Amikor ez a történet is játszódik, 1979-ben még híre sem volt a videónak, a mobiltelefonnak, meg az egész mikroelektronizált híradástechnikai iparnak, ami ma mindennapos. A professzionális filmeket 36 és 72 miliméteres kópiákkal vetítették, nálunk a kultúrházak és klubok az egygépes, 16 mm-es vetítésre is be tudták hozni a nézőket, a jobb módú és lelkes amatőrök pedig a 8 mm és super 8 technikákkal forgatták azokat a házimozikat, amelyeket ma egy handicam, vagy egy jobb mobiltelefon is fel tud venni. Még a később nagy hírre szert tevő filmesek is lényegében a felhúzórugós, majd elektromos Super 8 kamerákkal kezdték sráckorukban. Ilyen volt Steven Sipelberg rendező, ennek a filmnek az egyik producere, és haverja, J. J. Abrams, a film rendezője (egyben Spielberg ifjúkori Super 8-as munkáinak összevágója), de még Larry Fong, az operatőr is. Mindezek ismeretében különösen egyértelmű, hogy a SUPER 8 film elkészültének egyik mozgatója: leróni a nosztalgikus tiszteletet a Super 8 filmtechnikának, kamerának, és mindannak, amit egykor ez jelentett több nemzedéknek. Már maga, ez a szándék szerethetővé emeli a végeredményt. 

A SUPER 8 főhőse hat kamaszkorú gyerek, aki minden idejét egy zombifilm elkészítésének szenteli, mert azzal szeretne benevezni valamiféle seregszemlére. Az persze külön cikket érdemelne, hogy mitől ez a nagy vonzalma az amerikai serdülőknek a halotti kultusz szélsőségei iránt, amely a halloween-ijesztegetésektől a képregényeken át a felnőtt zombi- és vámpír-horrorokig mindenben megnyilvánul, beleértve a játékokat, nyalókákat, jelmezeket stb., de tény, hogy kis hőseinket is leginkább a művér meg az ijesztegetések foglalkoztatják. Csakhogy míg ők játszanak a halállal, környezetükben lassan elszabadul a pokol, egy titkozatos vonatbaleset, ismeretlen körülmények között eltünt emberek, menekülő állatok, látszólag életre kelt tárgyak, rejtélyes támadások gépkocsik, háztartási berendezések ellen, melyekre nincs magyarázat, ráadásul a katonaság titokzatoskodóan elzárkózó, de parancsuralmi megjelenése az ohiói iparvároska térségében. És közben végig pereg a Super 8-as kamera, de még nem tudható, hogy amit megörökít, mikor és miben lehet majd fontos. A feszültség adagolása Stephen King jó dramaturgiai ismeretén, a megvalósítás profizmusa Spielberg iskolájának szeretetén épül. Ez is érték, ami nem maradhat említetlenül.

Tetszik, ahogy már az első képkockák is csak finoman, fokozatosan adagolják az információt. A vegyi üzemben történt baleset csak úgy jelenik meg, hogy a gyárkapu fölött, ahol számok jelzik, mióta nem történt itt baleset, letörlik a hosszú számsort, és helyére a legkisebb szám kerül. Aztán egy gyászló társaságot látunk anélkül, hogy tudnánk: ki kicsoda és kit gyászol. Szájbarágás helyett ez az expozíció felkelti a néző érdeklődését és kíváncsiságát, de csak fokozatosan, apró információkkal, hangsúlytalan utalásokkal jutunk egyre beljebb a titokba. Az, hogy itt a transzcendens halál a zombi-játékon túl is jelen lehet, akkor kezdjük sejteni, amikor felvetődik az 51-es körzet fogalma. 

Amerikában ma már köztudott, így a világban is elterjedt, hogy 1947-ben, Új-Mexikó Roswell városkájának határában máig sem tisztázott körülmények között egy azonosítatlan földön kívüli tárgy zuhant le, amelyen – a szóbeszéd szerint – földön kívüli lényt is találtak. (Ez alapján terjedt el a legáltalánosabb ábrázolás a nagyfejű, gülüszemű, kis testű “látogatókról”.). Az amerikai 51-es körzet Nevadában egy olyan szupertitkos katonai bázist rejt, ahol az Egyesült Államok legfejlettebb haditechnikáját kutatják, fejlesztik, ide értve esetleg a földön kívüli értelemmel kapcsolatos kísérleteket is. Mindenesetre itt olyan dolgok történnek, amiről senki sem tudhat. A titkolózás egyfelől bizonytalanságot szül, másfelől tág teret ad a találgatásoknak és a fantázia túlburjánzásának, mindaddig, amíg az ellenkezőjére fény nem derül. Tehát ahol felvetődik az 51-es körzet fogalma, ott beindul a titok körüli fantáziálás, mint itt is.

Említettem számomra logikátlan elemeket is. Adva van egy olyan vonatbaleset, amely a későbbi történések igazi expozíciója: valaki szánt szándékkal frontálisan ütközik a síneken egy katonai szerelvénnyel. A való életből tudjuk, hogy egy ilyen tömegbalesetben a mozdony leginkább sok száz méteren át tolja maga előtt a kocsit, vonatok szembetalálkozásakor vagonok siklanak ki, rengeteg az áldozat és sebesült, de nem pusztul el az egész szerelvény. Itt, jó látványosan, egymásra torlódik a sok-sok tehervagon, a robbanásoktól (?) tűz üt ki, hatalmas vagonok, fémtömbök és kocsimaradványok röpülnek mindenfelé, infernális a pusztulás, de áldozat egy szál se, egyetlen, rövidesen kihallgatható sebesült az, aki szembe rohant dzsipjével a mozdonynak. Ez valószínűtlenebb, mint hogy a földön kívüli óriási lény a város alá vájt üregében egyedül űrhajót eszkábál magának. Az mese, ez meg logikai bukfenc, miként az is, hogy kilométernyi villamos távvezetékek tűnnek el egyik percről a másikra, mégis ragyogóan működik az út mentén a közvilágítás. Ezek, és több más is tehát komoly logikai hibák.

De térjünk vissza a film értékeihez! Az ilyen történetek általában direkten törnek a cselekményre, és nem foglalkoznak mellékszálakkal. Itt fontos az a szülő-gyermek hátter, és összetett karakterfelépítés is, amely egyénítetté teszi hőseinket. A puszta jó-rossz karakter helyett ezek valóságos emberek, akár gyerekek, akár felnőttek. Az amerikai filmgyártás erőssége, hogy olyan merítésből és úgy tud gyermekszereplőket válogatni, hogy ha ad rá, mint itt is, hogy ismeretlen, friss arcokkal is hibátlan gyermekalakításoknak lehetünk részesei, észre sem vesszük, hogy nem magukat játsszák el kis hőseink.  lle Fanning Alice Dainard alakításától nem csupán a filmbeli stab szája marad tátva; ez a 12 éves kislány egyszerűen tudja a szakmát. Igaz, a Babel, a Benjamin Button különös élete, a Somewhere után kapta meg ezt az összetett szerepet. Joel Courtney – Joe Lamb alakítója – minden korábbi színészi tapasztalat nélkül lett főszereplő, aki az édesanyja elvesztése felett érzett szomorúságtól a bimbózó szerelemig, a félelemtől a kópéságig az érzelmek tág színárnyalatát képes eljátszani. De a többiek – Gabriel Basso (a naív Martin), Riley Griffith (Charles, a rendező), Ryan Lee (Cary, a bajkeverő), és Zach Mills (Preston, az okostojás) egyenként és csapatban is kiváló karaktereket hoznak, függetlenül attól, hogy kinek milyen filmes előélete van, vagy nincs. Mellettük a felnőtt színészek, bár nem közismert sztárok, ugyancsak plasztikus szerepformálással hívják fel magukra a figyelmet, ami az akciófilmekre nem igazán jellemző. Kyle Chandler – Jackson Lamb seriffhelyettesként egyszerre magabiztos rendőr és sebezhetően bizonytalan, özvegy apa. Noah Emmerich úgy játssza el Nelec ezredest, hogy egyszerre érezni a parancsteljesítő katonát, és a mindenre elsztánt elkeseredett parancsnokot, akinek azért érzései is vannak. Ron Eldard (Louis Dainard) a kislány apjának megformálásakor egy szerencsétlenül partvonalra sikló életet is fel tud mutatni, akit csak a körülmények vadítottak el. 

Ami a film fotózását, képi világát illeti, a műteremben is érezni Spielberg nagyvonalú látványvilágának hatását, ugyanakkor időnként makettszerű, díszletszerű minden. Larry Fong operatőr egy picit úgy mozgatja a kamerát, és olyen bevillanó fényeket is meghagy, ami a régi, amatőr Super 8 technológiával filmezők képességeire rímel. Ugyanakkor a vágások gyorsasága sokszor nem engedi, hogy a látványban elmerüljünk; ez is a feszültségkeltés egyik jó eszköze. A zenék, Michaell Giacchino jó hangulatú filmzenéjénak és eredeti korabeli popzenéknek a változatos keverésével segítik a nézőre gyakorlandó hatás fokozását. J. J. Abrams sokat dolgozott a forgatókönyvön, (még egy kicsit elmélyülhetett volna benne, ami a bakikat illeti), a Mission Impossible 3, a Star Treck és más filmekben való jelenléte mellett – ha hibátlan nem is, de – kellemesen nézhető nyári szórakozást hozott össze.