Nem mindennapi feladattal szembesültek az állatkerti szakemberek március 13-án, amikor a Derby-kenguruk egyikének erszényéből kiesett a cseperedő kiskenguru. Hasonló esetek a természetben is előfordulnak, olyankor azonban biztos a kölyök pusztulása, mert sem az anya nem tudja visszatenni, sem a kölyök nem képes visszamászni a biztonságot nyújtó erszénybe. Az állatkertekben ilyenkor emberi segítséggel próbálják visszajuttatni a kipottyant zsebibabát, ez azonban – az anyaállat félénksége és ellenállása miatt – nem mindig lehetséges. Ilyenkor a gondozók az állat mesterséges nevelésével próbálkoznak. Ez meglehetősen nehéz feladat, hiszen a kenguruk igen rövid – e faj esetében 29 napos – vemhesség után, fejletlen, embriószerű állapotban jönnek a világra, s az erszény éppen arra szolgál, hogy – afféle második méhként – hónapokon át megfelelő körülményeket teremtsen a kölyöknek. Ebből adódóan minél fiatalabb korban esik ki a kölyök az erszényből, annál kisebb az esélye a mesterséges felnevelés sikerének.
A budapesti kiskenguru a kipottyanásakor mindössze 370 grammos volt, ami ennél a fajnál nagyjából öthónapos kornak felel meg, tehát valamikor október derekán születhetett (a kenguruk ellését csak a legritkább esetben lehet megfigyelni, így a születési időre következtetni szoktak). Az azonnal elvégzett állatorvosi vizsgálat után a kölyköt átmenetileg a Szegedi Vadasparkban helyezték el, mert a Fővárosi Állat- és Növénykertben épp nem állt rendelkezésre megfelelő tejelőképességű anyakecske. Az előnevelési szakaszban tehát a szegedi állatápolók gondoskodtak a hímnek bizonyult, s időközben – érthető okok miatt – Tarisznyádi-Zsákos Frodónak elnevezett kis kengururól.
A cseperedő állat még a tavasszal visszatért Budapestre, s azóta Frodót a fővárosi kert állatgondozói nevelik. Búvó- és pihenőhelyként egy tarisznyát alakítottak át erszénypótlóvá, a testhőmérsékletűre melegített kecsketejet pedig cumisüvegben kínálják az apróságnak. Az etetési idők megtartása és a megfelelő hőmérséklet folyamatos ellenőrzése miatt kezdetben a gondozók mindenhová magukkal vitték a tarisznyából kikandikáló kengurut. A múlt napokban azonban megkezdték a most már kilenc hónapos és két kilogrammosra nőtt állat kiszoktatását a többi kenguru közé. Jelenleg a nappalokat a kifutón tölti, éjszakára azonban még visszatérhet a műerszénybe, és bár a szilárd táplálékot is elropogtatja, naponta négyszer tejet is szokott még kapni.
A természetes úton felcseperedő Derby-kenguruk általában nyolc hónapos koruk után hagyják el végleg az erszényt, és kilenc hónapos korukig élnek anyatejen. Frodónál az egyedfejlődés ezen állomásaira egy-két héttel később kerül sor, ám lényegében már most elmondható, hogy az állat mesterséges nevelése – a budapesti és a szegedi állatgondozók közös munkája nyomán – sikeresen zárult. Ez látványos eredmény, hiszen viszonylag ritka, hogy a kis kenguruk mesterséges felnevelése minden komplikáció nélkül sikerüljön. Ráadásul az állatkertek gyakorlatában többféle felnevelési és táplálási mód is ismeretes.
Különös szaporodás
A kenguruk – és általában az erszényesek – a többi emlőstől némileg eltérő módon szaporodnak. Mivel nincs, vagy csak nagyon fejletlen a méhlepényük, és a nemi szervek anatómiája miatt túl nagy újszülött világra jövetele egyébként sem lenne lehetséges, a vemhességi idő rendkívül rövid: a kenguruknál általában egy hónap körüli. Az újszülött „praktikusan embrionális” állapotban jön világra, vagyis testének legtöbb része embriószerűen fejletlen, viszont már ekkor is mászásra alkalmas mellső végtagokkal, lélegzésre képes tüdővel és a tej emésztésével megbirkózó tápcsatornával rendelkezik. Minden más csak ez után, már az erszényben indul fejlődésnek. Fajtól függően több hónapig kizárólag az erszényben élnek, majd lassan megismerkednek a külvilággal is. Mivel a legtöbb fajnál az ellés után egy-két nappal a nőstény újra fogamzóképes, a kengurukra általában jellemző az embrionális nyugalmi állapot. Ez azt jelenti, hogy a megtermékenyített petesejt (zigóta) osztódása a 70-100 sejtes hólyagcsíra állapotnál leáll, és egészen addig ebben az állapotban marad, amíg az előző kölyök el nem hagyja az erszényt. Máskülönben sokkal hamarabb születnének meg az újabb kölykök, mint ahogyan az előzőek elhagyják az erszényt. A módszer előnye, hogy ha az erszényben fejlődő kölyök valamilyen okból idő előtt elpusztulna, a legtöbb nőstény testében azonnal tovább tud fejlődi az ott várakozó „megtermékenyített tartalékpete”.
A természetes körülmények között felnövekvő kölykök számára az anyaállat olyan tejet termel, amelynek összetétele és táplálóanyag tartalma a tejtermelési időszak folyamán többször is változik. A tej szénhidráttartalma például csökken, a zsírtartalom viszont nő az idő előre haladtával, miközben a fehérjetartalom többé-kevésbé állandó marad. Ennek utánzására különféle receptek léteznek, de szoktak próbálkozni az állatkerti növényevő emlősök mesterséges felnevelésére széles körben és igen jó eredménnyel használt kecsketejjel is.
A Derby-kenguru (Macropus eugenii) a 71 ismert kengurufaj közül a közepes nagyságúak közé tartozik. A nőstények 4–6, a hímek 7–9 kg-osra nőnek. Elterjedési területe ma már csak töredéke az egykorinak, napjainkban a Kenguru-szigeten, Délnyugat-Ausztráliában, valamint a délnyugati partvidék mentén számos kisebb szigeten találkozni velük vadon. Emellett Új-Zélandon is élnek Derby-kenguruk, oda azonban az ember telepítette be őket. A magyar nyelvben is használt neve Edward Smith-Stanley-re (1775–1851), Derby tizenharmadik grófjára utal, aki knowsleyi állatseregletében számos egzotikus állatot, a többi között nyugat-ausztráliai Derby-kengurukat (Macropus eugenii derbianus) is tartott. Angol nyelvterületen több neve is van, a „tammar wallaby” a legelterjedtebb.
A faj tudománytörténeti érdekessége, hogy az első kenguruk, amelyeket az európai felfedezők megpillantottak, szintén Derby-kenguruk voltak. A közhiedelemmel ellentétben erre az első megfigyelésre nem James Cook első dél-tengeri expedíciója idején, hanem másfél évszázaddal előbb, 1629-ben került sor. Akkor egy holland hajó, a Batavia zátonyra futott a nyugat-ausztráliai partok mentén fekvő Houtman-zátonyok térségében. Az egyik közeli szigetre menekülő hajótöröttek voltak az első európaiak, akik bizonyíthatóan kengurut láttak. A kapitány, Francoys Pelsaert (1595–1630) a szerencsétlen expedícióról szóló munkájában még a megfigyelt kenguruk sajátos utódgondozásáról is említést tett, ám az olvasók, és a Holland–Kelet-Indiai Társaság illetékeseinek figyelmét inkább lekötötte a hajótöröttek körében kitört ellenségeskedés, gyilkosságok és más hasonló események leírása, a kengurukról szóló híradás így nem keltett különösebb feltűnést Európában.
A Fővárosi Állat- és Növénykertben a megnyitás, azaz 1866 óta élnek kenguruk. A legelsőként beszerzett egyed egyébként szintén Derby-kenguru volt. A múlt 145 évben összesen 13 különböző fajt (hosszúorrú patkánykenguru, tasmániai patkánykenguru, ecsetfarkú patkánykenguru, kurtafarkú kenguru, vöröshasú filanderkenguru, mocsári kenguru, fürge kenguru, Derby-kenguru, Bennett-kenguru, hegyikenguru, szürke kenguru, kormos kenguru és vörös kenguru) láthatott a közönség. Jelenleg három faj egyedeit tartják a pesti zooban. Közülük a kormos kenguruk (hívják nyugati szürke óriáskengurunak is) a legtermetesebbek, az ecsetfarkú patkánykenguruk pedig a legkisebbek, a legnépesebb, 11 egyedből álló csapatot viszont a Derby-kenguruk alkotják.
