(Fábián András / Újnépszabadság) Olcsó poén azzal kezdeni egy ilyen írást, hogy „bolond likból bolond szél fúj”. Azért olcsó, mert méltatatlan lenne például a Magyar Országgyűlés szellemiségéhez, ami ugye, a mai írás tárgya lenne.

Szellemiség! – csapok is mindjárt a számra. Hogy én milyen csacsi is vagyok. Vagy mégsem. Sopánkodhatnék is inkább, hogy hová fut ki ez a világ, amikor a legnagyobb nemzeti vész idején, amikor a legfontosabb dolog az összefogás és az egység lenne, a vállt vállhoz vető küzdelem a járvány legyűrésére, ostobaságokat hallunk képviselői fejekből, és még nagyobb ostobaságokat az egyszemélyi vezető – közkeletűbb és sokkal pontosabb megnevezése szerint: diktátor – szájából.
Előre bocsátom, hogy nem vagyok sem barátja, sem fizetetlen prókátora a Jobbik nevű politikai képződménynek. Nem tekinthetek el azonban attól, hogy a tevékenységét figyelemmel kísérjem, egészen egyszerűen azért, mert van. Akár akarjuk, akár nem, része a magyar politikai életnek. Ráadásul a 2018-i választások előtt megindult soraiban valami változás, amit még Vona Gábor indított be, nyilván nem minden kormányzati háttértámogatás nélkül.
Egészen pontosan arra gondolok, hogy a Fidesz–Jobbik csúcsagytröszt kitalálta, hogy az lesz csak az igazán jó, ha csökkentik a Jobbik szélsőjobboldali radikalizmusát és rasszista platformját (ezt majd a Fidesz ügyesen tovább viszi), ezzel szemben egy lényegesen emberibb arcú jobboldali arculat kimunkálásába kezd. Ez aztán annyira jól sikerült, hogy az már Vona mesternek is sok volt, ott is hagyott csapot-papot, mert ő nem ilyen lovat akart. Gondolom, a Fideszes ötletgyárosok is megorroltak rá a túl jól sikerült reformáció miatt. Ma ott tartunk, hogy a korábban szélsőségesen antiszemita és rasszista pártot egy olyan fiatalember vezeti, aki soha nem rejtette véka alá zsidó származását. A párt is „elveszítette” sok támogatóját, akik a leginkább a „kisnyilas” kategóriát és szellemiséget képviselték a tömörülésben.
A Jobbik egyébként sosem volt éleslátás híján, ami a társadalmi mozgásokat, pláne a visszásságokat illeti. Ebben nyilván része volt annak is, hogy miközben a párt vezetésében magasan képzett politikusok ültek, a támogatói kör és tagság lényegében a nehéz sorsú, képzetlen, nem ritkán lumpen körökből került ki, aki felé azért illett teljesíteni. A párt nem tekinthetett el az ő problémáik felvetésétől.
Nem tudjuk, mert nem vagyunk bennfentesek e párt ügyeiben, hogy mennyiben történt valódi változás a néppártosodás előtti és utáni néhány év során a fejekben. Egy bizonyos, hogy a Jobbik radikálisai eltávoztak egy másik pártba, amelynek nevét nem kívánom leírni. Az is biztos, hogy a hajdan a szavazógép megbízható kiegészítését képező frakció már nem ápol baráti viszonyt a Fidesszel, amely eljutott arra a szintre, hogy a párton belüli személyi kultuszt átvitte a végrehajtói hatalom szintjére, és egyszemélyi diktatúra bevezetéséhez nyújtott segítséget az első pillanattól efelé törekvő Orbán Viktornak. Megtörtént tehát, csak kissé más időzítéssel, amit évtizedekkel előbb jósolt az akkor sokak által mindenféle pozitív jelzővel illetett, még ifjú titán: „Ha nem fogunk győzni, kitörölöm a fenekemet az alkotmánnyal!” Hát kitörölte, majd győzött.
Hogy szót szóba öltsek: a Jobbik ehhez képest, bár szerintem nem kereste igazán és pláne nem ebben az irányban, de megtalálta a maga útját. Lenyesegette a rasszista, homofób, antiszemita ágait (nem azt állítom, hogy sok tagjában ez ne lenne meg még mindig!), és egyre jobban koncentrál a társadalmi mozgásokra, a szociális elvárásokra, a közjóra. Azt is belátta, hogy ebben nem a Fidesz a partnere, amely – elveszítve a szélsőjobb eme támogatását – új utódpárt megalkotásával szüntette meg a hiányt. Meg persze a saját szélsőjobbra tolódásával.
A realista felismerések elvezették viszont a Jobbikot a mérsékelt jobb- és balközéppel való közös politikai fellépéshez. Ez volt csak a nagy maflás Orbánnak és a Fidesznek, amely sok mindenre számított, de arra nem, hogy a Jobbik, a Momentum, az Együtt és a DK valaha viszonylagos egységben lesz képes politizálni. Ez bizony ijesztő felismerés volt Orbán számára, és valószínűleg ez is motiválta, amikor kiiktatta a parlamentet, mint politikai tényezőt a magyar jogalkotásból. Rendkívül zavaróvá vált a számára, hogy a mindenféle javaslatok és módosítók az ellenzék széles körű támogatásával kerültek be a mindenféle nyilvános anyagokba és tudósításokba. Ráadásul azok ott el is hangzanak, és annak ellenére mennek át a köztudatba, hogy lényegében lenullázták a parlamenti tudósításokat.
Mindez azért jutott most eszembe, mert tegnap a koronavírussal kapcsolatos reményteli Fideszes várakozásokkal ellentétben a parlament még mindig összeül, a képviselők még mindig össze-vissza kérdezgetnek és beszélnek.
Így fordulhatott elő tegnap, hogy Jakab Péter kérdést intézett a miniszterelnökhöz: „Azt mondta néhány héttel ezelőtt, hogy a válságot az ellenzék nélkül is megoldja: nem érdekel, hogy velünk vagy nélkülünk, csak oldja meg!” Majd azzal folytatta, hogy szerinte csak olyan ember mondja, hogy majd a munkáltató és a munkavállaló leül és megbeszélik a dolgokat együtt, aki soha nem dolgozott még a parlamenten kívül. „Jól gondolom, hogy ön nem dolgozott még máshol?” – kérdezte Orbánt. „Tömegével kerülnek utcára a melósok, pénz és jövedelem nélkül, számlákkal a nyakukban. Ha Önök tényleg nem tudnak mit kezdeni a bajba jutottak tömegével, akkor mihez kellett a felhatalmazási törvény, a korona?” Szemére hányta Orbánnak, hogy a rendkívüli körülményeket is vagyona és a családi vagyon gyarapítására használja, ahelyett, hogy a megszorult, munkájukat elvesztő emberek megsegítésén, a dolgozók helyzetének javításán munkálkodnék.
Orbán pedig szorosan a tárgyhoz tartva magát azt válaszolta erre: a Jobbik az egyetlen olyan párt, amelyet kilóra megvettek. „Maguk már rég nem Jobbik, mondta, hanem ballik” – fűzte hozzá. Gondolom ő maró gúnynak szánta ezt a „szellemes szójátékot”.
Nekem erről jutott eszembe a bevezetőben említett szólás. Döntse el mindenki maga, hogy melyik lyukból fú a gonoszság és az ostobaság szele. Abból-e, amely szót emel a társadalmi nyomor és igazságtalanságok megváltoztatása ellen, vagy abból, amelyik emiatt gúny tárgyává próbálja tenni azt, aki szót emelt?
Persze, tudjuk, hogy a mások lefitymálása leginkább a gyengék és gyávák fegyvere. Úgy gondolják, ha nem tudnak valamire válaszolni, mert túlságosan is igaz és elevenbe vágó, amit a másik mond, akkor elég lehülyézni, vagy pláne lekomcsizni a vitapartnert. Az máris megoldja a problémát. Mindenesetre a hívek padsoraiban derűs kacagást kelt majd.

Az viszont, hogy mi az ilyen érdemi válasznak a társadalmi hatása, azt szerintem minden önálló gondolkodással bíró felnőtt ember maga is el tudja dönteni.