(Pompéry Judit / Berlin) Unom a bezártságot. Elegem van abból, hogy nem mehetek moziba, étterembe, nincs színház, sem hangverseny, a társasélet a telefonra és a közösségi médiára redukálódott, hiányzik, hogy nem dögönyözhetem meg az immár 100 napos gyurmagyerek unokámat. (Nyitó kép: a drezda-klotzschei gimnázium érettségizői a vizsgáikra készülnek. Foto: DPA)

Azt kimondottan utálom, hogy házon kívüli események, valamint személyes mozgásigény hiányában és mert jellemgyenge emberként képtelen vagyok külső kényszer nélkül mozgásban tartani önmagam, az elmúlt hetekben határozottan berozsdásodtam, ami lassan egészségügyi gonddá válhat. Arról nem is beszélve, hogy hiányzik a fodrász, a körmös, de elsősorban a takarítónő. Mondhatni, utóbbiak luxusproblémák.

Bonyolult az élet Némethonban. A föderális államban az alkotmány szerint a katasztrófavédelem tartományi ügy, így a kancellárnak komoly meggyőzőerőre van szüksége, hogy azonos belátásra bírja a 16 tartomány kormányfőit. Mivel ez lehetetlen – a többi között a közelgő választások miatti profilírozás miatt akár párton belül is –, messze nincs egység a mindenki által áhított könnyítések területén.

Amelyek egyrészt veszélyesek, másrészt nekem enyhén szólva inkonzekvensnek, logikátlannak tűnnek. A jövőben lépcsőzetesen nyílnak majd az iskolák Berlinben – előbb az érettségizőknek és felsőbb osztályoknak, majd az alsó tagozaton is heti két-három alkalommal. Utóbbi nyilván azért, mert több tanterem kell több oktatóval, ha csökkentett létszámú osztályok lesznek.

Nevetnem kellett: vírusügyben felelevenítették gyermekkorom akkoriban a szocializmusból fakadó két műszakos, délelőttös és délutáni oktatását. Nem értem viszont, hogy miért kevésbé veszélyes iskolába járni, mint étteremben enni. Azt sem értettem, hogy ha veszélyes az éttermi étkezés – akármilyen szétszórva állítanák is fel az asztalokat – akkor miért veszélytelenebb ugyanott átvenni a megrendelt ételt, illetve pincér általi házhoz szállítás esetén megenni ugyanazon szakács készítményét, akárcsak ha bent fogyasztottam volna. Avagy miért szabad a fogorvosnak egész idő alatt rendelni, de a fodrásznak nem?

Értem a gazdasági nyomást, a fenyegető munkanélküliséget, a csúcsiparágak leülését, a várható termelés- és haszonkiesést – lett légyen az a profi futballegyesületek vagy a Volkswagen és Lufthansa esetében. Ezek mind követelik a normalitáshoz való mielőbbi fokozatos visszatérést.

Berlinben májustól kötelező lesz a maszkviselés a nyilvános közlekedési eszközökön, iskolákban, mindenütt, ahol ügyfélforgalom van. Keddtől pedig nyithatnak a fodrászok, amúgy kinyithat minden 800 négyzetméternél kisebb üzlet, illetve minden nagyobb is, amelyik hajlandó csökkenteni eladóterét ekkorára.

A már bevezetett, illetve a beígért könnyítések ellenére megfigyelésem szerint a türelem nagyobb tempóban fogy. Semmi, illetve senki sem korlátozza a szabad mozgást a parkokban, a folyóparton, a gördeszka-gyakorlóhelyeken, a háború okán mindmáig létező foghíj-telkeken, amelyeknek egy részét az elmúlt 10-15 évben közösségi terekké alakították át. Itt szép időben az emberek intenzíven fordulnak elő, múlatják az idejüket, akárcsak korábban.

A játszóterek hamari megnyitását sem értem. Hogyan lehet egy másfél-kétéves gyereket rávenni a továbbra is kötelező másfél-két méter távolság megtartására? Hogyan lehet biztonsággal megakadályozni, hogy az említett közösségi térben ne ütközzék össze két bizonytalan háromkerekű bicikli?

Márpedig mindez járványügyileg igen veszélyes. Ma a továbbfertőzési index 1,0 volt a korábbi 0,7-es mutatóval szemben, azaz egy ember átlagosan ismét egy másikat fertőz meg. Persze a számok önmagukban még nem überolnak mindent, hisz’ több ismeretlenes az egyenlet és az időfaktor az egyik leglényegesebb. Amúgy továbbá sem tudunk szinte semmit: pl. hogy a gyógyultak mennyi ideig immunisak.

A Bundestag elnöke, Wolfgang Schäuble a megszorítások könnyítése kapcsán korrektségi csapdáról beszélt. A Der Tegesspiegelnek adott interjújában azt találta a mondani, hogy lehetetlen és nem is feltétlenül szükséges minden egyes életet minden áron megmenteni. A német alkotmány nem az emberi élet, hanem az emberi méltóság érintetlenségét garantálja. Így kivonatolva nehéz megítélni a különben meggondoltan nyilatkozó és felelős politikus állítását, javaslom az egész interjút elolvasni – itt.

Ez a provokatív tézis mindenesetre hirtelen felélénkítette az eddig lappangó értelmiségi vitát. Szóval: egyre tanácstalanabb vagyok.