A személyes tárgyak és alkotások kiválogatása, elrendezése, megvilágítása, érezteti mindazt a szeretetet és szaktudást, amivel a kiállítás rendezői tisztelegni akartak a 20. század egyik legjelentősebb, ugyanakkor a maga korában is köztiszteletnek és közkedveltségnek örvendő képzőművésze előtt. A tárlat anyaga ugyanis több korszakot átívelően mutatja be Barcsay kiemelkedően gazdag életét és munkáságát.
Az első teremben a szentendrei műtermet idéző festőállvánnyal, palettával, kalapokkal, táskával és egyéb személyes tárgyakkal szembesül a látogató, aztán az 1930-as években festett Munkásasszony című figurális kompozíciótól az 1964-i Velencei Biennále magyar pavilonjában bemutatott geometrikus festményeken át két, utolsó képéig összesen 35 festmény és rajz idézi szellemét és tudását. Ezek mind olyan művek, amelyeket a mester megőrzött, nem tudott, vagy nem akart eladni, így a jelentős tárlat anyaga meglehetős ismeretlen lehet még a gyűjtők előtt is.
A jó hangulatú megnyitó szónokai Einspach Gábor művészettörténész és Konok Tamás festőművész mindenekelőtt anekdotákkal idézték meg Barcsay alakját. A jellegzetes szakállat például, amivel egyik kedvenc növendéke, Almásy Aladár úgy viccelt, hogy megkérdezte mesterét, hogy éjjel a paplan alá, vagy fölé helyezi-e? A mester úgy tett, mint aki elereszti füle mellett a kérdést, aztán másnap kialvatlan, vörös szemekkel kereste tanítványát: „Aladár, mi tett velem! Egy percet sem aludtam, mert nem tudtam rájönni a probléma helyes megoldására.” Almásy azzal talált telibe, hogy Barcsay művészetének geometrikus szigora, filozofikus formatömörítése és hallatlan perfekcionizmusa lényegében kisugárzott az egész életére. Nála szabott kerete volt mindennek. Maga teremtette világában rend honolt, és ez a tiszta geometria nemcsak képben, vásznon, de világképben, a maga teremtette környezetben, akár az emlegetett szakállon is parancsoló erővel metszette le a fölösleges szálakat. Ez a rend, ez a szigorúság a belsőjét is áthatotta.
Képet adott el ugyan, de nem mindenkinek. Ha úgy ítélte, hogy a kollekció, legyen bár nívós, nem fogadja be az ő műveit, akkor nem vált meg a műtől. Ellenben, ha a meg volt elégedve képei helyével, elrendezésével, akkor még az ártartozás egy részét is hajlandó volt elengedni.
A modern művészetet elutasítók között vannak, akik hajlamosak azzal vádolni a más látásmóddal alkotó művészeket, hogy azért festenek foltokat, leegyszerűsített vonalakat, mert „nem tudnak” realista módon alkotni. Picassótól kezdve számos művész bizonyította már ennek ellenkezőjét, így Barcsay is, akinek világhírűvé lett művészeti anatómiakötete is bizonyítja, mennyire birtokában volt annak a rajztudásnak, amellyel akár ilyen természethű képeket is festhetett volna. Csakhogy a festő nem amatőr fotós, és az, hogy mit és hogyan szűr át a valóságból önmagán, az őt és műveit is jellemzi.
Amikor az ’50-es évek elején építeni kezdték a budapesti metrót, kiírtak egy pályázatot a majdani állomásokon elhelyezendő képekre. Barcsay is kapott egy pályázati falfelületet. Az ő képén egy csoportban evezős figurák álltak, akik a lapátjaikat bizonyos ritmusban tartották a kezükben. A bíráló szakmai zsűri véleménye alapján behívatták a mestert az illetékes minisztériumba azzal, hogy a képet természetesen elfogadták, de kérik, hogy az evezősök jobb oldalán, a fejük fölött látható, ezoterikus, misztikus hatású Napkorongot szíveskedjék lefesteni onnan! Barcsay teljesen kiborult, és elkezdte magyarázni, hogy ennek a rendnek az ellenpontjában áll a Nap, és Mondrian művészetét emlegette, ami persze semmit sem mondott a hivatalnokoknak. De a kilátásba helyezett 800 ezer forint ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni a képét, amely végül máshová került.
Barcsay Jenő erdélyi fejedelmi család késői leszármazottjaként is nagy szegénységben nevelkedett. Kolozsvárott, Szamosújvárt, a nagyenyedi kollégiumban tanult, zenésznek készült, de a pénzhiány miatt abból nem lett semmi. 1919-ben Magyarországra jött, beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, Vaszary János és Rudnay Gyula voltak a mesterei. Aztán Párizsban lett ösztöndíjas, Modigliani, Braque, Matisse munkássága hatott rá a leginkább. Párizs után Perugiában, Rómában, Assisiben és Firenzében volt tanulmányúton. Az 1928-ban megalakult Szentendrei Festők Társaságához 1929-ben csatlakozott és attól kezdve a nyarakat Szentendrén töltötte. 1945-ben Szőnyi István meghívta őt a Képzőművészeti Főiskolára anatómia- és szemléletilátszattan-professzornak, ahol egészen nyugdíjazásáig tanított. Szentendrei házában ma emlékmúzeuma látható.
