Molnárt játszani jó, mert a siker szinte előre borítékolható, és ez a színésznek lételeme. Molnárt nézni is jó, mert közönségként biztosak lehetünk benne, hogy aznap jó lesz az esténk. Akkor hát, Molnárt kell játszani!
Molnár Ferenc(Budapest, 1878–New York, 1952) – főleg színművei révén – talán legismertebb, legtöbbet játszott magyar drámaíró a világban. Hogy az lett, abban nem kevés része van mindjárt Az ördög című második színművének, amely az 1907-i pesti bemutatót követően olyan átütő sikert arat, hogy egy éven belül műsorra tűzik olasz, angol és német nyelven, több mint harminc külföldi színházban! Nagy dicsőség! Molnár hírlapíróként és novellistaként indul, de már 24 évesen, 1902-ben bemutatják A doktor úr című első darabját. Az, hogy a század első évtizede milyen sikeres volt számára: 1907-ben nem csupán Az ördög sikerének örülhet (Hegedűs Gyula, Fenyvesi Emil és Varsányi Irén vitte színháztörténeti sikerre a darabot), de egyazon évben jelenik meg regénye, a Pál utcai fiúk is, a színpadon pedig 1909-ben a Liliom, 1910-ben A testőr bemutatójának tapsolhat a néző.
Miben rejlik Molnár sikere? Mindenekelőtt abban, fantasztikusan érzi a színpadot, és semmit sem bíz a véletlenre. A francia vígjátékok dramaturgiáját követve, ugyanakkor fel is frissítve azt, utolérhetetlen mestere lesz a színpadi helyzetek megteremtésének, a játékbeli fölényes bravúroknak és a könnyed, szellemes, pergő mondatokból álló dialógusépítésnek. Mindig maga irányította műveinek a próbáit, s mivel bemutatóinak jó része a Vígszínházhoz fűződik, maga is részesévé válik a Ditrói Mórtól kiinduló vígszínházi játékstílus kialakításának, amely a gazdag és szegény pesti polgárhoz szólva, az addigi deklamáló előadásmóddal szemben a természetes, életközeli játékot fejlesztette ki. Ugyanakkor kortársainál jobban ráérzett arra is, hogy mi kell az üzleti sikerhez, és tudatosan ennek szellemében írt. Színműveiben a társadalmi kritikától az erotikáig sok mindenbe belemegy, de sosem bánt, sért, legföljebb megfricskázza a dolgokat és mindig tudja, hol van a társadalmi elfogadás határa.
Az ördög ötletét állítólag egy Faust-előadás inspirálja, ami után elhatározta, hogy a témát pesti polgári és vígjátéki környezetbe helyezi át. A helyzet frivolságát fokozza, hogy miközben mindenki mellébeszél, a kimondott igazság egyedül az ördög száját hagyja el, bár a céljai érdekében ő sem mond mindig igazat. Ez az ördög azonban nem patás, még csak nem is gonosz, alvilági figura, inkább egy öltönybe, frakkba öltözött társasági kísértő, akinek megvan a képessége arra, hogy egy szokványos szerelmi háromszög szálait apróbb-nagyobb manipulálásokkal, zsarolásokkal, rábeszélésekkel a maga és „áldozatai” kedvére alakítgassa, és némi freudi lélektant bulvárosan becsempészve felmutassa, hogy mi rejlik a látott és kimondott érzelmi kapcsolatok mögött. Az igazi nevét sem mondja meg, váratlanul bukkan fel egy előbb még üres karosszékben, lehetőleg intim pillanatban, majd miután mindent összekavart, illetve elrendezett, szemére illeszti monokliját, „Voilá” mondja, és eltűnik egyéb túl- és evilági dolgait intézni.
A történet azzal kezdődik, hogy Selyem Cinka (Balázs Andrea), a szerelmes kis festőmodell szemére hányja Jánosnak, a sikeres festőnek (Szabó P. Szilveszter), hogy egy ideje már csak tájképeket fest, nem pedig róla aktokat. Kénytelen szembenézni azzal, hogy János Elzát (Balázsovits Edit) készül feleségül venni. Megérkezik a festő barátja, Alfréd, az üzletember (Schlanger András), aki felesége, Jolán (Gubás Gabi) mellképét szeretné megfestetni Jánossal. Miközben elmegy a dolgait intézni, kiderül, hogy János és Jolán évekkel azelőtt közel álltak egymáshoz, de a férfi évekig külföldön tanult a nő pedig férjhez ment, és azóta csak érzelmektől mentes, baráti-ismerősi kapcsolatban állnak egymással, ami mindenkinek megfelel. Csakhogy dr. Kovács képében megjelenik a kis ördög (Balikó Tamás), aki nagyon jól tudja: bárhogy tagadják, a két fiatal szívében még izzik a parázs, és minden titkos tudományát latba veti, hogy ez a láng fel is lobbanjon. Ettől kezdve az elvárásoknak megfelelő hazug képmutatás és az őszinte szenvedélyek mindent elsöprő ereje vívja a csatát az ördög karmesteri pálcájának intései szerint, a dolgok végső kimenetele pedig nem kétséges, függetlenül attól, hogy mit szól ehhez a világ.
A szerelmi háromszög megszokott vígjátéki sémája még bohózatot kívánna, ám Molnár azzal emeli fel irodalmibb szintre, hogy szembe állítja a valódi érzéseket és a társadalmi képmutatás megszokott rítusait, közben pedig a maga elegáns Mephistója szájába jobbnál jobb aforizmákat, életbölcsességeket ad, a néző őszinte örömére. Molnárnak megvan az a képessége, hogy mint egy jó krimiben, váratlan szituációkat teremtsen nem csupán szereplői, de a közönség számára is, bűvészcilinderjéből újabb és újabb gag-nyuszikat varázsoljon elő, mindezt fölényes eleganciával és könnyedséggel.
A hagyományos vígjátékokban mindenki mindent tud, csak az érintett szereplő nem, Molnárnál a nem csupán a figura, de a néző is be lesz csapva, hogy aztán boldog megkönnyebbüléssel vegyen részt a továbbiakban. Ezt a helyzetet ismerte fel Balikó Tamás rendező is, amikor Balikó Tamás, a színész az utolsó jelenetben szemére illeszti a jellegzetes monoklit. Értitek már barátaim, mi is az ördög valódi neve? Dr. Kovács jelmezébe bizonyMolnár Ferencbújt! Ki más is tudná jobban, hogy mi rejtőzik a szereplői szívében és hogyan alakul majd a sorsuk, mint maga a szerző? Voilá, a szenvedélyek felszabadultak, minden a helyére került (legfeljebb Alfréd, Cinka és Elza búslakodhat), most már nyugodtan hazamehettek, mára vége az előadásnak!
Ami a látottakat illeti, ugyanolyan jól szórakoztam, mint a premier közönsége. Balikó Tamás nem először rendezi meg a darabot, de ismereteim szerint először játssza el a címszerepet. Elegáns, gunyoros, magabiztos ördögöt formál, csak azon csodálkozom, hogy a darabbeli hölgyek miért nem őérte gyúlnak lángra? Semmi „ördögi” nincs benne, legfeljebb a delejes kisugárzás, ahogy a természetes érzelmek szabad áramlását hirdeti, és másokat animálva önmagukra ébreszt, ettől azonban akár mai pszichológus, vagy mentalista is lehetne. Szituációinak minden pillanatát hagyja kiélvezni, igazán emlékezetes játékkal írja be nevét a Hegedűs Gyula utáni „ördögformálók” emlékkönyvébe.
Szabó P. Szilveszter engem nem győzött meg igazán arról, hogy ebben az előadásban jó választás volt János szerepére. A festő és Selyem Cinka vonatkozásában még hitelesnek éreztem a játékát, ám a későbbiekben egyre felszínesebbnek, túl bohózatinak láttam ezt az alakítást. Nehéz persze eljátszani, hogy János hogyan viszonyuljon a többiekhez lelkében és a társasági életben, de a színész ez esetben adós maradt jó néhány, ki nem használt színárnyalattal.
Jolánként Gubás Gabi sokkal színesebben és hitelesebben játssza el, hogy ki iránt és mit érez a valóságban; igaz, nem először találkozik a szereppel. Jolán valószínűleg csalódottságában ment férjhez Alfrédhoz, és nyugalmának megőrzéséhez kell, hogy Elzát egykori szerelmének feleségül kommendálja. Az előadás egyik csúcsjelenete, amikor levelet ír, és ahogy menet közben átszakad benne az érzelmi gát, a belépő fel- és levételével kapcsolatos percekben pedig már magabiztosan tudja ő is, hogy mit akar, szinte maga is az ördög cinkosává válik.
Balázsovits Edit is tetszett ebben a szerepében, mert a társasági dacból felvett flegmaság, és a házasságát váró lány megszelídülése közötti ív hitelesen mutatja Elza igazi jellemét, amit Ady szavaival „kis női csukának” lehet mondani. Hogy milyen feleséggé válnék, azt inkább hagyjuk; János valószínűleg örülhet, hogy az ördög közbelépett.
Balázs Andreával elfogult vagyok, mert eddig minden szerepében nagyon tetszett a játéka, akár főszerep volt, akár epizód. Selyem Cinka szeretetre és szerelemre vágyó, ugyanakkor kihasznált lány, nem észlény, de ragaszkodó és egyszerű lélek. A színésznő ismét sokat tud erről a figuráról és ezt a színpadról is átadja nekünk.
Schlanger Andrásnak nem a legjobb szerep jutott. Alfréd talán érzi, hogy felesége szívében nem övé az első hely, de kiegyezik azzal, hogy jól mennek az üzleti ügyei, hogy körülrajongott szép asszonya van, akinek ő elsősorban az anyagiak előteremtésével szeretne imponálni. A művész ezt a mindenkiben megbízó, kicsit vak férjet hitelesen játssza el.Honti GyörgyAndrás szerepében egy semmin sem csodálkozó, hideg nyugalmú, megbízható inast hoz színpadra.
A színpadkép Horesnyi Balázs ötletességét dicséri, amivel a műteremlakást és az Andrássy úti palotát egyaránt hitelesen tudta megjeleníteni, és amit a rendező jól át is játszat színészeivel, felhasználva még a nézőteret is. Pilinyi Márta jelmezei is nagyon tetszettek, színben, szabásban jól illenek azokhoz, akik viselik őket. Mindent egybevetve nagyon örültem, hogy ezt a ritkán játszott Molnár-darabot a színház ilyen remek előadásban hozta elénk ismét. Hadd villogjon csak az a huncut monokli!
Van, aki szerint Molnár poros. Ez felszínes ítélet, amit legfeljebb egy porosan rendezett előadás sugallhat. Annyi igazság van a megállapítás mélyén, hogy több mint száz év alatt sok minden született a színházi világban és az emberek türelmetlenebbek lettek. De akkor Shakespeare, vagy a görög klasszikusok is porosak? Egy fenét! Attól, hogy sok néző elfelejt olvasni és nehezen viseli el, hogy valami hosszabb, mint egy sms, attól nem a mű korszerűtlen, hanem az a kor, hogy egy szép képzavarral éljek, maga a kor válik megkérdőjelezhetővé, amelyik csak a harsányságot és felszínes pörgést emeli esztétikai értékké. Ahol a finom, vagy mély értelmű szellemességet felváltja az altesti hülyüléseken teli szájjal való röhögés. Molnáron kacagunk és derülünk, de sosem röhögünk. Ettől volna ő poros? Molnár lehet olyan, mint az operett, egy elmúlt, elegáns világ példáján úgy szórakoztat önfeledten, hogy aki ért a szóból, tanulhat is tőle, belőle. Ifjú szerzőink pl. színpadi dramaturgiát és íráskészséget, ifjú nézőink pedig viselkedést, eleganciát. Tessék elmenni, meggyőződni róla! Erre a legközelebbi lehetőségek november 30-án, december 4-én, 23-án este, és 29-én délután lesznek a XI. kerületi Bartók Béla út 130.-ban.