Namíbia, Mongólia, Tokió és San Francisco a helyszín, ahol nyomon követhetjük egy kisfiú és három kislány mindennapjait. Bár a film – címénél és témájánál fogva – valószínűleg elsősorban a nőnemű közönséget fogja vonzani, előre szeretném felhívni férfitársaim figyelmét arra, hogy nagyon kedves, szórakoztató férfiaknak is 
melegen ajánlható filmről van szó.

Nem tartozom azok közé, akik egy kisgyerek láttán azonnal fülig érő mosollyal kezdenek gügyögni neki, ezért a cím és a téma láttán pici előítéletes tartózkodással ültem be a vetítésre: nem nekem való. Már a film első dallamai (zene: Bruno Coulais) jó hangulatot teremtenek; ez a melódia később többször vissza is tér. A nyitó képsor derűs bája pedig, amelyen egy afrikai testvérpár ősi munkamozdulatokkal játszik, de közben összevész egy ócska pet-palackon, megfogja az ember figyelmét. És már nevetünk. Olyan ez, mint egy jó első mondat valamely regényben, vagy novellában. Aztán egy pár hónapos visszaugrás az időben, az anyák terhességéig, majd a szülésig – és az ember elkezd belefeledkezni a filmbe. 

Négy baba, négy ország, négy történet – a születéstől az első lépésekig. Ponijao, a namíbiai kislány Bayarjargal, a mongol kisfiú. Mari, a japán kislány és Hattie az amerikai kislány, akiknek a történetén keresztül párhuzamosan négy 
különböző kultúrába repít el a film. Bemutatja a legviccesebb, leggondtalanabb és legmegindítóbb pillanatokat, életünk első hónapjainak egyedi és mégis egyetemes történéseit. A Babák – Az első év másfél óra kaland akció, humor… és bukdácsolás.

Thomas Balmés rafinált rendező. A filmtörténetben szinkronizált mondat, vagy magyar felirat meg se jelenik, pedig 
nem némafilmről van szó. Az egyszeri néző jó esetben csak az amerikai történet egyes mondatait érti meg, de aztán 
rájön: a mondatok jelentésének itt nem sok jelentősége van. A hangsúlyoknak annál inkább, hisz’ maguk a babák is 
csak fokozatosan tanulják meg a beszéd mögöttes összefüggéseit. De a mama altatóját, játék közben elhangzott 
szavait, hívásait vagy korholásait a hangsúlyokból mi is értjük, mint ők. 

Balmés és kitűnő vágója, Reynald Bertrand klipszerűen kezeli a történetet, azonos szituációkat vág egymásra. Fejlett országok, urbánus környezetek állnak szemben fejlődő országokkal és természetközeli életmódokkal, de a rendező nem mond véleményt és nem ad válaszokat, egyszerűen a nézőre bízza, hogy ki-ki értékelje úgy a látottakat, ahogy neveltetése, temperamentuma, diktálja.

Felvetődik a kérdés – hol jobb felnevelni egy gyereket? Nyüzsgő nagyvárosban, a legnagyobb luxus közepette, 
babajógával és csoportterápiával, vagy a vadonban, ahol a gyerkőc porban csúszkál és a birkaitatóban fürdik? A 
meglepetés, hogy mind a négy gyerek hasonlóan kreatív és figyelmes, ugyanúgy fejlődik és tanul, a család anyagi 
helyzetétől és a társadalmi háttértől függetlenül. Másként boldogok ezek a csöppségek, de a maguk módján 
boldogok mind.

Nekem, de előre bocsátva, hogy ez szubjektív vélemény, a természetközeli, szegény apróságok testi és szellemi 
gyarapodása látszik természetesebbnek, holott városi egykeként nőttem fel. Az amerikai és a japán kislányt 
babakocsival tolják a szupermarketben épp úgy, mint állatokat nézni biztonságos védőüvegen keresztül. Rafinált 
szerkentyű vigyázza, hogy el ne essenek, miközben állni, járni tanulnak, s miközben apu oda se figyelve rázza a 
csörgőt, valójában a telefonálásra koncentrál. Valahogy minden körülöttük történik, de nem velük. Filmként nézik a 
világot, de csak részben szereplői annak.

Az afrikai és a mongol csöppségeknek alig van játékuk, de hiszen minden „játék” itt körülöttük. A kövek, a rozsdás 
konzervdobozok, de még a legyek is. Ők nem mászókára, de valódi fára másznak, porban csúszkálnak és be is 
piszkolják magukat, szájukba veszik a földről felvett csontot, és a vízfolyáshoz hasalva isznak. De ez mind velük 
történik. A japán kislány hisztériás reakciója, mikor a logikai játék nem úgy sikerül, ahogy szeretné, és a mongol 
kisfiú természetes küzdelme, hogy egy fémhordóról lemásszon, vagy ahogy elmerül a játékban egy vécépapír-
gurigával, kétféle világ megtapasztalási gyakorlatáról árulkodik. Az urbánus anya lefeji a tejet az emlőjéből, hogy azt 
palackba töltve itassa meg kicsinyével, az afrikai lehajol, hogy a mellette totyogó gyerkőc elérje a csecsét, és 
szophasson pár kortyot, vagy a kicsit és nagyobb testvérét egyszerre kétfelől szoptatja. Didaktikus mondatok nélkül 
is értjük.

Nagy állatbarát vagyok, ezért számomra külön élményt jelentettek a babák és az állatok közötti kapcsolati 
viszonyokról mesélő jelenetek. Mind a négy családban vannak állatok, ha más nem, hát macska. És senki sem 
zavarja el a kicsinyek közeléből azzal, hogy pfúj, piszkos, betegséget kaphatsz tőle, vagy mi lesz, ha rád fekszik és 
megfulladsz! Los Angelesben vagy Tokióban sincs az a feltételes módú hisztériakeltés, ami nálunk a Köjál és 
áltudományos hipotézisek mögé bújva prognosztizálná, hogy miféle szörnyűségek történhetnek, ha a gyerek meg 
akar simogatni egy állatot. A gyerek és az állat testközelben együtt vannak, játszanak, a gyerek még gyötri is a 
szegény párákat, de megtanul együtt élni velük. A mongol kisfiú ágyán kakas mászkál, a kecske beleiszik a 
fürdővizébe, és nem történik semmi. Még a bocik sem rúgják fejbe. Az afrikai kislány képét végignyalja a kutyájuk, 
vagy játékosan a lábujjait harapdálja, és nem sikoltoznak sem madárinfluenza, sem tetanusz veszélytől. Hát nem ez 
az emberibb együttélés?

Nagyon érdekes, hogy a természeti környezetben élő gyerekek szocializálódásában mennyivel jobban rész vesznek a szülők, testvérek és a többi gyerek, mint az urbánus világban. A testvéreken keresztül a rendező egy picit belopja a történetbe az egyéves koron túli várható fejlődést, gyarapodást is. A testvérek, még ha néha harcolnak is egymással a pozíciójukért, valószínűleg mélyebb családi nyomot hagynak majd a kicsiben, mint az egykékben, vagy mechanikus közösségekben cseperedőkben a maguk lehetősége. 

Sorolhatnám, mennyi saját, belső gondolatot ébresztenek ezek a képsorok, miközben nevetünk és meghatódunk. 
Ettől működik, ettől igazán jó ez a film! Minden kocka szembesít, és kimondatlan állásfoglalásra készteti a nézőt. 
Amit én fentebb kimondtam, lehet, hogy a szomszéd széken ülőnek éppenséggel egészen mást jelent, és 
éppenséggel fordítottan ítéli meg. De ez benne a jó. A film bennünk működik tovább. 

Nem mehetek el szó nélkül az operatőri munka mellett sem. Jérôme Alméras, Frazer Bradshaw, Steeven Petitteville 
és Eric Turpin kamerája fantasztikus szép nagytotál tájak, és izgalmas szuper-plánok között vezeti a néző tekintetét, 

mindig megadva a jelenetnek megfelelő hangulatot, világítást, beállítást. Gyanítom, hogy a forgatás hosszú időt 
vehetett igénybe, mert mind a gyerekek, mind a felnőttek olyan természetességgel csak magukkal és egymással 
foglalkoznak, nem a stábbal, nem a kamerával, mintha ott sem lennének a messziről jött idegenek. A rendező tehát 
nem csak velünk, nézőkkel, de szereplőivel is varázslatot művelt. Az én férfiúi előítéleteimet is pillanatok alatt 
elsöpörte.

Végezetül még egy gondolat, hogy a filmre rábeszéljem a nézőt. Én a gyerekeket, még a kamaszokat is elvinném a 
moziba. Nem baj, ha egyes jeleneteknél éretlen röhögcsélések is hallatszanának, de véleményem szerint a „Babák – 
Az első év” több jó osztályfőnöki óra témáját megalapozhatná, már ami a nemek kapcsolatát és a családalapításra, 
gyereknevelésre való felkészítést illeti. Nagyon sok olyan kérdésre tud okos választ adni, amit a gyerekek különböző 
életkorban szeretnének megkérdezni, de mégsem teszik, vagy amire nem kapnak ilyen humánus, szép választ. Mert 
az a szeretet, amivel ez a 79 perc készült, a 80. percben már mibennünk kezdi el kifejteni jótékony hatását. 

Bemutató: 2010. október 14., forgalmazza a Budapest Film.