A mozis kutyavilág párbeszédeiről

Kánikulai délután (Dog Day Afternoon) címmel egy Oscar-díjas film vágott orrba az önkéntes házi őrizet idején.

Nem pusztán az 1972. évi igaz történet Sidney Lumet által való mesteri megformálása előtt lehet tisztelegni. Nem is csupán Al Pacino, John Cazale és Charles Durning színészi játéka fergeteges benne. Az alapsztori bizarr, hátborzongatóan nevetséges, ugyanakkor drámai is: egy félresikerült bankrablás őrült fordulatai és képtelen jelenetei ragadják meg a nézőt. Azt, aki nem tudja: kinek is drukkoljon, hiszen balfék közreműködők viselkedése vezet tragikus végkifejlethez.

Mégsem ezekről szól ez a filmjegyzet. Olyan párbeszédek, ki- és beszólások foglalják ugyanis keretbe az eseményeket, melyek – elismerem: áthallásokkal – a mi mai rendkívüli helyzetünknek is a megfelelői voltak, vannak, lehetnek. Tehát: főleg szövegkivonatok következnek, igazolván, hogy – mint 50 éve és a tengeren túl is – a kommunikáció tragikomédiája önmagában baj, a hitelvesztés pedig rombolja azt is, amit ésszerűen tenni kéne.

A nonszensz helyzetre és abban pár lúzer rossz lépésére a másik oldal hamissága nem gyógyír. A kamu lelepleződik. Idővel alig hisz akárki bárkinek; az agresszív, buta és gőgös kommunikátoroknak még úgy se. A közönség mellé áll a piti delikvensnek is a hatalommal szemben; ám így kikerülni a közös bajból sértetlenül kizárt.

Tényállás: Brooklyn, délután 3 óra, éppen zárna egy bank, jön három bankrabló, de egyikük berezel, elszelel. Az illetéktelenség belső tűzgyújtással kezdődik, a fél órásra tervezett művelet ostobaságok özöne által becsődöl. Felidéződik a hírhedt attikai börtönlázadás, és annak kíméletlen leverése: 42 áldozattal, köztük ártatlanokkal is. Az Attika!! csatakiáltássá (transz)formálódik; azt a rablók mellé álló kinti nézők is a hatalom képébe vágják. Ez az a közeg, melyben a dialógusok abszurdba fordulnak. Íme!

Bankigazgató: Nem kell annyit beszélni, fogják a pénzt, s tűnjenek el! Rabló, Al Pacino nyugtatásul: Én katolikus vagyok, senkit sem akarok bántani. Majd a kevés pénz láttán káromkodik, erre egy idősebb banktisztviselő nő kiosztja őt, morális fölényt mutatva: Itt fiatal lányok is vannak, vigyázzon a nyelvére! Aztán még ő rátesz, félelem nélkül, igaza tudatában: Volt egyáltalán tervük? Ezek amatőrök, pancserek! (Látjuk majd, nem csak ők.) Erre a rabló: Nyakig ülünk a pácban, gondolkodnunk kéne.

Kudarcok sora jön, kollektív reagálás erre: Itt valami rondán betett nekünk, maradjunk nyugton, megússzuk. Simán fog menni, ha szót fogadnak.

Beteg lesz a biztonsági őr, kiderül, hogy egy tanfolyamról kapták, az a dolga, hogy tekergesse a nemzeti zászlót és szalutáljon.

Trükköket vet be az oda rendelt rendőr: ajánlat puszira a rablóval, meg is történik a kézfogás köztük. Faggatózás: ki mit miért csinál?! Válasz: Hogy lehet ilyen hülyét kérdezni?!

A bankbeli túszok megenyhülnek: kezdik kiröhögni a balsikerű próbálkozásokat mindkét oldal részéről. Kotnyeles és szenzációhajhász tévériporter interjúznék; megszakad az adás, amint az ő pénze lenne a téma. Közjáték, hogy egy őrült spanyol hozzátartozó, próbálja menteni a nőjét, megtámadja, leteperi a rablót, de a rendőrség csak lesi a történéseket.

Formálódik, de nem válik uralkodóvá a Stockholm-szindróma. Csakhogy végtelenül buták és ambivalensek a rablók is; nagy repülőgépet akarnak, de legyen rajta zongora is, egyszer elbizonytalanodnak, máskor halálra szántak a túszokat is bele értve. Mintegy: vak vezet, sőt megvezet világtalant.

A rendőrség sem ura semminek, rájuk is pirítanak: egyszer ezt mondanak, máskor mást, amire a válasz: Parancsra tettem. Rabló kiosztja a zsarut: Válaszolni, azt bezzeg nem tud! Gyenge replika: Megkaptak mindent, nem igaz? Még egy nonszensz: a beküldött kajáért kamu pénzzel fizetne hótkomolyan a rabló, mint az események ura?! Kompromisszum a rendőrök részéről: sör az nuku, csak pizza meg üdítő jöhet, no meg kóla.

Jelen van a vásznon több tucatnyi fegyveres rendőr, az FBI is, mindenki, aki (nem) számít a bajban, azonban nagyrészt csupán játszanak az idővel és az idegekkel. Nem képesek maguk mellé állítani a publikumot, morálisan kevéssel különbek, mint a gyengén durva, avagy durván gyenge rablók. Mindegyikőjük hozzáállása kutyavilág értékű, a kommunikációjuk pedig maga a förtelem. Szólam az együttműködés, mivel annak legalábbis két elemi feltétele volna: alkalmas emberek kiállása és őszinteség, egyértelműség a szavak és a tettek szintjén. Ebbe eszes taktika belefér; arrogáns szóinflációnak viszont nincs helye. Kutya se érti, ha másmilyen.

Egymásra kamuzó, profizmusra képtelen balfácánok kumulálódó, emberáldozatba torkolló szerencsétlenkedése a végjáték. Ez időtlen, morális tanulság lehet ott, ahol értő krízisintervenció kellene. Lehet, hogy ők, a mozi vásznon megérdemelték egymást – bár ezt sem hiszem – ám tudom, ilyenkor a szarvánál kéne megragadni a bikát, s nem szarva közt a tőgyét (ami köztudomásúlag nincs is neki). A simlis duma pedig nem önmagában baj csupán, hanem a hitelét veszi el minden másnak mindattól, amit közösen megélni kellene. Al Pacinóék filmje tiszta Amerika, főként, ha annak mai miliőjére is asszociálunk. Nekünk sem tanulság nélkül való.

Adatok: Kánikulai délután, 124 perces, szinkronizált és feliratos, Oscar-díjas amerikai filmdráma, a Warner Bros. Pictures produkciója; rendezője Sidney Lumet, kulcsszereplői: Al Pacino, John Cazale, Charles Durning. A mű a közmegítélés szerint a filmtörténet legszokatlanabb bankrablását jeleníti meg, egyben a szociálpszichológia alapműve is a kríziskezelés buktatóiról.