Németh László 1931-ben, első drámájaként írta meg a négy felvonásos Bodnárnét, de valahogy a darab bemutatójára csak 1971-ben került sor. Az író ebben az időszakban adta vissza (Hatvany Lajos támadása miatt) a neki odaítélt Baumgarten-díjat, ekkor fejezte be a Gyász című regényét, ekkor veszítette el első gyermekét és ez idő tájt született meg második leánya, Magda, az ország pedig még nem lábalt ki a Trianon okozta sokkból. Ezek a momentumok, ha nem is konkrétan, de beszüremkedtek az alkotói folyamatba.
A Bodnárné, – noha megírásakor ez a fogalom bizonyára még nem létezett –, horrorisztikus elemeket hordozó pszichodráma, amelynek magvát az ószövetségi Káin és Ábel testvérgyilkosság adja, természetesen jóval bonyolultabb, összetettebb parafrázisban. Még Arany Toldijának Miklós és György testvérellentétére is van egy picit versidézet-utalás Cica szövegében: „minta barnaéjfél szeme pillantása”, froclizza a lány Jánost.
A darab rövid története szerint Bodnárék módos paraszti portáján ugyan látszólag idősebb Bodnár János volna az úr, de a tutyimutyi férj helyett feleségének, Teréznek kell a dolgokat intézni. Ő pedig úgy intézi, hogy kisebbik fia, Bodnár Péter tanuljon mérnöknek és legyen belőle úr, amihez a költségeket mezei fizikai munkával a nehezebb fejű elsőszülöttnek, ifj. Bodnár Jánosnak kell éveken át előteremtenie. Ha Bodnárné egyformán szeretné mindkét fiát, a dráma elkerülhető volna, ám ő Pétert ajnározza, míg Jánost szinte cselédsorban tartja és lekezeli. Mikor Jánosban robbanásig feszülnek a hasztalan várt szeretet és elismerés, valamint az érdemtelenül elszenvedett megaláztatások indulatai, felgerjedt indulatában egy baltával agyonveri öccsét. Bodnárné ekkor ébred rá, hogy ha a bűn kiderül, még az idősebb fiát is elveszítheti, ezért János védelmében minden erejével a dolgok eltusolására koncentrál, egy vadászpuskával szétlövi halott fia fejét, hogy így hamisítsa meg annak eredeti sérüléseit, aztán mindenki előtt hazudozni kezd a haláleset módjáról és idejéről. Csakhogy a körülmények egyre több ellentmondásos kérdést vetnek fel, a szeretet-megnyilvánulás pedig későn jön: János meghasonlik, felfedi tettét, Bodnárné pedig Isten és ember előtt kényszerül bevallani a maga bűnrészességét mindabban, ami történt.
Egy klasszikus görög sorstragédia játszódik tehát le magyar paraszti közegben a néző szeme előtt, amelyben viszont nem az istenek büntetik a halandókat valamely bűnükért, hanem az emberi gyarlóság különféle mértékben szinte mindenkit bűnössé tesz a történtben. Dózsa László rendezése még egyfajta balladisztikus vonallal is erősíti azt, hogy a dolgoknak így kellett történnie.
Hogy a történéseket katalizálja,Németh László kételemet is belevisz a szinte homogén paraszti világba. Az egyik, a családon belüli: Bodnár Péter. Péter nem azzal az alázattal és köszönettel viseltetik a család és legfőképpen János iránt, amit azok megérdemelnének a taníttatása fejében. Ő meg sem kísérli, hogy bármit is visszaszolgáltasson abból, amit kapott, még egy hajnali asztagrakodó munkára sem vállalkozik, helyette az intézővel készül vadászgatni. Megveti a paraszti munkát, miközben azok verítékén élősködik, azok pénzét herdálja, akik őt magasabb polcra juttatták. Lényegében tehát maga ellen hívja ki a sorsot.
A tragédia másik katalizátora Cica, a távoli rokon városi kisasszony, aki teljességgel testidegen ebben a közegben, viszont szerepe már előre mutat a későbbi, városi környezetben játszódóNémeth László társadalmidrámák felé. Flörtölget Jánossal, de valójában lenézi őt és Péterhez készül hozzámenni. Az úri bálon és később sem úgy viselkedik, ahogy ezt a közösség elvárná, és észre sem veszi, mennyire feszültségforrás a jelenléte. Kettejük urizálása ebben a dolgos közegben méltán ingerli Jánost.
A szülők felelősségét az író magukkal a szereplőkkel mondatja ki. „Magam okolom” – mondja az öreg Bodnár. „Láttam én, mi készül, s nem voltam erőmön. Ki volt a gazda ebben a házban? Nem én? S mégsem álltam oda, hogy eztán így lesz, így akarom. Örültem, ha kinn lehettem a földön, nem kellett szegény anyáddal szembeszállnom. Nem voltam elég ember, ő meg nagyon is asszony volt.” Bodnárné pedig: „Nemcsak te öltél. Mindnyájan öltünk; ez a lány, szegény Péterem, még ő is segített megölni magát. De én, legfőképpen én! Én vagyok az igazi gyilkos. A nagyralátásom! Pesten akartam lakni, a mérnök fiamnál, s a Duna-parton sétáltatni a selyem-masnis unokákat. Otthonosabb voltam abban a családban, amelyik még meg sem volt, mint a magaméban… Én adtam kezedbe a fejszét, és nyomtam a másik fiamat a fejsze alá. Azt hittem, elég lesz egy szó az árvizet visszaharangozni. Én vagyok a bűnös, én.”
Kegyetlenül szembe kell tehát nézni kinek-kinek önmagával, és ez adott pillanatban súlyosabb, mint az igazságszolgáltatás ítélete, ami itt vak vázlatosan van jelezve.
Bánsági Ildikónak olyan elődök után kellett Bodnárné bőrébe bújni, mint Kiss Manyi, Sulyok Mária, Berek Kati, Törőcsik Mari, Kútvölgyi Erzsébet, és ennek méltó módon eleget is tudott tenni. A szerep azért is nehéz, mert Bodnárné a lelke mélyén érzi, hogy igazságtalan a nagyobbik fiával, és állandóan vívódik ezzel és a maga önzésével. A szeretet első jele akkor csillan fel benne, mikor a bálból részegen hazatérő János mellé áll annak megaláztatása után. Igazi tévedésére, hogy mennyire rosszul szeretett, a gyilkosságot követően ébred rá, amikor már nem lehet meg nem történtté tenni a történteket. Bánsági egy viszonylag fiatal, életerős anyából fokozatosan omlik össze, öregszik meg, ahogy tettének súlyára hiábavaló kapkodásai közepette ráébred. Egyszer egy jeles színészünk, talán Mensáros László nyilatkozta, hogyNémeth László íróinyelvezete mennyire szép, de megtanulni mennyire nehéz! A művésznő tökéletes beszédkultúrával, mindvégig érthetően és pontosan mondja ezt a szöveget, minden érzelmi kitörés közepette is. Alakítása valószínűleg színészi pályájának egyik csúcsát hozta el.
Jánosi Dávid szerepe azért nehéz, mert a gyilkosságig szinte csak fortyognia, morognia kell. A fiatal színész azt is eljátssza, hogy miközben végig ingerli őt a városi lány jelenléte, azért ő is egy kicsit megperzselődött tőle, hiszen a helyzetéből való kitörés egy lehetséges útját felvillantja neki is. János viszont végső soron a lánytól is csak megaláztatást kap, tehát még jobban bezár előtte. Bár de jure ő a gyilkos, a katarzist tekintve ő tisztul meg leginkább azzal ahogy felvállalja tettét, mihelyt annak szörnyű voltával szembenéz. Ezt a lelki folyamatot szépen végigvezeti ez az alakítás.
Beszterczey Attila nem először játssza, – ráadásul Dózsa rendezésében – Péter szerepét. Látszatra családszerető, pozitív, valójában negatív lelkületű, súlytalan ember. Szavai, mondatai, gesztusai is teátrálisabban hatnak a színpadról, mert már pózol és nem érti meg a valóság igaz szavait, tényeit. Beszterczey jól, korrekten, ha nem is kiemelkedően hozza a figurát.
Cica alakjában Bátyai Éva csinos, vonzó, és kellően felszínes lányt hoz elénk, aki mindaddig elemében van, míg játszhatja a fölényes hódítót, de azonnal összeroppan, mihelyt szembe kell nézni a realitásokkal. Azt, hogy Péter miért akar belé kapaszkodni, még értjük, de hogy ő mit akar ettől a falusi rokon házasságtól, valójában nem derül ki.
A kisebb karakterekben Nemes Wanda nagyon szeretetre méltó, szerelmes és lojális Örzsi cselédlányt tesz emlékezetessé számunkra. Brunner Márta kellően kotnyeles Lakkné szomszédasszonya derűs színfolt a palettán.Nagy Zoltánfáradt, a fiát megértő, de problémái láttán inkább fejét elfordító apát játszik el egyszerű eszközökkel. Maros Gábor, mint Halász jegyző kellőképp fontoskodó, ugyanakkor jellegzetes vidéki potentát. Varga Ádám emlékezetes a falusi szolgalegény epizódszerepében, míg a nyomozó őrmestert Gyürki István alakítja, kissé szürkén. Jenő cigány jelmezében ifj. Farkas Sándor diszkrét hegedülését élvezhettük.
Csurka Dóra dramaturg, illetve Dózsa László rendező egy énekes szerepet is írtak a darabhoz. Márton Fruzsina tiszta népdalénekével vezeti be és zárja le az előadást, és közbeni megjelenésével is a műnek a balladai jellegét hivatott erősíteni. Ez nagyon szép, élményszerű eleme az estének és meghatározza a rendezés alapkoncepcióját is.
Mindent egybevetve, ha nem is ez a legmarkánsabb Bodnárné előadás a darab színpadi és televíziós történetében, méltó folytatója és életben tartójaa NémethLászlószínjátszásnak, és arra emlékezteti az embert, milyen jó volna többször látni az írót színpadainkon!
Végül megkérdezhetnénk: mennyire aktuális ma ez a 82 éves színmű? Hiszen a nézők egy részétől olyan távol áll ez a világ, egyes fogalmaival talán tisztában sincsenek. Csakhogy ez nem biztos! Gondoljunk arra, hány fiatal nő föl úgy manapság, hogy a családja véres verítékkel teremti elő a taníttatásához szükséges tőkét, és ők mit adnak ebből vissza? Semmit. Követelik az anyagi jólétet, a felelőtlen bulit, a fészek felnőttként is óvó melegét, mintha ez természetes volna és járna nekik. És aztán hányan lökik oda szüleiket a nélkülözésnek, nyomornak, magánynak, merő önzésből és kivagyiságból, ami szégyelli a szegény sorból származást.Németh László drámájanem a krimi voltával, hanem ennek a társadalmi feszültségnek a ma is érvényes felmutatásával tart kényelmetlen tükröt sokak elé.
Úgy, hogy több szempontból is érdemes elmenni az Újszínházba, és érdemes, sőt, kellNémeth László műveketjátszani színházainkban akkor is, ha nem lehet belőlük zenés változatot összehozni.