Megtudtuk róluk, hogy istentelenek, vagy, ahogy ott írták: nem félik az istent! Az ilyen emberek nem ismerik, vagy nem ismerik el az isteni normákat, nem tartják meg őket és nem félnek a büntetéstől. Nekem ez nem szúrt nagyon szemet, végül is messze még az utolsó ítélet – gondoltam, s minden mondat csak kilátásba helyezte a Poklot és a Paradicsomot. Ráadásul nekem az utóbbiból a mohamedes változat a hurikkal sokkal jobban tetszett, bár nem tudtam pontosan, ők kicsodák, és sajnos róluk se voltak rajzok. Felvetődött, hogy a moszlimok is barbárok, mert nem keresztények, noha állítólag ők eléggé félik a maguk istenét, és vágynak a hurikra. Nem tehettem mást, azt hittem, hogy ezek a hurik ott az angyalok. Éreztem, hogy azért ez komoly dolog lehet, mert állítólag itt, a földön ezek a barbárok nem isznak szeszt, s ezt a sok szentéletű lovag azért sosem próbálta utánozni. Ráadásul az egész felhajtás egy kehely, egy ivókupa körül kavargott. Ilyenről – a nem ivásról – aztán később még a Parsifal-mesékben sem esett szó.
Miután a színezést már befejeztem, akkor a Római Birodalom lett érdeklődésem elsődleges tárgya, s akkor Odoaker és Ravenna kapcsán megint előkerültek a barbárok. A bizonyára anyagelvű szerző – engedve az ötvenes években könnyen átélhető kényszereknek – már szót sem ejtett a hitéletről, egy egészen más fogalmat telepített az agyamba. Arról volt szó, hogy a barbárokat könnyen felismerhetjük, mert velük az a legnagyobb baj, hogy hajlamosak olyat elpusztítani, amit ők maguk soha nem tudnának létrehozni. Az isteni, vagy a társadalmi normákat félő ember nem pusztít el semmit, amit fenségesnek, igaznak, hasznosnak és működőnek lát, s amiről tudja, hogy ő maga mindazt megalkotni önmagában képtelen volna. Itt lényeges volt az a piszok erős római öntudat, ami odáig merészkedett, hogy ember alkotta tárgyak elpusztítását is barbár dolognak tekintette, nem csak az isten adta élet kioltását. Sőt, voltak olyanok, akik a régi köztársaságot sírták vissza a hódításban hatékonyabb császárság korában, s váltig állították, hogy a hanyatlás a régi erények elpusztításából ered.
Akkoriban még kevéssé értettem, mi a különbség kultúra és civilizáció között, s tudom, ez olyan tudás, aminek hiányában még elég jól lehet kormányokat is vezetni. A kultúra lényege hitbéli közösség felé mutat, a civilizáció eljárásokat, módszereket és normákat jelent, elsősorban ember és ember között. Mindkét vonatkoztatási rendszer kulcsfogalma a bizalom. S bármelyik értelmezési mező felől közelítek, azt kell látnom, napjainkban egyre több a barbár, aki nem félve szemforgatóan hirdetett istene haragját hatalomtól megrészegülten pusztítja a társadalmi bizalomnak nevezett közjószágot, vérét veszi a jogállamban élő hitnek és kiröhögi, sárba tiporja, kénye-kedvére faragja az ember és ember közötti normákat, a törvényeket. Írottat és iratlant egyaránt!
Barbarizmus ez, politikai barbarizmus, amiben mindenfajta kulturális gátak, istenfélelem nélkül szakmányban alkalmazzák a modern civilizáció eljárásait, ám mindegyiket rászedésként, még mindig az eredeti felhalmozás vérgőzös erőszakával, pr-turpisan és média-csalárdul. S ha azt nézem, mi volt itt bevetve egy meg sem írt, de ellopott dolgozat miatt, csak hogy az egyébként megtervezett váltás ne jöjjön előre az időben, s ha a beáldozott morális értékekre, prostituált közmédiára és megalázott emberekre tekintek, már nem hihetem, hogy marad bíróság, ahol a mi veretes szíjunk – a Köztársaságba vetett hitünk – vádlón a tettesekre tekinthet.
Barbárok.
