A sajtótörténet nem csak a sajtóról szól

Amikor az egyetemen még csak tanultam a sajtótörténetet, sohasem „érintett meg”, nemhogy átélni, még követni se nagyon tudtam a különféle sajtótermékek, újságírók, szerkesztők, tulajdonosok sűrű változásait, a látszólag gyors sikereket és a látványos bukásokat, sőt eltűnéseket a jelentéktelenségben vagy az érdektelen semmiben. Bezzeg mostanában!

Nem akarom itt felsorolni a legújabbkori sajtótörténet eseményeit, amelyek az utóbbi évtizedben feltűnően szaporodnak, a korszerű demokráciától növekvő sebességgel távolodó, a 20. századba visszavezető magyar utat szegélyezve s egyúttal jellemezve is. A Magyar Nemzet nyolc évtized után, két éve megszűnt. Ebben a 2018-ban papíron (és az idén e-változatban) megjelent könyvben értelemszerűen nem szerepelhet, hogy azóta a sajtópiacon ismét található a régihez megtévesztésig hasonló fejlécű nyomtatvány. De annak az itt, a könyvben leírt Magyar Nemzethez, annak szellemiségéhez, értékeihez, minőségéhez semmi köze.

Persze a patinás lap hosszú pályafutásának nem ez az egyetlen hullámvölgye vagy éppen tragikus pillanata. A szerző Pethő Tibor, az alapító Pethő Sándor dédunokája pontosan ismeri azt a finoman szólva hullámzó, de mindig küzdelmekre kényszerítő társadalmi-politikai közeget, amelyben ez a lap és mindenkori szerkesztősége működött.

Mindig közéleti lap lévén sohasem lehetett teljesen független a politikától. Részint azért nem, mert többnyire volt saját karakteres álláspontja a legfontosabb politikai kérdésekben, részint azért, mert a sajtószabadság a szabadságoknak az a válfaja, amely sohasem lehet teljesen kivívva, a létrehozása vagy megőrzése szüntelen figyelmet, harcra készséget, szívósságot és intelligenciát igényel. A sajtószabadságot mindig csak az aktuális hatalom érzi tökéletesen megvalósultnak.

A Magyar Nemzet megteremtésének célja, az alapító Pethő Sándor eszménye – idézem az előszóból – „a független, nemzeti szellemű, olykor a körülményekből adódóan burkolt konzervatív-liberális, polgári attitűdű újságírás, lapkészítés.” Ha valaminek, hát ennek ritkán voltak kedvezőek a hazai lehetőségei az utóbbi nyolcvan évben. A nácizmus és a kommunizmus, pontosabban mindenféle diktatórikus veszély ellen a polgár tisztánlátásával, etikájával és ízlésével küzdő lap teremtette meg nálunk a leginkább a „becsempészett mellékmondatok” technikáját, tanította meg olvasóit a sorok közti, a ki nem mondható mondandó olvasására és megértésére.

Amikor a leginkább éltem az újságírás világában, körülbelül 1960 és 1995 között, rövid időszakoktól eltekintve, mindig úgy tartottuk számon a Magyar Nemzetet, mint az igényes, szakmailag rangos, gazdag szellemi és szakmai munícióval működő értelmiségi alkotóműhelyt. Nem volt az életnek és a lapkészítésnek olyan területe, amelyen ne Szküllák és Kharübdiszek közt vezetett volna az útjuk. De rang lett a hasábjain megjelenni, és különösen értelmiségi körökben a szalonképesség egyik feltétele volt a lap olvasása.

Mindez az átlagos újságolvasó ember számára is nagyjából ismeretes. Az talán kevésbé, hogy a szerkesztőségen kívüli állapotok, nevezhetjük kissé patetikusan történelmieknek is, hogyan tudják megmérgezni, szinte szétmorzsolni a szerkesztőséget. Igaz, Pethő ezt olyan részletességgel, annyira „személyekre lebontott” aprólékossággal ábrázolja, hogy helyenként már pletykaszintig ereszkedőnek érzem, de talán épp ezért tudja sokoldalúan ábrázolni a szereplőket, akik közül sokakat személyesen ismertem, de akik sorsa csak most vált a számomra teljesen érthetővé. És az esetek többségében, persze, szánandóvá is. Csakhogy amikor őket szánni vélem, akkor tulajdonképpen az országot szánom. És mert az országot szánom, ezért őket tulajdonképpen nem szánom, hanem tisztelem.

A polgár szót a napi politika néhány éve már bemocskolta, mégis megérdemelnék az utánunk jövő generációk, hogy élhessenek majd egyszer egy valóban polgári hazában, olyanban, amilyenért a Magyar Nemzet a legszebb korszakaiban annyi tehetséggel és tisztességgel küzdött. Ez a könyv bemutatja, hogy miként lehetett és kellett ezt tennie, tehát ebben az értelemben jóval több puszta sajtótörténetnél.

Amikor ezeket a sorokat írom, október 23-án, délután a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói fognak felvonulni, és azt gyanítom, hogy nemcsak ők. Az ő nemzedékük aligha olvas már – pláne rendszeresen – napilapot; változott a világ. De nem változott az igény a hiteles, független, felelős sajtóra.

Egyébként a Magyar Nemzet utódlapjának tartott Magyar Hang előállítását idehaza senki sem merte vállalni, ezért Pozsonyban nyomtatják. És még nem nagyon láttam olyan újságstandot, amelynek működtetője a Magyar Hangot nagyon a vásárlók szeme elé merte volna rakni, és tudom, hogy sokan nem merik előfizetni, inkább újságosnál veszik meg, úgy kisebb a „lelepleződés” veszélye. Ez is a sajtótörténet része lesz, talán nem is sokára. Addig is köszönet Pethő Tibornak ezért a munkájáért.

Pethő Tibor: A Magyar Nemzet története, 1938–2018. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018 (e-könyv: 2020) ISBN 978 963 475 1168 (papír), 978 963 475 3902 (e-könyv).