Kedves Infovilág-barátok, kedves Olvasóink! Meghökkentően gyorsan elszállt a 2023. év annak ellenére, hogy ebben az esztendőben „csak” 365 nap volt, azaz 8760 óra, 525 600 perc, vagy akinek ekként látványosabb: 31 536 000 másodperc. (A nyitó képen: kacagányos kuruc katona.)

Legyünk tárgyilagosak: nem volt jó év az időszámításunk óta eltelt 2023. esztendő.

Mindenekelőtt azért nem, mert tőlünk keletre immár két év óta háború dúl, áldozatai összeszámlálhatatlanok, és a károk hasonlóképpen. És bennünket illetően pedig érthetetlen, amiért hazánk jelenlegi, immár jó  ideje egyszemélyi vezetője miért nem száll síkra és miért nem csatlakozik a világ józan feléhez, és miért nem követeli orosz diktátorbarátjától a támadó hadműveletek azonnali beszüntetését? Mindegyre nagyobb a gyanúja annak, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök súlyosan el- és lekötelezettje a Kreml urának. Mert ha nem úgy lenne, egészen másként viselkednék. Úgy, miként 1988–89-ben, amikor még volt ereje-gerince ahhoz, hogy tiszta biztonsággal szembeszálljon a hazát idegenként és helybéliként fogva tartókkal. Csakhogy az elszállt évtizedek alatt a tárgyilagos akarat úgy tovaveszett, mintha soha nem lett is volna.

Háború zaklatta föl a világot a Közel-Keleten is, vízkeresztkor már a harmadik hónapja lesz az értelmetlen öldöklésnek, aminek vége egyelőre nem is sejthető. Az alattomos terror kiszámíthatatlan, következményei beláthatatlanok.

És súlyos gondokat okoznak a világméretű válság „utórezgései” – mindenekelőtt az olyan megtépázott gazdaságú országoknak, mint Magyarország. A rablógazdálkodás okozta elképesztő társadalmi létbizonytalanság, a mesterségesen gerjesztett inflációs hullámok, a Rákosi-éra legsilányabb „gazdaságirányítási” megnyilvánulásai súlyos, nemegyszer megoldhatatlan nehézségek elé állítják azokat, akik hitték: hazánk mégis csak cselekvő-gyümölcsöző részévé válik Európa működő felének.

És a valóság: gyerekek, gyatra jövedelmű nyugdíjasok milliói kénytelenek nyomorogni, mert csak az jut nekik. Amikor egy másodikos leányka olyan cipőről álmodozik karácsonyi ajándékként, ami nem ázik be. Amikor egy négygyerekes anya csak a porontyai által meghagyott falatokból tartja fönn magát, miközben egész nap meg nem áll, annyi a teendője a kicsik után. Amikor az iskolai osztályokat nem fém konténerekben rendezik be, ahol órák alatt fölfáznak a tanulók – mert a téglából emelt iskolaépület megroggyant, sürgős fölújításra szorulna, de nem jut rá pénz, mert kellenek a százmilliók X. és Y. elvtársúr lówellneszére…Diplomáciát sosem tanult kormány-főtisztviselő máma itt, holnap ott – ugyan milyen hasznot hozó? – röpködéseire…Külföldre quantum satis ömlesztett adományokra szavazatok ellenében, mert a módszer évtizedek óta bevált, ezért „folytatjuk”. Miként folytatják a százmilliárdok költését az oktalan és környezetromboló akkumulátorgyár-építésekre – nem törődvén azzal, lesz-e öt-tíz év múlva iható vize az itt, az ebben az országban, a mi hazánkban élőknek-lakóknak, és hogy miként alakul majd az itt élők egészsége az ipariméreg-termelés miatt. Mert nekik, az elvtársuraknak nem számít: ha netán rosszul éreznék magukat a Kárpát-medence mélyén, elröppennek a világ derűsen működő fertályára, elvégre a pénz számukra már nem akadály…

Folytassuk? Igen! Orbán és csókosai már rég szétlopták ezt a gyönyörű, milliószor jobb sorsra érdemes országot…Szétverték zsenge, ám alkotmányos jogrendjét, hasogatandó fának tekintették az oktatást…Az egészségügy éppen csak megáll (? – dülöngél!) a lábán, de közben meg-megbicsaklik, sok évet kell várni olyan vizsgálatra, műtétre, amely még nem is olyan rég mindennapos és azonnali volt. Ha vágtató paripákról még nem nyilazunk is hátrafelé, vagy éppen nyugati irányba, miközben megcéloztuk az „ősi Keletet”, de vármegyéink már újra vannak, elvégre nélkülük, meg ispánok és főispánok nélkül nem élet ám a betyár magyar élet. És hej, agyonajándékozott, szabad prédából forintmilliárd-dombokra fölkapaszkodott nagyurak, ti kelletek ám nagyon 2023–24-ben, kanyarítsátok magatokra a kacagányt és nyomjátok fejetekre a darutollas föveget, hadd lássa a világ: ez Magyarország! A ma már nem csupán hárommillió koldus országa, akire értetlenül és mélységes sajnálattal tekintenek Európa emberhez méltó módon élő százmilliói.

Gyászos évet zártunk és még gyászosabbak állnak előttünk. Jöhet ennél rosszabb, sokkal rosszabb is. Nem is sejtik sokan, a milliók, hogy minek néznek elébe.

Netán jobb, ha nem is tudják?