlősége megteremtésének, szavatolásának a kulturális életben gondoskodni kell a kulturális örökség helyszíneinek, valamint a műemlékek információs táblarendszerének a fejlesztését úgy, hogy ők is megérthessék. Biztosítani kell a kulturális, a közművelődési, a közgyűjteményi intézmények esélyegyenlőségét szolgáló tevékenységének fejlesztését. A fogyatékos személyek szabadidejének aktív eltöltése végett lehetővé kell tenni a közösségi célú létesítmények látogatását, szabadidős intézmények használatát. Gondoskodni kell a fogyatékos személyek aktív alkotó részvételét a közkulturális tevékenységekben stb.

A gond tehát nem a törvényi szabályozás, hanem annak végrehajtása körül kezdődik. Ennek vannak mentális és fizikai-anyagi tényezői. Társadalmunk mindmáig nem szocializálódott a fogyatékosságnak, mint másságnak – és tegyük hozzá: az egyéb másságoknak sem – az elfogadására. A társadalom jórésze főleg tájékozatlanságból eredően elzárkózó, elutasító, előítéletes. A fogyatékosságot látja, nem az embert, tehát annak az elfogadása eleve akadályokba ütközik. Az akadálymentesítés (és itt legtöbben csak valamiféle rámpára gondolnak) sem a meglévő épületek átalakításánál, sem az újak tervezésénél nincs benne a tudatban, pedig a hosszú távú megoldás az eleve akadály nélküli környezet kialakítása lenne. Ráadásul akár a meglévő átalakítása, akár a segítő eszközök beszerzése nem olcsó, de embertársaink javára meg kell oldani. Az akadályok megszüntetésében a közkönyvtárak – hasonlóan a társadalom egyéb színtereihez – meglehetősen az elején járnak a végrehajtásnak, de már történtek példás lépések.

Országos adatokat nemigen sikerült megtudnom, kivéve, hogy a közkönyvtárak 13–15%-a akadálymentes, a technikai ellátottság pedig, ami alapvető,  a megyei és városi könyvtáraknál megvan. A speciális eszközpark beszerzése folyamatos, ez leginkább az anyagiak függvénye. A FSZEK vonatkozásában kicsit részletesebb adatokhoz jutottam: felolvasógép a hálózat 4 könyvtárában van, hangoskönyveket kölcsönöz, az internet- és számítógép-használat 13 könyvtárban lehetséges, lejátszó eszközöket 17 helyen kölcsönöznek, az öregbetűs könyvek is megtalálhatók. Személyes segítő szolgálat, látássérülteknek számítógép-kezelői tanfolyam is előfordul, a munkatársakat továbbképzésen készítik fel a másságból eredő problémák kezelésére. Arra viszonyt nem tudtak válaszolni, hogy hány fogyatékos munkatársat foglalkoztatnak.  A másik oldalról: lassan, évről-évre növekszik a főiskolát, egyetemet végzett fogyatékos emberek száma. A fogyatékos könyvtárhasználók száma azonban még az egy százalékot sem éri el. A fogyatékosok egyrészt nehezebben jutnak információkhoz, másrészt elzárkózóbbak, mert félnek a számukra idegen dolgoktól és a kudarctól. Alapvető feladat tehát, hogy a könyvtárak, mint a művelődés és a társadalmi érintkezés, szórakozás színterei és a fogyatékossággal élő emberek egymásra találjanak, aminek jó közvetítői lehetnek a fogyatékos személyeket képviselő társadalmi szervezetek, egyesületek, csoportok, klubok.

Ha a könyvtár – és ez a kistelepülésekre is igaz – pontosabban ismeri a vonzáskörében élő fogyatékos emberek igényeit, pontosabban, jobban, célzottabban tud eleget tenni ezeknek. Ha a fogyatékos bekerül az áramlásba, minden bizonnyal teljesebb életet élhet, nagyobb lesz az elfogadottsága, jobban megmutathatja a maga képességeit, értékeit, természetesen integrálódhat, a könyvtár több használóhoz juthat, tehát mindenki elégedettebb lesz. 

A „2010 a családi olvasás éve” programsorozat rövidesen lezárul. De az olvasás, a családi olvasás, a fogyatékos embertársainkkal való együtt olvasás, tanulás nem zárulhat le eztán sem, sőt egyre bővülnie kell. Elvégre az élethosszig tartó tanulás Európájában élünk.