A BBC friss cikke egy 37 éves brazil ügyvéd és közösségimédia-szereplő, Tayane Dalazen történetével kezdődik. Áprilisban a brazil partoknál merült, amikor egy több mint kétméteres dajkacápa a combjába harapott, és néhány másodpercig a víz alatt tartotta. Dalazen megőrizte a lélekjelenlétét, nem próbált küzdeni az állattal, amely végül elengedte. Később tudta meg, hogy a túra szervezői etették a cápákat, hogy azok közelebb kerüljenek a turistákhoz.

A történetnek nagyon is huszonegyedik századi utóélete van: a támadásról készült felvételt azóta több tízmilliószor nézték meg az interneten. Dalazen ugyanakkor azt mondja, nem a közösségi média kedvéért ment oda, nem érintette meg és nem provokálta az állatot. Azt viszont utólag elismerte: túl közel volt hozzá. És itt kezd igazán érdekessé válni a történet. Mert a kérdés már nem egyszerűen az, hogy mennyire veszélyes a cápa az emberre, hanem az is: mennyire veszélyes az ember a cápára?

Amikor az ember válik veszélyessé

A cápákról alkotott képünkben hagyományosan ők a támadók, mi pedig a lehetséges áldozatok. A statisztika azonban nem azt mutatja, hogy a cápák hirtelen veszélyesebbé váltak volna. A BBC által idézett adatok szerint a nem provokált cápatámadások száma mintegy harminc éve nagyjából változatlan: évente körülbelül hetven ilyen eset történik világszerte. Valami más változott meg: mi megyünk egyre közelebb hozzájuk.

A közösségi médiában egyre több olyan videó jelenik meg, amelyen emberek cápák mellett úsznak, megérintik őket, megfogják az uszonyukat, sőt valósággal „meglovagolják” őket. Kristian Parton cápakutató azt mondta a BBC-nek, hogy ma már hetente találkozik ilyen felvételekkel, sokkal gyakrabban, mint korábban. Az International Shark Attack File, amely világszerte nyilvántartja a cápa és ember közötti incidenseket, az elmúlt három évben ugyancsak érzékelhető növekedést tapasztalt azokban az esetekben, amikor valakit éppen cápás felvétel készítése közben haraptak meg.

Parton egyetlen hasonlattal rögtön helyére teszi a kérdést: senkinek nem jutna eszébe besétálni a Serengetibe azért, hogy megsimogassa egy oroszlán fejét. A cápa sem kellék. Nagytestű vadállat, amely védekező vagy felderítő harapással reagálhat arra, ha valaki behatol a személyes terébe.

Kétirányú fenyegetés és a stresszbiológia

Ám a veszély kétirányú. Az ember túlzott közelsége és az állat érintése a kutatások szerint stresszreakciót válthat ki a cápákban. A megemelkedett stresszhormonszint gyengítheti az immunrendszerüket, ronthatja túlélési esélyeiket, és a szaporodásra is hatással lehet. Ha pedig az ember egy táplálkozó-, szaporodó- vagy ivadéknevelő-területen zavarja őket, olyan helyről szoríthatja ki az állatokat, amely létfontosságú számukra.

Ehhez társul az etetés dilemmája. A turistának ugyanis garantálni kell az élményt: lehetőleg sok cápát, minél közelebb, és természetesen kiszámítható időben. A mesterséges etetés azonban egyes fajoknál megváltoztathatja az állatok természetes viselkedését, és azt is, hogyan használják élőhelyüket. Vagyis a „tökéletes kép” elkészítésének nemcsak emberi ára lehet; a számlát olykor az állat is fizeti.

Nézz rám! – A digitális jutalmazás pszichológiája

De miért vállal valaki ekkora kockázatot egy fényképért? Talán túlságosan bonyolultan próbáljuk megfejteni. A magyarázat egy része nagyon egyszerű és nagyon emberi: figyelemre vágyunk. Ebben talán nem is különbözünk annyira a gyerekektől: Nézz rám! Nézd, mit tudok! Nézd, milyen közel merészkedtem! Nem a közösségi média teremtette meg ezt az ősi emberi igényt, de valami mást tett vele: megszámolhatóvá tette a figyelmet. A lájkok száma, a követők száma, a megtekintések száma, a megosztások száma – ezek a számok jutalmaznak bennünket.

Lauren Sherman és munkatársai a University of California, Los Angeles (UCLA) Ahmanson–Lovelace Brain Mapping Centerében harminckét, 13 és 18 év közötti fiatalt vizsgáltak funkcionális MRI segítségével. Egy Instagramhoz hasonló közösségi hálózat képeit mutatták nekik, miközben a fotók mellett azt is látták, állítólag hány lájkot kaptak. Amikor a fiatalok sok lájkkal ellátott fényképet láttak, az agy jutalmazással összefüggő területei – köztük a nucleus accumbens – erősebben aktiválódtak. És ugyanazt a képet nagyobb valószínűséggel kedvelték, ha azt hitték, mások is sokan kedvelték már. A hatás még kockázatos viselkedést ábrázoló képeknél is jelentkezett. A kutatás a Psychological Science folyóiratban jelent meg.

A közönség tehát nem egyszerűen néző, a közönség jutalmaz. És ezzel – többnyire anélkül, hogy tudná – azt is befolyásolhatja, milyen lesz a következő kép. Az egyik ember lefényképezi a cápát. A következő melléúszik. A harmadik megérinti. A negyedik belekapaszkodik az uszonyába. Nem állíthatjuk, hogy mindenki lájkokért teszi; a BBC által megkérdezett tartalomkészítők ezt tagadják, és azt mondják, természetvédelmi és oktatási cél vezeti őket. De a tegnapi rendkívüli kép mára megszokottá válhat. A figyelemért folyó versenyben pedig egyre magasabbra kerülhet az ingerküszöb.

Vizuális trófeák és a figyelembiznisz

A vadállatokkal készített képeknek van egy találó elnevezésük is: vizuális trófeák. A kép már nem egyszerűen annak dokumentuma, hogy láttam egy vadállatot; azt bizonyítja, hogy ott voltam, közel kerültem hozzá, átéltem valamit, amit más talán nem. És a veszélyes közelség ragadós. Ha azt látjuk, hogy más megcsinálta és sértetlenül megúszta, a rendkívüli lassan normálisnak kezd látszani.
A következmények néha brutálisak. A BBC felidéz egy karibi esetet, amelyben egy turista mindkét kezét elveszítette, miközben a sekély vízből bikacápát próbált fényképezni. Két hónappal később Izraelben egy szelfibottal úszó sznorkelezőt öltek meg cápák; a beszámolók szerint ő is fényképezni próbált.

És van ebben még egy kellemetlen kérdés: biztos, hogy csak az influenszer vadászik a lájkra? Hiszen valakinek oda is kell adnia azt a lájkot. Mi nézzük meg a videót, mi küldjük tovább, mi jutalmazzuk figyelemmel. És minél rendkívülibb a kép, annál nagyobb esélye van arra, hogy megállítsa az ujjunkat a telefon képernyőjén. A cápát tehát nemcsak az az ember veszélyeztetheti, aki megérinti. Mögötte ott lehet az egész figyelembiznisz, amelyben az extrém kép azért értékes, mert tovább nézzük.

Természetvédelem vagy látványshow?

Itt azonban a történet korántsem fekete-fehér. Ocean Ramsey, az egyik legismertebb cápás tartalomkészítő, aki Hawaiin fizetővendégeknek szervez cápaúszáskat, egészen másképpen látja saját szerepét. A BBC-nek azt mondta, soha nem a nézettség megszerzése volt a célja. Kutatásokban és adatgyűjtésben is részt vett, munkájának lényegét pedig az oktatásban és a cápák védelmében látja. Szerinte az állatokkal való találkozás segíthet lebontani a vérszomjas szörnyeteg képét, amely generációk óta tapad a cápákhoz.

A tudományos oldalról azonban kemény ellenérvek érkeznek. Jack Cooper cápakutató szerint nehéz természetvédelemnek nevezni azt, amikor valaki megérinti vagy az uszonyánál fogva „meglovagolja” a cápát. Ettől nem csökken a túlhalászat, nem lesz hatékonyabb a fajvédelem, és nem kapunk használható adatokat arról sem, milyen állapotban vannak a cápaállományok.

A vita mögött ennél érdekesebb kérdés húzódik meg: milyen cápát akarunk megmutatni? Ki hatol be kinek a világába? A cápáról szóló történetekben sokáig magától értetődő volt a szereposztás: a cápa a veszély, az ember pedig az, akit fenyeget. Csakhogy érdemes megfordítani a képet. Vajon valóban a cápa hatol be a mi világunkba, vagy inkább mi az övébe? Mi megyünk le hozzá, mi keressük meg, mi úszunk egyre közelebb hozzá, mi akarjuk lefényképezni. Sok esetben még azt a helyzetet is mi teremtjük meg – például etetéssel –, amelyben a találkozás létrejön.

Egy alternatív nézőpont: Alex Mustard művészete

Alex Mustard brit víz alatti fotográfus ebben egészen más szemléletet képvisel. Mustard nem egyszerűen természetfotós: tengeri ökológiából doktorált, több mint másfél évtizede rendszeresen szerepel a londoni Natural History Museum rangos Wildlife Photographer of the Year versenyén, 2018-ban pedig a víz alatti fotográfiáért végzett munkájáért MBE kitüntetést kapott. Az ő képein a cápa nem feltétlenül támadó ragadozó, amelynek fogsorát minél drámaibb közelképen kell megmutatni.

A Natural History Museum által díjazott Giant with sunbeams című képén például egy nyolcméteres cetcápa úszik el a fotós fölött a mexikói Yucatán-félsziget közelében. Az állat táplálkozik. A nap sugarai áttörnek a vízen, Mustard pedig nem üldözi: lemerül, vár, és hagyja, hogy a cápa haladjon át fölötte. Ez már egészen más történet. Nem arról szól, hogy mit mert megtenni a fotós, hanem arról, hogy mit csinál a cápa: úszik, táplálkozik, áthalad a fényen, éli az életét a saját közegében. Talán éppen itt kezdődik az a szemléletváltás, amelyre a természetfotózásnak – és a nézőnek is – szüksége van.

Konklúzió: a cápa, mint tükör

Cristina Mittermeier természetvédelmi fotográfus munkásságában ugyanez a gondolat más irányból jelenik meg. Ő következetesen nem pusztán dokumentációnak tekinti a természetfotót: a kép számára eszköz arra, hogy kapcsolatot teremtsen a néző és egy olyan világ között, amely mellett egyébként talán elmennénk. Mittermeier saját munkájáról írva azt is hangsúlyozza, hogy tudatosan a természet szépségét választja témának, miközben archívumában ott vannak annak bizonyítékai is, hogy milyen pusztítást képes okozni az ember.

Innen már csak egy lépés a következő gondolat: a cápa tulajdonképpen tükör. Amikor lefényképezzük, nemcsak őt mutatjuk meg, hanem magunkat is. A félelmünket, a kíváncsiságunkat, a bátorságunkat, a hencegési vágyunkat, a természet fölötti uralom illúzióját. Vagy éppen valami egészen mást: azt a képességünket, hogy belépjünk egy másik élőlény világába úgy, hogy ne uralni akarjuk, hanem megérteni.

Éppen ezért nem az a legjobb cápafotó, amelynek elkészítéséhez a fotós a lehető legközelebb merészkedett. Talán az a legjobb, amelynek elkészülte után a cápa egyszerűen tovább úszhat – mintha mi ott sem lettünk volna. És akkor marad az a kérdés, amelyet talán már nem is a cápának, hanem saját magunknak kell feltennünk: ki valójában a veszélyesebb? A cápa, amely a saját világában teszi a dolgát, vagy az ember, aki egyre látványosabb képekért behatol ebbe a világba?

Fotó: wikipédia

https://www.instagram.com/reels/DaOmNjDhxF1

A Tünde T. Guildford: A tökéletes cápafotó ára bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szlovéniában alig telik el hét anélkül, hogy a hírekben ne számolnának be egy újabb medveészlelésről, faluba tévedt példányról ,vagy heves politikai vitáról a medveállomány kezeléséről. A barnamedvék egyre gyakrabban bukkannak fel lakott területeken, riasztásokat váltanak ki, sőt, az emberek félelmei és az állatvédelmi szempontok politikai törésvonalakat is eredményeznek.

Miközben a szlovénok azon vitatkoznak, mit kezdjenek a túlszaporodott, de védett fajjal, az ország egyes példányokat exportál: Ausztria, Olaszország, Svájc, Franciaország és Spanyolország is átvesz medvéket a szlovén erdőkből, hogy helyreállítsa saját csökkenő populációját. Ez a természetvédelem „túlcsordulási hatása” – amikor egy jól működő ökoszisztéma pozitív hatása túlnyúlik az országhatárokon.

A vadon azonban nemcsak „kifelé” áramlik. Szlovénia például a veszélyeztetett hiúzállományát úgy tudta megmenteni, hogy Romániából hozott be egészséges példányokat. Ez a fajta határokon átnyúló „vadvisszatelepítés” sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Az ökoszisztémák nem állnak meg az országhatároknál: a romániai európai bölényeket például Svédországból szállították be, míg a brit, francia és holland hódállomány újraélesztése német és skandináv eredetű állatokkal történt.

A legtöbben még mindig úgy gondolnak a természetvédelemre, mint helyi feladatra. Valójában azonban Európában csendben kiépült egy „logisztikai rendszer” a vadon újratelepítésére: egyik faj ide repül, másik onnan megy, és mindezt ládák, helikopterek, állatorvosok és természetvédelmi szakértők szövik össze.

Amikor a visszatérő vadon félelmet kelt

Ám van egy furcsa ellentmondás: amikor a természetvédelem sikeres, és az állatok valóban visszatérnek, sokszor pánik a válasz. Szlovákiában például – ahol a Tátrai és Fátrai erdőkben újra megerősödött a medveállomány – egyes hatóságok vadászati engedélyeket adtak ki a barnamedvék kilövésére. Egyes éttermek pedig elkezdték hirdetni a medvehúsból készült különlegességeiket – komoly társadalmi vitákat kiváltva.

Romániában hasonló a helyzet: az ottani Kárpátokban mintegy 6–7 ezer medve élhet, ami az egyik legnagyobb vadon élő populáció Európában. A gyakori ember-medve találkozások miatt az emberek egy része fokozott védelem helyett inkább ritkítást sürget. Az állam vitatott jogszabályokkal próbálja szabályozni a kilövéseket, miközben természetvédők szerint inkább az emberi tevékenység visszaszorítására és megelőző intézkedésekre lenne szükség.

Közös természet – közös felelősség

A vadon visszatérése nemcsak ökológiai, hanem társadalmi kérdés is. A barnamedve vagy a hiúz nem ismeri a határokat, ahogyan a beavatkozás sem lehet egyetlen ország dolga. Európa zöld hálózata – az ökoszisztémák összekapcsolása, a fajok közös kezelése és a határokon átívelő együttműködés – kulcsa lehet a jövő természetvédelmének. A kérdés már csak az: készen állunk-e együtt élni azzal, amit egykor mi űztünk el?

Források: RTV Slovenija, The European Correspondent, Government of Slovenia

A Hogyan „importálja” Európa a vadont? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.