Bikanyak – kemény, belga gengszterfilm a mozikban

Jóllehet hallottunk már valamit a Belgiumot terhelő, évszázados flamand–vallon ellentétekről, keveset tudunk a lényegéről. Ennek a filmnek nem ez a feszültség az elsődleges témája, a háttérben erőteljesen kifejezésre kerülő nyelvi és népességi ellentét még így is lejön a vászonról. Belgium pontosan azon a nyelvi határon terül el, amelyik a latinos-francia Frank Birodalom, és a germán jellegű Német–Római Császárság érintkezési pontja, ez a Németalföld. A vallonok a francia, a flamandok a leginkább a hollandhoz hasonló flamand nyelvet beszélik, tehát a belgákat sem etnikai, sem nyelvi kapcsolatok nem fűzik egymáshoz, ráadásul az országban német kisebbség is él. Ahogy Európa nem igazán érti a mi Erdélyünket terhelő feszültségeket, úgy mi is a lényeg értése nélkül szemléljük az ő etnikai problémáikat.
    
A film másik újszerűsége a gengsztertémán belül a húsmaffia és hormonmaffia érdekkörében játszódó történet, amiről ugyancsak alig hallottunk még, hiszen az amerikai gengszterfilmek általában a szeszcsempészés, a szerencsejáték-biznisz, a leánykereskedelem és a védelmi pénzek körül forgolódnak. Mondhatni tehát, hogy a mozinéző a bűnszövetkezetek egy olyan világába nyer betekintést, amit eddig nem ismert.
    
A Bikanyak téma-háttere az, hogy az 1990-es évek végén Belgiumban meggyilkoltak egy állatorvost, mert rájött, hogy bizonyos vágóhidakon az állatokat mesterségesen és illegálisan hizlalják fel, és hogy a rendszert működtető gazdák megfélemlítettek és megvesztegettek mindenkit, akik tudtak az ügyről. Michaël R. Roskam forgatókönyvíró–rendező (a képen) részletesen tanulmányozta az esetet, de a sokkoló történet csupán inspirációként szolgált számára, a film forgatókönyve végeredményben teljes egészében fikció.
    
A film története szerint a vallon-flamand nyelvi határ közelében lévő gazdaságban dolgozik a vitaminokon és hormon-gyógyszereken élő, bikanyakú, bivalyerős izomkolosszus marhatenyésztő, a 30-as évei elején járó flamand Jack Vanmarsenille (Matthias Schoenaerts). Nem éppen gáncsnélküli lovag, amikor megismerjük, épp egy gazdát fenyeget meg, hogy ő is azt a szert használja, amit ők, és a marháit csak rajtuk keresztül értékesítheti. Jack az apjával és testvérével ugyanis a marhákat szteroidokkal és egyéb doppingszerekkel tömi, hogy gyorsabban és eredményesebben hízzanak, és értékesebbek legyenek a vágóhídon. Jack társa, Sam Raymond állatorvos (Frank Lammers) egy kétes ügyletbe keveri őket a hírhedt hormonmaffia fejével, akit viszont a hatóságok a bűnszövetkezet után nyomozó zsaru meggyilkolásával vádolnak, ezért a fiúnak sok vesztenivalója van, ha lelepleződnék kapcsolata a szervezettel. Ráadásul titokzatos gyermekkori múltjából felbukkan egy nő, az illatszerész vallon Lucia Schepers (Jeanne Dandoy), és egykori barátja, Diederik Maes (Jeroen Perceval), és ez tragikus események láncreakcióját indítja el. Mert „néha olyasmi történik az emberrel, amitől hirtelen csend lesz. Akkora lesz a csend, hogy senki sem mer beszélni róla. Senkinek. Még önmagának sem. Mert minden megmarad valahol. Megbújik a mezők mélyén. Múlnak az évek, egyik a másik után. Aztán egyszer csak előkerül minden.”
    
Nem könnyű nézni Michaël R. Roskam alkotását, mert fizikális és pszichés értelemben nyomasztó a történet megvalósítása. A történések egyik fő rugóját nem árulhatjuk el még a kritikában sem, de ahogy lépésről lépésre felhasad és összeér a gyermekkori múlt és a felnőttkori jelen minden ártatlansága és bűne, úgy értjük meg, hogy a forgatókönyvíró–rendező milyen aprólékos gonddal bonyolította össze a szálakat, hogy a végzet és az ártatlanság mi mindent hozhat hőseinkre. És az amerikai filmekben megszokott jó–rossz elnyeri, ami neki jár, itt végképp elmarad, felborul, vagy nem úgy történik, ahogy várnánk.
    
A főszereplő Matthias Schoenaerts számára – mint nyilatkozta is – a legizgalmasabb kihívást Jack karakterének sebezhetősége jelentette, ugyanakkor nagyon fontos volt, hogy ennek hiteles megformálásához fizikailag is kellőképpen hatásos megjelenéssel rendelkezzék. Ezért másfél évvel a forgatás előtt elkezdett gyúrni, és 30 klónyi izmot szedett magára, igazi bikanyakat fejlesztve. Viszont a film máris nemzetközi ismertséget szerzett az 1977-i születésű színésznek, akit az idén Jacques Audiard drámájában, a Rust & Bone-ban is láthatunk, és amely a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, máris rendkívül pozitív kritikai fogadtatásban részesült. Schoenaerts alakításában kiválóan keveredik a frusztrációiban vergődő ártatlan kiszolgáltatottság, és az izompacsirta dúvad ösztönlény mivolta, amivel a dolgaihoz közelít. Igazi tragikus hős, szinte a görög tragédiák kései utóda.
    
Diederik Maes megformálójának, Jeroen Percevalnak elsősorban a gyermekkori barát jellemének az összetettségét kellett megoldania. Az elhallgattatott múlt és a jelen figura többfelé kötődése nagyon jó színészi eszközökkel valósul meg a flamand színész játékában.
    
A bájos Jeanne Dandoy-nak (Lucia Schepers) ez az első filmszerepe. Neki is egy múltból eredeztetett felismeréssort kell eljátszania, amely a drogista lányt szinte akaratán kívül a dolgok alakulásának egyik katalizátorává teszi. Cselekedetei következetesek, emlékezetesek, játéka hiteles.
    
Színészi szempontból meg kell említeni, hogy nagyon jók a gyermekszereplők is, közülük félelmetesen hiteles a terhelt fiatal Bruno Schepers szerepét alakító David Murgia.
    
A rendezői szándékot mindvégig kitűnően szolgálja Nicolas Karakatsanis operatőr kamerája, amely a nyugodt, tág totáloktól, ködös-napos hangulatoktól az izgatottan torlódó félközeli és közeli képek kevés színt tartalmazó ridegségéig kíséri a történéseket. Kevés fénnyel teremt drámai atmoszférákat, és Alain Dessauvage vágóval együttműködve segíti a szorongatottság érzésének minél hatásosabb érvényesülését. Raf Keunen zenéje Dolby Digital rendszerben nemkülönben emlékezetes. A feliratos változat ezúttal különösen indokolt, a magyar szöveg írója jó munkát végzett.
    
A magyarországi díszbemutatón Bart Van Langendonck producer és Jeanne Dandoy színésznő mesélt a 16 éven aluliak számára nem ajánlott film létrejöttének körülményeiről, és arról a jóleső, nagy sikerről, amivel a nézők a Bikanyakat fogadták. Az Oscar-jelölés mellett már eddig vagy 60 filmfesztiválon láthatták, és mindenütt nagyon jó volt a fogadtatása. Reméljük, ez Magyarországon is folytatódik, mert a film megérdemli.