Miközben mások az ünnepre készülődtek, az újságíró elhatározta: ez alkalommal egy kicsit elhalasztja az ajándékok megvásárlását, annál is inkább, mivel akinek könyvet szánt, azt már megvette, az egyéb apróságokkal pedig bíbelődjék az asszony, akinek kiváló ízlésével párosult egyéni ötletei hagyományosan nagy örömet szoktak okozni a családban. Így aztán a „betűmesternek” jutott ideje kutatgatásra, gyűjtögetésre – már ami a karácsonyi ünnepkörre vonatkozik. Az alábbi összeállítás a Magyar Hírlap karácsonyi mellékletében jelent meg 1985. december 24-én. Íme:

«Adventtől, azaz november utolsó, december első vasárnapjától gyertyaszentelőig, tehát február 2-ig, a Boldogasszonynak is nevezett napig, még korunkban is legalább az emberiség negyede megemlékezik a karácsonyról és a vele hagyományosan összefüggő, mindenekelőtt vallási eredetű ünnepekről és szokásokról. Bár a kereszténység csak a negyedik századtól tiszteli és ünnepli a Jézus születésnapjának tartott december 24-ét, a december végi nap- és évfordulós népszokások jóval régebbi eredetűek. Sok évezredes megfigyelés szerint ugyanis december 25-től kezdenek hosszabbodni ismét a nappalok, amit a régi korok embere egy új esztendő kezdetének fogott föl. Az öröm és a bizakodás ünnepévé váltak a december végi napok, a fény, a melegség, a tavaszvárás és remény ünnepnapjaivá.

Saturnus, a földművelés római istenének tiszteletére hét napon át – december 17–24-ig – rendezték meg a nagy eszem-iszommal és vigasságokkal járt szatumáliákat. Jelképesen visszatért olyankor az osztály nélküli társadalom kora, amikor szegény és gazdag, úr és rabszolga együtt és egy asztalnál étkezett, vigadt. Még régebbi időkben a perzsák és a görögök Mithrásznak, a fény és a nap istenének a születésnapját ünnepelték december 25-én. Zsidó vallási ünnep, a hanuka-chanukkah is decembernek ezekre a napjaira esik, és szintén az öröm ünnepe, jó egy héten át az időszámítás előtti 164, a mákkabeusi jelszabadító hadjárat (i. e. 167) dicsőségét idézi. A szírek által elfoglalt jeruzsálemi templom „megtisztítására”, azaz a zsidó vallási kultusz számára való visszafoglalására emlékeztet.

Észak-Európában a germánok is ilyenkor, év végén ünnepeltek – egyfolytában tizenkét napon át. Ez volt a Jul, az öröm ünnepe. A Wodan germán istennek szentelt-áldozott tizenkét éjszaka emléke él tovább a német Weihnachten (karácsony) szóban. Valószínűleg a XII. század végén használta először ezt a középfelnémet szópárt – wihe naht = szentelt éj – egy vándorénekes.

A mi karácsony szavunk – Tészabó Júlia értékes-szép munkájából, a Nagy karácsonyi képeskönyvből tudjuk – szláv eredetű, a korcsun (lépő, átlépő) szóból származik. Aligha kell hozzá különösebb magyarázat, hogy az új esztendőbe való átlépés időszakát örökíti meg.

(Minden bizonnyal jóval újabb keletű kifejezés, amit csupán érdekességként említünk: német nyelvterületen jó átcsúszást — Guten Rutsch! – kívánnak egymásnak az emberek szilveszter táján.)

Ugyanez a fogalom, tehát a karácsonyé, részben Krisztus nevével, részben pedig a születéssel rokon. Christmas (X-mas) mondják (írják) az angolok, más nyelveken: Natale (olasz), Navidad (spanyol), Noël (francia). Az ugyancsak indogermán kelta legerőteljesebb nyelvjárása, a kymri (más néven velszi) nadoling-nak mondja a karácsonyt, a születéssel azonosítva.

A keresztény hitet gyakran erőszakkal is terjesztő rendek szerették volna elfeledtetni a germán, a szláv és persze a magyar törzsekkel is az ősi múlt homályából minduntalan előbukkanó pogány hagyományokat és szokásokat. Szerencsénkre, erősebbnek bizonyult a nép emlékezete, és mintegy okos kompromisszumként, sok érdekes és szép népi szokás – beleolvadván az új hit ünnepi rendjébe – túlélte a hittérítők túlbuzgóságát. Emlékezzünk csak a Luca-napi hiedelmekre, a lucázásra, kotyolásra. Távol tőlünk, Svédországban, faluhelyen mostanság is megválasztják Luciát, a fény királynőjét, aki fehér ruhában, fején gyertyakoronával, étellel-itallal kínálja a közösséget.

Az Újvilág, Amerika meghódításával az Európából érkezettek, a telepesek magukkal vitték vallási szokásaikat is. Így például a karácsony megünneplésének óvilági módja különféle latin-amerikai indián szokásokkal keveredett. Ez lehet az oka annak, hogy Észak- és Dél-Amerikában megannyi tartalmat – Jézus születése, öröm, vigasság, szeretet, fény, a család, a közösség ünnepe – hordoz a karácsony.

Karácsonyi jelkép sokféle létezik. Angliában például a fenyőfánál is régebbi a fagyöngyág, amely már a kelták szemében is a szerencse és boldogság megtestesítőjének számított. Fagyöngyág az ajtó fölött – szabad a csók. A szigetországban egyébként december 25-én kapják meg a gyerekek (Szent) Miklós, a mikulás ajándékait. A Télapó, a Jézuska, a mikulás – egyáltalán az ajándékozó megszemélyesítője – sok országban nem akkor érkezik, amikor nálunk, tehát december 24-én. A szokás, szeretteinknek, kedveseinknek meglepetést, örömet okozni, még a római időkből, a szaturnáliák korából származik. A germánokról viszont azt tudjuk, hogy a Jul, tehát az örömünnep napjaiban szokták tartozásaikat kiegyenlíteni; köszönetképpen (vagy kamat fejében?) többet adtak vissza, mint amennyit kaptak.

Joulupukki – így nevezik finn testvéreink a Télapót, a december 24-ére elkészülő karácsonyi kost, a szerencse jelképét, amely nem más, mint szalmából kötözött kecskebak.

Előtte persze a finnek elmennek a szaunába, hogy leizzadják, lemossák magukról a múlt év minden piszkát. Svédországban a Jultomte hozza a Julklappot, az ajándékot.

A Németalföldön, akárcsak nálunk, szenteste illik ajándékozni. Az igazán nagy decemberi meglepetést a Miklós napja tartogatja a holland gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, ugyanis csak akkor szabad kibontani azokat az ajándékokat, amelyeket előző este Sinterklaas és kísérője, Zwarta Pietö hozott. Messze keleten, Mongóliában viszont 25-e a meglepetések és az ajándékozás napja. Uvlijn uvgunt várják a mongol gyerekek, őt követi előbb Cacan ohin, a fehér lány, majd az esztendő utolsó napján Újév fiú: Sine sil. Az olasz családokhoz Babba Natále viszi az ajándékot december 24-én este; Kubában és Mexikóban viszont vízkeresztkor illik ajándékozni, Befana napján, január 6-án. Aki rosszul viselkedett, az egy darab szenet kap csupán – persze legtöbbször azt is marcipánból.

Karácsony, az év végi ünnepek legfőbb és leglátványosabb jelképét, az életet, a megújulást szimbolizáló fenyőfát legtöbb helyen nem viszik be a szobába. (Van, ahol eleve nem is nő fenyő, azért nem állítanak karácsonyfát.) Mexikó falvaiban szenteste a faroles (lampionok) világítanak; vannak indiáncsaládok, amelyeknek tagjai színes selyempapírból szivárványt készítenek, és azt függesztik föl két szék karfájára. Alatta egy darab tőzeg izzik, ennek forró füstje mozgatja a selyempapír szivárványt. (Hm, meglehetősen bonyolult ünneplési mód …) A kubaiak karácsonyfája a földíszített pálma- vagy piniafa, a braziloké például ananász is lehet, amelyet színes golyókkal, fémfonalakkal és gyertyával ékesítenek. Akár irigyelhetjük is a brazilokat, akik a végén „megehetik” karácsonyfájukat.

Vannak Európában is népek, amelyek kezdettől fogva kímélik fenyőállományukat, és inkább fagyöngyöt, fagyalt vagy más örökzöldet díszítenek föl karácsonyfává.

A karácsonyfa-állítás szokása a XVII. század elejére vezethető vissza. Egy fennmaradt följegyzés szerint először Strasbourgban vitték be a fenyőfát a szobába, hogy papírrózsával, almával, cukorkával, ostyával díszítsék. Azért, hogy még ünnepélyesebbé, fényesebbé tegyék a fenyőfát, az 1700-as években gyertyát is gyújtottak ágain. – Ha hinni lehet a hagyományoknak, akkor Luther Márton (1483–1546), a reformátor állított először fenyőfát karácsony este gyerekeinek szobájában. Még gyertyát is gyújtott az ágain, mintegy jelképezve a kis Jézus születésének éjjelén világító csillagokat… A karácsonyfa lakásban való felállításának a szokását a Kanadába kivándorolt német családok vitték magukkal az Újvilágba – tudatja egy 1781-ben kelt feljegyzés Québec tartományból. Éppen 170 (azaz az idén már 205 – a szerk.) esztendővel ezelőtt a nagy tudós, Wilhelm von Humboldt felesége, Caroline tűzte föl a gyertyákat Berlinben, az Unter den Linden és a Friedrichstrasse sarkán fölállított karácsonyfára. Ugyancsak német földön, előbb marki tájakon, később az Érchegységben is, elterjedt a karácsonyfát jelképező, az ünnepi asztalra állított karácsonyi piramis. Alsó peremén apró gyertyákat gyújtanak, és a fölszálló meleg levegő körhintaszerűen forgó különféle alakzatokat mozgat. Napjainkban egy-egy művészien elkészített karácsonyi piramis akár néhány száz márkába is belekerül. Igaz, az adventi hetek másik jelképe, a katona formájú diótörő szintén keresett cikk, az egész világba exportálják az érchegységi manufaktúrák e kedves figuráit.

Nagy Péter cár, a régi Oroszország reformátora rendeletben utasította alattvalóit, hogy az Újév körüli napokban fenyő- és borókaágakkal díszítsék föl házaikat. Napjainkban is a jolka, a fenyőfa az új esztendő jelképe a Szovjetunióban. És miként nálunk az Országházban, Moszkvában a Kremlben állítják föl a legnagyobb fenyőfát, hogy alatta kicsi és nagy szilveszteri vidámságon találkozzék Fagyapóval.

Karácsony nem csupán a lelki, hanem a testi örömök ünnepe is – mindenekelőtt és elsősorban az íny és a gyomor „fesztiválja”. Elképesztő az a kulináris fantázia, amivel az év utolsó hónapjában – főként itt, Európában – meglepik (és riogatják!) a családi kört és a vendéget, betérő barátot egyaránt. Vannak persze specialitások, sajátosan karácsonyi étkek: pulyka-, kacsa- és libasült – karácsonyi módra, és természetesen ponty. Cseh földön ilyenkor sütik a pernikit, a mézeskalácsot, melynek német megfelelője a Pulsnitzer, a szászországi Pulsnitzban néhány évszázados recept alapján gyúrt, sütött mézesbábos. Az Elba-parti nagyváros, Drezda pékjei sütik – már hetekkel karácsony előtt a (túlzás nélkül állíthatjuk!) világszerte keresett Stollent, a mi püspökkenyerünkhöz hasonlító, nemegyszer négy-öt kilós karácsonyi kalácsot.

Panettone – ez a neve az olaszok híres karácsonyi süteményének: mazsolás, mandulás, kuglófformában sütött kalács. Confites, colaciones: szintén karácsonyi hagyományos sütemény, ánizsból, cukorból készítik Mexikóban. Ilyentájt nagy a keletje (szintén Mexikóban) a buñuelosnak, a fekete cukorral bevont zsírostésztának, amelyet a rizs- vagy kukoricalisztből kevert tej, az atole mellé tálalnak. – Mi mást nassolnának az angolok december 25-én, ha nem pudingot?! A karácsonyi édességnek külön neve van: plum-puding, mazsolát, fűszereket tartalmaz, és tálaláskor még nyakon öntik egy kis brendivel, majd meggyújtják.

A franciák karácsonyi ünneplése kiadós vacsorával kezdődik december 24-én. Sok család nem otthon, hanem valamelyik kedvelt kisvendéglőben, étteremben tölti el a szentestét. Ebbéli szokásukban nincsenek egyedül a franciák, miután kívülük még számos ország lakói vonulnak az utcára, terekre, hogy ünnepeljenek. E szokásnak német földön a kedvelt és hagyományos karácsonyi vásár a megfelelője, melynek színes, vidám forgataga nálunk általában szilveszterkor hág tetőfokára…»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)