Van valami ájtatos, már-már templomi a focipályák csendjében. Az üres lelátók méltóságot sugallnak, a labda pattogása a gyertya sercegésére emlékeztet, és amikor halljuk a játékosok beszédét, mert halljuk, akkor arra gondolunk, hogy milyen szűkek is azok a gyóntatófülkék. (A képhez: mintha valami elgurult volna; de mi volt az?)

A pályáink üzennek, Barcelona, London, München irigyelhet minket, magyarokat, nálunk a világ legértékesebb játékosai kergetik a labdát, az élvonal, az OTP Bank Liga 12 csapata évente több pénzt keres, mint az ország lakosságának egytizede összesen, persze, hogy odafigyelünk nemzeti drágaságainkra.

Először is tiszteljük őket a bátorságukért, hetente járnak a kihalt stadionokba, olyan időkben, amikor már az utcákon se mer senki végig menni, ők akkor is szórakoztatnak, szóval Barcelona, London, München: lehet ámulni!  A mi játékosaink oroszlánszívűek, mert, miközben az emberek többsége a migránsoktól, a vírustól vagy Gyurcsánytól fél, addig ők, akár fél óránként, a szorgalmasabbak 20 percenként találkoznak a labdával, és nem csinálják össze magukat.

Azok a labdák sohasem a mi focistáink barátai, maguktól soha nem jönnének hozzájuk, úgy kell őket rugdosni, ráadásul, ha meglátják a játékosainkat, elgurulnak mellettük, gyakran utol sem lehet érni őket. A mi focistáink nemcsak értékesek, nemcsak bátrak, hanem okosak is, tudják, hogy ami nem megy technikával, az konzultációval, főleg nemzetivel, elérhető. A labda is.

Ezért ők beszélnek a labdához, minél kevesebb a néző annál érthetőbb a mondandójuk. Egyszerű a nyelvezet, a labda nem egyetemi tanár, a labdának tudnia kell, hogy amikor a középpályás azt mondja neki, hogy b… meg, a k…anyád, akkor a középpályás mérges, és ha a középpályás finoman érdeklődik, hogy hová p…-ba gurulsz, te köcsög, akkor a középpályás egyszerűen kíváncsi, de azt mégsem kérdezheti meg, hogy inflációban miért nem emelkednek a nyugdíjak.

Nemcsak értékesek, nemcsak bátrak, nemcsak okosak a mi focistáink, hanem szerencsések is. A köztévé rendszeresen közvetíti mérkőzéseiket, ország-világ átérezheti a bajnoki mérkőzések hangulatát, a nézők azonosulhatnak a pályák hőseivel, talán mindig is vágytak ilyesmire, de a képernyőn évtizedeken át a színházi közvetítéseket, hangversenyeket, vetélkedőket, saját gyártású filmeket láttak, egyiken sem lehetett úgy röhögni, mint a mi focistáink és a labda kergetődzésén.

Persze nem csak foci van a világon, igazságtalanság lenne elhallgatni, hogy rengeteg szép misét láthatunk a képernyőn, nekünk hirdetnek igét Székesfehérvárról, Erdélyből, a Felvidékről, és a képernyős műsoridőben szépen elfér egymás mellett az ima és a mi focistáink üzenete. Igaz, mostanában azt is gyakran hallom, már nem emlékszem, hogy sportközvetítésen vagy vallási műsorban, hogy senkit nem hagyunk az út szélén.

Szemfényvesztés ez, tudom, mert nem lehet mindenkit felvenni, de a gyóntatófülkék bővíthetők, sok a hazugság, hamarosan sorban állás lesz a megbocsájtásért…