Cabaret – régi musical új felfogásban

A musical-daraboknak két alapvető típusa a revü jellegű, amely zenés táncos show-jelenetek füzére (pl. Macskák) és a drámai jellegű (pl. West Side Story, Hegedűs a háztetőn), amelyben a dalok és táncok a történet szerves hordozói. 

Ez utóbbiba tartozik a Cabaret is, amely a fokozatosan fasizálódó Németországba helyezi a drámai cselekményt, és amelyben hőseink sorsa körül a dalok és táncok mind a hátteret festik meg. 

A John Van Druten darabja és Christopher Isherwood „Isten veled, Berlin” elbeszéléseiből Joe Masteroff által írt szövegkönyvre John Kander zenéjével és Fred Ebb dalszövegeivel megszületett Cabaret című musical-klasszikus 
több mint 40 évesen is friss és eleven. Az 1960-as években mutatták be a Broadway-n, a 22-szeres Tony-díjas Hal Prince rendezésében, és sikerét nyolc elnyert Tony-díj is bizonyítja. 1973-ban a Tony-Oscar- és Emmy-díjas Bob Fosse rendező és koreográfus újabb díjesőt eredményező filmváltozatot készített a műből. A konferansziét mind a 
színpadon, mind a filmváltozatban alakító Joel Grey Tony- és Oscar-díjat, a Sally Bowles szerepét csak a filmen 
megformáló Liza Minelli Oscar-díjat kapott, mellettük olyam világsztárok „asszisztáltak”, mint Michael York (Cliff 
Bradshaw), vagy Helmut Greim (Ernst Ludwig). A Kander–Ebb-szerzőpárost is Tony-, Oscar- és Grammy-díjakkal 
ismerték el; a szerzőtársak ezután a Chicago sikereivel öregbítették a hírnevüket.

 
A film hazai sikerét követően Magyarországon is több fővárosi és vidéki színház tűzte műsorára a Kabarét, melyek 
közül a Madách Színház előadása tűnik a legsikeresebbnek a ’90-es évek elején, Szirtes Tamás rendezésében, 
Szirtes Tamás és Blum Tamás fordításában. Ez év utolsó napján ismét egy markáns koreográfus-rendező veszi kezébe a darabot: Bozsik Yvette.

A sajtó részére adott előadáspróba arról győzött meg, hogy a magyar kortárs tánc legismertebb és legnépszerűbb alakja – aki pályáján először rendez musicalt –, most is bátran, határozott koncepcióval nyúlt az anyaghoz. Nyersebb, keményebb, durvább és a mához közelibb előadás született, ha mondhatom, inkább a brechti elidegenítő színház stílusában. Mindenekelőtt Baráthy György új fordítása és dramaturgiai közreműködése tűnik fel, amelyben elég sok dalszövegrész maradt meg az eredeti nyelveken (német, angol, francia). Ami viszont magyarul szólal meg, az jobban mellbe vág. Argósabban durvább, a mai beszédet jobban jellemző mondatok hangzanak el, és ebben a rendezésben még keményebben kijön, hogy abban a lepukkadt kabaréban, ahol gyönyörűek a lányok és a fiúk, a zenekarról nem is beszélve, és ahol mindenki „szűz”, valójában alkohol- és kábítószer mámoros homo- és biszexuálisok, prostik öngyilkos haláltánca folyik, mint egy egyre mélyebbre süllyedő hajón, ahol az illúzióknak nem sok helye marad, s csak a mának élő hedonizmus tobzódik.

A film és a korábbi előadások is tartalmaztak félelmet keltő elemeket, már ami a hitleráj előszelét éreztette, de ennyire borzongatóan sokkolónak talán még sosem éreztem a darabnak ezt a vonalát. Lehet, hogy azért, mert a mai társadalomban a korábbiaknál is erőteljesebben van jelen az antiszemita és kisebbségellenes fellépés több fenyegető momentumának megjelenése. Happy endre pedig nincs sok esélye sem az egyéneknek, sem az őket körülvevő társadalomnak – már ami a darabot illeti. 

Az is feltűnő, hogy Bozsik előadása bátran belenyúl a dramaturgiába is. Szerepek eltűnnek, egyes dalok mások 
ajkán, vagy mások ajkán is megszólalnak – gondolok itt mindenekelőtt „A holnap az enyém” kétszeri felhangzására. 
A korábbi előadásokban a konferanszié inkább csak narratív rezonáló szerepet játszott a falakon belül, itt ez a 
konferanszié démoni vonásokkal, szinte aktív részese a dolgok alakulásának, különösen, hogy a színész több 
szerepet játszva a kabarészínházon kívüli világban is feltűnik. Ez még inkább azt erősíti, hogy az élet egy kabaré, sőt a kabaré maga az élet. Pl. az előbb említett dal itt nem a zöldben, a kertvendéglő vendégei között csendül fel, hanem a kabaré társulata asszisztál aktívan Schatzie Kost „hitvalló” énekéhez, melyet a konferanszié már korábban maga is felvezetett. A korabeli Berlin erkölcsi romlottsága így még plasztikusabban és félelmetesebben vesz részt a 
politikában. Nem csoda, ha az amerikai írónak egyre jobban felfordul a gyomra ettől a világtól. 

Sőt, az első részt lezáró jelenet még a nézőnek is csapdát állít, mert ha a biztatásra ő maga is tapsolva részese lesz 
a pillanatnak, ezzel a fasizálódással való azonosulást, odatartozást fejezi ki, pedig lehet, hogy csak a színészeket 
szeretné ünnepelni. Ha pedig némán „ellenáll”, akkor kínosnak érezheti a felvonásvégi csendet. Ehhez az előadáshoz pedig hozzátartozik, hogy a néző ne mindig érezze jól magát, ami részben ezzel a nagyon erős, expresszív hatással érhető el, mert a jó értelemben vett színházi katarzis része.

Khell Zsolt egyetlen díszletet álmodott színre, amelyben legfeljebb a két oldalsó rész kap néha külön szerepet, de az 
egész egyszerre tud megjelenni színpad elejének és hátsó traktusának, panziófolyosónak, sőt, mivel a konferanszié 
majomként föl-le is mászkál a díszletelemeken, vertikálisan is ki van használva a terep. Berzsenyi Krisztina hím-nős 
jelmezei és Bozsik Yvette ragyogó erotikus koreográfiái – ideértve a színészek mozgáskultúráját is meghatározó 
lassított pantomimikus és egyéb mozgáselemeit – hibátlanul illeszkednek ebbe a rendezés-élménybe, amellyel a 
művet értelmezi számunkra. Bozsik Yvette tehát nagyon erős rendezéssel a nézőnek is feladatot az önvizsgálatra.A színészeket nem véletlenül hagytam értékelésem végére, ugyanis a sajtóelőadáson csak az egyik szereposztás 
produkcióját volt módomban látni, ami kissé igazságtalan azokkal szemben, akikről nem tudok írni. 

A konferanszié szerepében Keresztes Tamás ragyogó játékkal alakít ki egy sajátosan új élményt erről a figuráról. 
Ének- és mozgáskultúrája egyszerre vonzó és elidegenítő, hiszen mint holmi internacionális Cipolla, gátlástalanul 
játszik az embereknek és az emberekkel. Hogy Vati Tamás ugyanebben a szerepben mit alakít, nem tudom, de 
ebben a szereposztásban egy Bobby nevű meleg társulati tagot formálva bizonyította tehetségét. 

Nem emlékszem, hogy Marozsán Erikát láttam-e már színpadon (csak filmszerepeiben van róla jó élményem), de 
erre a szerepre érdemes volt hazatérnie New Yorkból, ahol ez idő szerint él. Balettintézeti múltja biztos 
mozgáskultúrát alapozott meg, énekhangja és előadási kultúrája ideálissá teszi Sally szerepére, legfeljebb azt 
furcsállja az ember, hogy aki ennyire szép és ennyire jó, miért kényszerül ilyen koszos lebujokban sztároltatni 
magát. (Ebben a tekintetben Liza Minelli „csúnyácska szépsége” inkább adott magyarázatot erre is.) A másik 
szereposztásban Balogh Anna jelenik meg Sallyként, de róla sajnos nincs élményem.

Csányi Sándor a Berlinbe látogató amerikai íróként méltó partner, bár az övé „csak” prózai szerep, és még táncolnia 
sem kell. Cliff Bradshaw inkább csak külső szemlélője a berlini forgatagnak, de mert témát keres a téma meg is 
találja őt. Lévén biszexuális a Sally Bowles-szal való kapcsolata laza kötődés, mert bár elvállalná a lány szerelmét, 
mégsem tudja őt kirángatni a kabarévilág hínárjából. De mert egy liberálisabb világból jött, a fasizálódás, különösen 
hogy tudtán kívül maga is segítette a csempész tevékenységével, felrázza, és határozott döntésre kényszeríti. 
Csányi finom eszközökkel hozza ezt a lelkiismereti vonalat, de szerepe szerint boldog végkifejletre természetesen ő 
sem számíthat. 

A darab másik párja: a zsidó zöldséges Schultz úr (Haumann Péter, vagy Papp János), és a szobák kiadásából élő 
özvegy Schneiderné (Básti Juli, vagy Borbás Gabi). Az ő kapcsolatuk is azt mutatja: mi volna természetes, normális, 
de amibe a tébolyult társadalom belenyúl, és elrontja. Schultz úr azt az optimista, de vakon naiv kisembert jeleníti 
meg, aki nem akarja elhinni, hogy mindaz megtörténhet vele, elvégre ő is német. Csakhogy a kirekesztés nem a 
németet, hanem a zsidót látja benne, így aztán, ha időben nem szállt fel a New Yorkba menő vonatra, hamar a 
koncentrációs táborok valamelyikébe érkező vonaton találhatta magát. Schneider asszony hasonlóan magányos 
lélek, de kettejük kései szerelme már nem olyan erős, hogy a „jóindulatúan figyelmeztető” szirénhangok ne tudnák 
őt eltéríteni a közös sors vállalásától. Nekik sem lehetnek tehát illúzióik. 

Básti Juli a Madách Színház Sally Bowles-ából öregedett a Centrál színházi Schneiderné szerepébe. Racionálisan 
gondolkozó, de gyáva, hús-vér kisembert formál, akinek a szobakiadási elvek érdekből való feladásától a ne 
keressük a bajt megalkuvásáig terjed önérdek-érvényesítő képessége. Brechti hangulatú, ám kevésbé ismert dalait 
nagyon jól adja elő, és a szerep lélekrajzával sem marad adós. Haumann Péter is apró, finom eszközökkel ábrázolja 
a maga zsidó kisember voltát, aki nem hiszi el, hogy már készül számára is a sárga csillag. Még akkor sem, amikor 
ez első atrocitásokat elkövették már ellene, akkor is éretlen fiatalok játszadozásának éli meg a megaláztatásokat. 
Ennél a szerepnél éreztem a rendezés részéről egy kis bizonytalanságot, mert ha ő zöldség-gyümölcs kiskereskedő, 
akkor miért tologat valami zsúrkocsifélét hol a kabaréban, hol a panzióban, mintha azoknak is alkalmazottja lenne. 
Ezt nem értettem, de erről nem a színész tehet. Haumann játéka most is mintaszerű és élményt adó.

A fasizmus szelét Ernst Ludwig hozza be a színre. A szerepnek az az összetettsége, hogy alapjában véve egy kedves, bohém barátról hullik le fokozatosan az álarc, aki talán nem is egészen tudatosítja magában, hogy micsoda 
játszmának lesz részese, talán még jót is akar, de micsoda eszközökkel. Schmied Zoltán alakításában ugyancsak jó színekkel hozza a szerep karakterét. Kovács Vanda, mint Schatzie Kost, azt a nőt formálja meg, aki két lábbal áll a 
talajon, és mindig tudja, mit kell mondani, hogy érdekei ne sérüljenek.

A kiváló tánckarból is kiemelkedik a barna bőrű szépség, Valencia James, akiről az ember nem tudja levenni a 
szemét, akárhányadik is épp a sorban. Neki jutott az a szerep is, a „látnátok őt az én szemeimmel” betétdalban, amit általában majomként karikíroznak, de ami itt duplán is erős, mert bár majmot táncol, de mint néger nő felidézi azt a másság-elutasítást is, amely egyeseknek a fekete-fehér pár nonszensz voltát jelenti. Így az a poén, hogy a majom volna zsidó, átmegy abba a még „elborzasztóbb” állapotba, hogy a zsidó majom ráadásul fekete nő is.

A tánckar többi tagja: Fülöp Tímea, Krausz Aliz, Samantha Kettle, Hasznos Dóra, illetve Vati Tamás / Székely 
Szilveszter, Gombai Szabolcs, Kalmár Attila, Visóczki Szabolcs, és az érdekember kabarétulajdonos Max: Szemán 
Béla hibátlan szereplése is az előadás erősségét emeli, és az élőben játszó zenekar Lázár Zsigmond zenei 
vezetésével jól szolgálja az előadást. 

A Cabaret előadását a Centrál Színházban azért érdemes megnézni, mert egyfelől ritka jól megírt musical, másfelől 
élményt adó, és a mának szóló rendezés tovább árnyalja a műről alkotott képünket.