A három évvel ezelőtti Kabaré-bemutatót követően Bozsik Yvette ismét határozott kézzel és koncepcióval nyúlt a darabhoz, és tette mai élővé a történetet Magyarországon is.
A Chicago musical története az 1920-as évekig nyúlik vissza, amikor is 1924-ben két szerető-/férjgyilkos nő: Belva Gaertner és Beulah Annan bűnügye borzolta fel egész Chicagót. Különösen Maurine Dallas Watkins bűnügyi tudósítót izgatta a felmentésekkel végződő sztori, aki a bulvársajtóban közzétett hírlapi tudósításait követően egy 1926-ban bemutatott színdarabban is feldolgozta a meggyőződése szerint bűnös nők történetét. A darabot évekig játszották, néma- és hangosfilm is készült belőle.
Bob Fosse rendező-koreográfus csak Watkins halála után kapta meg a Chicago jogait, hogy musical-adaptációt írjon belőle a John Kander zeneszerző és Fred Ebb szövegíró-párossal, aki a Cabaret 1966-i sikere után készített belőle zenés darabot. Ennek ősbemutatója 1975-ben volt. (A megfilmesítést ez sem kerülte el, 2002-ben hat Oscar-díjat hozott alkotóinak.) A Chicago gyakorta játszott zenés darab Magyarországon is, a hazai ősbemutató az Operettszínházban volt 1980-ban, Galambos Erzsivel és Felföldi Anikóval a főszerepben, és azóta is néhányan színre vitték.
Túl a jó szereplehetőségeken és a szórakoztatáson, mit mond nekünk ma ez a „panoptikum-musical”?
Bozsik Yvette rendezése mindenekelőtt a bulvársajtó és a kereskedelmi média „celebcsináló” mindenhatóságára hívja fel a figyelmet. Ismert meghatározás szerint a celeb az a senki, akit már sztárnak sem mernek nevezni. Ebben csak az nem pontos, hogy ma már sajnos merik sztárnak nevezni ezeket a kérészéletű senkiket is, akiknek egyetlen tehetségük, hogy tele legyen velük a bulvársajtó, még ha nem érdemelnek öt perc figyelmet sem, akkor is. A Való világ „sztárjai” és az egyéb műsorok névtelen és tehetségtelen exhibicionistái nemkülönben a sokszor őket képviselő sztárügyvédek körüli mesterséges hisztériakeltés csak a primitív emberek számára „szenzációs”, ilyenkor, – hogy a darabbal szóljak –, megkezdődik a parasztvakítás, vagyis a lényeges dolgok elfedése a lényegtelenekkel.
Bozsik Yvette színpadán Khell Zsolt díszlettervező jóvoltából egy hatalmas televízió keretezi a játékteret, amelyben az élő játék mellett tüllre vetített formában is megjelennek dolgok, elvégre a ma embere jobbára az őt manipuláló tévéből kap minden információt. Belül a díszlet a japánok által feltalált „kapszula-hotel” képét mutatja – ez olyan szállástalálmány, amelyben a delikvens csak aludni meg tévézni tud, de felállni már nem, annyira szűkös az élettere. Csakhogy ezeknek a kapszuláknak a külső képe is mintha apró képernyőket formálna, s így az elítéltek cellái, vagy bizonyos helyszínek is képernyőszerű hatást mutatnak a nézőnek.
Mikor az előadás elkezdődik, a konferanszié (Schmied Zoltán) kedvcsinálóként beharangozza, hogy itt most bűn, gyilkosság, korrupció „és egyéb nyalánkságok” következnek. Mennyire brechti ez a lényeget összefogó cím-felkonferálás, amely a későbbiekben is mindig előkerül, de Brechttől tanulni mindig érdemes! Ezután a következő fogalom, ami eszembe jutott, az a képregény, mert az egész megvalósítás mintha a képregények világát idézné szaggatott lineáris előre haladásával és mozaikszerűségével.
A darab két főszereplője ítéletére váró két gyilkos nő: Velma Kelly (Jordán Adél, Schell Judit, Szilágyi Csenge) és Roxie Hart (Ágoston Katalin, Mórocz Adrien, Tompos Kátya). Amikor a férjét megcsaló Roxie bekattan és hidegvérrel lelövi a szeretőjét (Schmied Zoltán), Velma már „sztár” a börtönben, aki a ragyogó „And All That Jazz” song előadásával bizonyítja, hogy ő valóban volt valaki a lokáliparban. Csakhogy Roxie egy senki, egy háziasszony sztár-ambíciókkal, de kevés felmutatni valóval. És a két nő lassan egymás vetélytársává lesz a börtönben, a gyilkos női soron, ahol minden kedvezmény csak Morton mama (Falusi Mariann), a korrupt smasszer által érhető el. Morton mamának egy kis pénz, és/vagy leszbikus szolgáltatás a díja, de ezért akár a Velmát is védő Billy Flynn sztárügyvéddel (Kulka János) is hajlandó összehozni a foglyot. Márpedig a csűrcsavar ügyvéd még a gyilkost is képes kihozni a kötél alól, ha rendesen megfizetik. Roxie ráveszi balek férjét, Amos Hartot (Cserna Antal, Stohl András), hogy szedje neki össze az ügyvédre való pénzt.
És az ügyvéd akcióba lendül, amelyhez leginkább a sajtót, és annak vezetőjét Mary Sunshine-t (Botos Éva) manipulálja. Márpediga sajtó, a közvélemény nagy hatalom, és aki a címlapokon szerepel, annak nagy az esélye arra, hogy megússza a halálbüntetést. Persze Roxie is jó tanítvány, mert amikor lanyhulni kezd az iránta mutatott érdeklődés, az orvosnak (Vati Tamás) nyújtott szexuális szolgáltatás fejében sikerül elhíresztelnie, hogy babát vár. A balek férj, aki még magáról is tudja, hogy ő „celofánember”, annyira észrevehetetlenül átnéz rajta mindenki, kezd rájönni, hogy őt is sorozatosan átverte a felesége, elvégre ő nem lehet a gyermek apja. A sorozatos manipulációk végén mindkét nő felmentő ítéletet kap, és összeáll duetté, hogy ezzel is magán tartsa a közfigyelmet. Mert a celebvilágban egy dolog fontos csak, hogy ott legyél a címlapon és a hírekben.
Soha, egyik korábbi előadásban sem jött ki ennyire erősen ez az üzenet, mint most, Bozsik Yvette színpadán. Félelmetes, hogy ezeket a nőket lassan már az sem érdekli, hogy élet, vagy halál, csak az, hogy egymás elé tolakodhassanak a bulvármédiában. A rendezőnőnek fantasztikus rendezői és koreográfusi ötletei vannak, például, ahogy Billy Flynn, ez a hiú hímpáva alsónadrágban szteppelve, vagy fantasztikus öltönyeiben páváskodva még a saját reklámjával is szinte a maga öngúnyos paródiájává válik, ugyanakkor hátborzongató, amikor a térdére ültetett védencével hasbeszélő és bábuja módjára mondatja ki a dolgokat.
De akinek nem jut az ügyvédre, azt halál várja, erre utal az egyik kivégzett gyilkos nő lírai jelképes sorsa, a Hattyú halálát ide idéző klasszikus balett-etűddel. Sőt, a megölt férjek és szeretők is rendre megjelennek, mert aki meghalt, eztán kis angyalszárnyakat kap, ahogy az áldozat konferanszié is többnyire angyalkaként jelenik meg.
Bozsik Yvette megtanítja a színészeket táncolni, balett-társulatának tagjait pedig énekelni, vagyis az amerikai első vonalbeli színjátszás szintjén teljesíteni a színpadon. Ennek egyik legszebb példája azon túl, hogy számos jó színészünk tanulta meg kitágítani képességeinek határát, a remek Vati Tamás karakteres jelenléte több szerepben, aki a legmulatságosabban a csecsemő képében jelenik meg. De ezen a színpadon a legkisebb szerep is a helyén van, így még a tánckar is megérdemli tagjai nevének feltüntetését: Feledi János, Fülöp Tímea, Gombai Szabolcs, Gyulai Júlia, Hasznos Dóra, Kalmár Attila, Krausz Aliz, Samantha Kettle, Stohl Luca, Székely Szilveszter, Tallós Andrea, Vislóczki Szabolcs.
Berzsenyi Krisztina jelmezei nagyon jól funkcionálnak, mert a viselhetőségen túl jellemeznek is, és együtt vagy folthatásban egyaránt dekoratívan mutatnak. Pető József fényei is nagyon jól szolgálják az előadást. A Fekete Mari zenei vezető által irányított élő zenekar kiváló teljesítményt nyújt Kendar ötletes, dzsesszes elemeket ötvöző zenéjének tolmácsolásakor. Egyetlen kifogásom csak az lehet, hogy a hangosítás arányai miatt a zenekar időnként elnyomta a szólisták szövegérthetőségét. Megszokhattuk, hogy az újabb dramaturgia átdolgozza a korábbi fordításokat, így Baráthy György szövegei nyersebbek, szókimondóbbak, durvábbak az egykori előadások szövegeinél, de valószínűleg ez a megváltozott ingerküszöb miatt kell, mert így hat igazán sokkoló erővel.
Nem nehéz megjósolni, hogy a Centrál Színház hosszú időkre biztosította magának az újabb teltházas produkciót, és a musical-kedvelő közönség méltán lesz kíváncsi a Chicago legújabb változatára – tulajdonképpen mindegy is, melyik szereposztásban, mert egyik jobb, mint a másik. Más ez az előadás, mint akár a film, akár a régebbi előadások, de ez így is van rendjén. A jó színháznak, jó előadásnak saját arca van mindenütt, és ezt mi így szeretjük. Nem véletlenül zúgott jó tíz percen át a taps. További előadások a Centrál Színházban: január 21., 24., 25., 30., február 2., 5., 17., 18., 23.
