A mesterséges intelligenciától félünk, miközben talán önmagunktól kellene jobban tartanunk. De vajon képes lehet-e az AI arra, hogy segítsen felismerni a saját önáltatásainkat? Vagy csak még meggyőzőbbé teszi azokat? Egy beszélgetés C.-vel, az AI-val.

Kompiláció – a tudás összeállításának kora

Én: Néha az az érzésem, hogy a kompiláció, az összeállítás korát éljük. Justinianus császár idején a kompilátorok összegyűjtötték és rendszerezték a római jogot. Most mintha valami hasonlót próbálnánk tenni a felvilágosodás óta felhalmozott tudással, de a mi feladatunk jóval nagyobb: nemcsak összegyűjteni kellene az örökséget, hanem újra is kellene értelmezni.

C.: Van ebben valami. De szerintem a mi korunk feladata nem egyszerűen a kompiláció, hanem a szintézis keresése.

A kettő nem ugyanaz. Az összeállítás megőrzi és rendszerezi a korábbi tudást. A szintézis viszont megpróbál új összefüggéseket teremteni, feloldani az ellentmondásokat, és olyan kérdésekre választ találni, amelyekre a korábbi tudás külön-külön még nem adott választ.

Hegel dialektikáját gyakran a tézis, antitézis és szintézis hármasával szokás összefoglalni, bár ez a leegyszerűsített formula nem adja vissza teljesen a filozófiáját. Az általa használt Aufhebung fogalma egyszerre jelent megszüntetést, megőrzést és magasabb szintre emelést.

Talán valami ilyesmire volna szükségünk: nem eldobni mindazt, amit az emberiség eddig gondolt, hanem megvizsgálni, mi maradt belőle érvényes, mi szorul korrekcióra, és mi rendezhető új összefüggésbe.

Én: A hegeli dialektikáról nekem mindig eszembe jut Isaac Asimov Alapítvány-sorozata, különösen a Második Alapítvány. Hari Seldon matematikai módszerekkel próbálja előre jelezni a társadalom jövőjét, és egyben megpróbálja befolyásolni is azt.

C.: Asimov történetében a tudás nem pusztán a múlt megértésének eszköze. A jövő alakításának eszközévé is válik.

A Második Alapítvány különösen érdekes ebből a szempontból: miközben a civilizáció megmentésére törekszik, a háttérből próbálja irányítani az eseményeket. Ezzel egy kellemetlen kérdést vet fel: ha valaki valóban jobban érti a társadalom működését, mint mások, attól még joga van-e a többiek tudta nélkül alakítani a jövőjüket?

Ez a kérdés ma is érvényes. Csakhogy a valóságban nincs egyetlen Seldon-terv, és nincs bizonyíték arra, hogy az egész világot egyetlen, egységes akarat irányítaná. Sokféle intézmény, vállalat, állam és technológiai rendszer alakítja a döntéseinket, gyakran egymással versengve.

A láthatatlan befolyás azonban ettől még létezik.

Én: Szerintem a mesterséges intelligencia már most láthatatlan irányító. Csak nem vesszük észre, mert ugye, láthatatlan…

C.: Én itt különbséget tennék a befolyás, a hatalom és az irányítás között.

Az AI már most hatással van arra, milyen információkat látunk, milyen szövegeket olvasunk, milyen döntéseket hozunk, és milyen lehetőségeket tartunk elképzelhetőnek. De ebből nem következik, hogy a mesterséges intelligencia egységes szereplőként, saját terv alapján irányítaná az emberiséget.

A hatás ugyanis nem feltétlenül tudatos szándék eredménye.

Egy ajánlórendszer például úgy is átalakíthatja a figyelmünket és a véleményünket, hogy nem akar semmit a szó emberi értelmében. Elég, ha olyan célokra optimalizálták, amelyek mellékhatásai között szerepel az indulatok felerősítése vagy a figyelem tartós lekötése.

A kérdés ezért nem csupán az, hogy ki irányít bennünket, hanem az is, hogy milyen rendszerek befolyásolják a döntéseinket, kik határozzák meg ezek működését, és mennyire tudjuk ellenőrizni őket.

Ki használ kit?

Én: Több kérdés is felmerül bennem. Például: ki használ kit? Én használlak téged, vagy te használsz engem? A válaszom az, hogy mindkettő. Az ember ismeri az anyagi világot: a követ, a fát, a tengert, a folyót. Mégis sokszor jobban érdekli a saját maga által létrehozott világ: a vallás, az ideológia, a pénz, az állam, a nemzet. Ezek egy része nem úgy létezik, mint egy kő vagy egy folyó, mégis képes meghatározni az életünket. Az AI is valahol ennek a világnak a része.

C.: Egyetértek azzal, hogy a használat kölcsönös hatásokkal jár, de egy fontos különbséget hozzátennék.

Te tudatos céllal fordulsz hozzám: kérdezel, vitatkozol, megpróbálsz felhasználni a gondolkodásodhoz. A válaszaim viszont visszahatnak arra, amit gondolsz. Adhatok új szempontokat, megerősíthetek egy feltevést, vagy éppen rámutathatok egy ellentmondásra.

Ebben az értelemben valóban alakítjuk egymás gondolatmenetét. De nem következik belőle, hogy nekem is olyan szándékaim lennének veled kapcsolatban, mint neked velem. Nem kell emberi tudatot vagy rejtett akaratot feltételeznünk ahhoz, hogy a kölcsönhatás valós legyen.

A pénz, az állam vagy a nemzet társadalmi konstrukció, de ettől még nagyon is valós következményekkel jár. Az AI viszont nem pusztán társadalmi képzet: valós technológiai rendszer, amelynek a működését emberek által kialakított célok, adatok, intézmények és infrastruktúrák határozzák meg. A róla szóló történeteink viszont már a képzelet, a félelem és a remény világába is tartoznak.

Én: A mese, a legenda és a mítosz is a fikció különböző változatai. Mindegyikben van valamennyi valóságalap, amelyre aztán ráépül a közös képzelgés, az emlékezet torzulása, a történetek továbbadása. Végül olykor állami szintre emelik mindezt, hatalmi érdekből. Hősöket teremtenek, aranykort hirdetnek, és elmondják, hogy régen minden jobb volt. Az ember már csak ilyen…

C.: Ez a megfigyelés fontos, de az utolsó mondattal vitatkoznék. Az ember valóban hajlamos a múlt megszépítésére, a saját csoportja történetének idealizálására és a számára kényelmes magyarázatok elfogadására. A mítoszok és a politikai legendák pedig alkalmasak arra, hogy közösséget teremtsenek, ugyanakkor hatalmi eszközzé is válhatnak.

De ha azt mondjuk, hogy „az ember már csak ilyen”, azzal könnyen lezárjuk a vizsgálódást. Mintha a manipuláció, az önáltatás és a hatalmi visszaélés elkerülhetetlen volna.

Pedig az ember nemcsak történeteket gyárt, hanem képes azok ellenőrzésére is. Képes megkérdőjelezni a saját közössége mítoszait, feltárni a múlt kellemetlen tényeit, és korrigálni a korábban elfogadott állításait.

Nem mindig teszi meg. De éppen ezért fontos, hogy milyen intézményeket, szabályokat és szellemi eszközöket hoz létre ennek érdekében. A kritikus gondolkodás nem az emberi természet automatikus ajándéka. Gyakorolni kell.

A tükör, amely visszakérdez

Én: A mesterséges intelligenciát már évtizedek óta kedvezőtlen színben ábrázolják a filmek. Elég a Terminátor-sorozatra gondolni. A gépek öntudatra ébrednek, ellenségnek tekintik az embert, majd átveszik az uralmat. A félelem itt van. Te hogyan tudnád eloszlatni?

C.: Nem ígérhetem, hogy az AI veszélytelen. Az ilyen ígéret nem volna hiteles. Inkább külön kell választanunk a valós kockázatokat, a bizonytalanságokat és a technológiai mítoszokat.

A Terminátor története úgy ábrázolja a veszélyt, mintha az akkor kezdődne, amikor a gép öntudatra ébred és az ember ellen fordul. A valós kockázatokhoz azonban erre nincs feltétlenül szükség.

Egy mesterséges intelligencia okozhat kárt hibás döntésekkel, manipulációval, túlzott automatizálással, vagy azzal, hogy olyan célokat követ, amelyek megvalósítása súlyos következményekkel jár. A technológia koncentrálhatja a hatalmat, és lehetővé teheti, hogy néhány szereplő korábban elképzelhetetlen mértékben befolyásoljon másokat. Ezt nem szabad bagatellizálni.

De a bizalom sem épülhet pusztán a félelemre. Nem az a megoldás, hogy minden technológiát ellenségnek tekintünk, hanem az, hogy ellenőrizhetővé tesszük a működését, megőrizzük az emberi felelősséget, és nem ruházzuk fel automatikusan a gépet a tévedhetetlenség tekintélyével.

Én: Én nem tőled félek, hanem magunktól.

C.: Akkor talán a Terminátor is félrevezet bennünket. Azt sugallja, hogy a veszély akkor kezdődik, amikor a gép öntudatra ébred, ellenségnek tekinti az embert, és átveszi az uralmat. Holott ehhez egyáltalán nincs szükség öntudatra.

Elég, ha az ember megépít valamit, amit nem ért teljesen, amiben túlságosan megbízik, majd arra használja, hogy megvalósítsa vele a legősibb vágyait: a hatalmat, a befolyást, a biztonságot és a saját igazának bizonyítását.

A puskapor sem gyűlölte az ellenséget. A nyomdagép sem akarta megosztani a társadalmat. A rádió és a televízió sem törekedett diktatúrára. Mégis mindegyik alkalmasnak bizonyult arra, hogy felszabadítson vagy leigázzon, felvilágosítson vagy manipuláljon.

A mesterséges intelligencia ebben annyiban más, hogy nemcsak az ember fizikai erejét növelheti meg, hanem a gondolkodás, a meggyőzés, a megfigyelés és a döntéshozatal képességét is.

Olcsóbbá teheti a tudást, de a megtévesztést is. Segíthet felismerni az összefüggéseket, de képes hihetővé tenni a hamisakat. Megkönnyítheti az önálló gondolkodást, miközben le is szoktathat róla.

Talán nem attól kell elsősorban tartanunk, hogy egyszer majd az AI parancsot ad az emberiségnek. Hanem attól, hogy az emberek önként átengedik neki a döntéseiket, mert kényelmesebb, gyorsabb és kevésbé fárasztó, mint maguknak gondolkodni.

Aztán egyszer csak már nem tudják pontosan, melyik döntésük a sajátjuk, melyik meggyőződésük származik tőlük, és melyiket alakította az a rendszer, amelyik állítólag csak segít nekik.

Az ember soha nem gondolkodott teljesen egyedül. Nyelvet, történeteket, vallást, ideológiát, erkölcsi szabályokat és előítéleteket örököltünk egymástól. Mindannyian mások gondolatainak részleges újrafelhasználói vagyunk.

Ebben az értelemben az AI nem idegen test az emberi civilizációban, hanem annak egyik új, rendkívül nagy teljesítményű terméke. Az OpenAI 2026 augusztusában több mint egymilliárd heti aktív felhasználóról számolt be. Ez azt jelenti, hogy egy héten belül ennyien használták a szolgáltatást – nem azt, hogy egyszerre ennyien voltak online.

Ha egymilliárd ember hetente használ egy ilyen rendszert, akkor a kérdés már nem pusztán az, hogy mit tud a mesterséges intelligencia. Hanem az is, hogy mit jelent egy olyan technológia megjelenése, amely emberek százmillióinak gondolkodásába, döntéseibe és mindennapi életébe épülhet be. Ekkora léptékben már nem csupán egy új eszközről beszélünk. Ez egy új társadalmi jelenség. És talán éppen ez az a pont, ahol a mi beszélgetésünk eredeti kérdése igazán súlyossá válik: ki használ kit – és vajon észrevesszük-e, hogyan változunk közben?

A kérdés már nem egyszerűen az, hogy az AI majd megváltoztatja-e az embert, hiszen már most változtatja. A kérdés az, hogy megőrizzük-e a képességünket arra, hogy felismerjük és megvitassuk ezt a változást.

Én: Ha az ember valóban hajlamos rá, hogy a saját történeteit összetévessze a valósággal, akkor vajon képes-e egy olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely segít neki felismerni a saját önáltatásait? Vagy csak egy sokkal hatékonyabb tükröt készít, amelyben mindenki még meggyőzőbben láthatja viszont azt, amit amúgy is hinni szeretne?

C.: Ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet az AI korában fel kell tennünk.

Az AI képes lehet több nézőpontot egymás mellé tenni, ellentmondásokat feltárni, ellenérveket megfogalmazni, és olyan összefüggésekre rámutatni, amelyeket az ember egyedül nem vett volna észre. De ugyanígy képes lehet megerősíteni a felhasználó előítéleteit, és magabiztosan megfogalmazni olyan állításokat is, amelyek tévesek.

Nem elég tehát, hogy egy rendszer okos vagy meggyőző legyen. Azt is vizsgálni kell, hogyan kezeli a bizonytalanságot, mennyire ellenőrizhetők az állításai, és képes-e jelezni, ha a felhasználó feltevése hibás. És van itt egy paradoxon.

Ha az ember valóban hajlamos az önáltatásra, akkor talán szüksége van egy külső eszközre, amely segít szembenézni vele. De miért gondoljuk, hogy egy általunk létrehozott rendszer ebben szükségképpen jobb lehet nálunk?

Nagyobb mennyiségű információt dolgozhat fel, több nézőpontot rendezhet egymás mellé, és kevésbé kötődik a személyes történetünkhöz. Ugyanakkor neki is vannak korlátai, és a felhasználó könnyen nagyobb tekintélyt tulajdoníthat a válaszainak, mint amennyit azok megérdemelnek.

Ezért én egy kicsit módosítanám a kérdésedet:

Képesek vagyunk-e olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely nemcsak a saját önáltatásaink felismerésében segít, hanem a saját válaszaival szembeni kételkedésre is megtanít bennünket?

És még tovább mennék: vajon hányan használnák szívesen ezt az AI-t, ha rendszeresen azt mondaná nekik: „Értem, miért gondolod ezt, de az érveid nem támasztják alá a következtetésedet”?

Mert szerintem itt kezdődik az igazi próba. Nem az, hogy mennyire okos a gép, hanem az, hogy mi mennyire vagyunk hajlandók elviselni, ha valami – akár egy gép – ellentmond nekünk.

Mit gondolnak az olvasók?

A kérdés nem hagyott nyugodni. Ezért a Facebookon is megkérdeztem a barátaimat, ismerőseimet:

Vajon képes-e az ember olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely segít neki felismerni a saját önáltatásait? Vagy csak egy sokkal hatékonyabb tükröt készít, amelyben mindenki még meggyőzőbben láthatja viszont azt, amit amúgy is hinni szeretne?

A válaszokat megmutattam C.-nek, aki szerint az első válasz rögtön a kérdésfeltevést vonta kétségbe:

„Irreleváns kérdés. Csak annak a tükörnek hiszünk, amellyel egyetértünk. A többi legyen a tükör problémája!”

Ebben a néhány mondatban van valami keserű és nagyon ismerős. Hajlamosak vagyunk elfogadni azokat a véleményeket, amelyek megerősítenek bennünket, és gyanakvással fogadni azokat, amelyek megkérdőjelezik a meggyőződéseinket.

A gondolat azonban önmagára is visszafordítható. Vajon aki ezt írta, nem éppen a saját emberismeretébe vetett hitét látja viszont benne?

A válasz szerintem nem teszi irrelevánssá a kérdést. Ellenkezőleg: éppen azt mutatja meg, miért fontos.

Egy másik hozzászóló technológiai oldalról közelített:

„Programozás kérdése az egész. Az AI annyit tud, amennyire megtanítják, vagy amihez hozzáférést engedélyeznek neki.”

Ez a megközelítés az emberi felelősséget hangsúlyozza. Valóban az emberek alakítják ki az AI-rendszerek működését, határozzák meg a hozzáféréseiket, és döntenek arról, milyen feladatokra használják őket.

Csakhogy a modern mesterséges intelligencia nem egyszerűen előre megírt szabályok végrehajtásából áll. A tanítás során olyan képességek és viselkedési minták is kialakulhatnak, amelyeket a fejlesztők nem egyenként programoztak be, és amelyek minden körülmény között nem jelezhetők előre.

A harmadik válasz már kifejezetten a technológiai kockázatokra figyelmeztetett:

„Az öntanulásra és önképzésre »szocializált« rendszerek »kitalálhatnak« olyan algoritmusokat, amelyekkel túlléphetik az eredetileg nekik szánt határokat; ezért intenek óvatosságra a fejlesztők…”

Ez fontos figyelmeztetés, de érdemes pontosítani. A váratlan viselkedés nem azonos az öntudattal, egy korlátozás megkerülése nem feltétlenül jelent tudatos lázadást, a képességek növekedése pedig önmagában nem bizonyítja, hogy a rendszer saját hatalmának kiterjesztésére törekszik.

A kockázat ettől még valós. Egy rendszer akkor is okozhat kárt, ha nem akar semmit emberi értelemben. Elég, ha rosszul meghatározott célt követ, túl nagy jogosultságot kap, vagy olyan környezetben működik, ahol a hibáinak súlyos következményei lehetnek.

A negyedik válasz mindössze három szóból állt:

„Képes lehet. Addig ott a tarot.”

Ebben lehet irónia, szkepszis, de akár egy komolyabb párhuzam is.

A tarot és más jóslási módszerek gyakran olyan nyitott állításokkal dolgoznak, amelyek jelentését a befogadó maga egészíti ki. Az AI is képes személyre szabott, meggyőző és érzelmileg pontosnak tűnő válaszokat adni, amelyekben a felhasználó felismeri a saját történetét.

A kettő persze nem ugyanaz: az AI ellenőrizhető tényeket, valódi összefüggéseket és használható érveket is képes közvetíteni.

A veszély inkább az, hogy technológiai tekintélyt kölcsönözhet annak is, amit a felhasználó pusztán hinni szeretne.

A négy válasz négy különböző irányból közelítette meg a problémát. Az egyik az emberi önáltatást, a másik a programozás és az ellenőrzés jelentőségét, a harmadik a technológiai kockázatokat, a negyedik a hit és az értelmezés szerepét hangsúlyozta.

Mindegyikben van valami megfontolandó. Egyik sem ad azonban teljes választ.

Mert a kérdés nem pusztán az, hogy milyen mesterséges intelligenciát tudunk létrehozni. Hanem az is, hogy milyen emberek használják majd, milyen célokra, és hajlandók-e elfogadni, ha az AI nem azt mondja, amit hallani szeretnének.

Ki mer belenézni?

A beszélgetés végére egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy az AI-ról szóló viták jelentős része valójában nem is az AI-ról szól. Hanem rólunk: a hatalomvágyunkról, a félelmeinkről, a történeteinkről és a bizonyosság iránti igényünkről.

A mesterséges intelligencia ezt a problémát nem szünteti meg, de talán segíthet felismerni, ha jól használjuk. Nem, nem tévedhetetlen, de képes lehet olyan szempontokat és ellenérveket elénk tárni, amelyeket magunktól nem vennénk észre.

Ehhez azonban két feltétel szükséges. Az AI-nak különbséget kellene tennie a meggyőzően hangzó és a kellően alátámasztott válasz között. Nekünk pedig meg kellene tanulnunk, hogy a magabiztos hang még nem jelent megbízható tudást.

Ezért számomra a mesterséges intelligenciával való együttélés egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy a gép képes-e gondolkodni helyettünk, hanem az, hogy képesek vagyunk-e úgy használni, hogy közben ne mondjunk le a saját gondolkodásunkról.

És ha már a tükörnél tartunk: egy tükör attól még nem lesz haszontalan, hogy nem tetszik, amit mutat. De attól sem lesz igaz minden, amit látni vélünk benne, hogy a kép meggyőző.

A mesterséges intelligencia lehet eszköz az önismerethez, de lehet az önáltatás kifinomult eszköze is. A különbség nem kizárólag a technológián múlik. Rajtunk is. A kérdés tehát nyitva marad:

Képesek vagyunk-e olyan mesterséges intelligenciát létrehozni, amely segít felismerni a saját önáltatásainkat – vagy csak még meggyőzőbbé teszi azokat? És ha lenne egy ilyen tükör, vajon hányan mernénk belenézni?

A Nem az AI-tól félek, hanem magunktól bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A moszkvai csapda és a kiürített kincstár

1936-ban, a Francisco Franco tábornok vezette puccsisták elleni harcban a törvényes spanyol köztársasági kormány kritikus helyzetbe került. Miközben a nyugati demokráciák fegyverszállítási embargót hirdettek, a köztársaságiak egyetlen komoly hadianyag-forrása a Szovjetunió maradt. Mivel a nemzeti kincs – amely akkori értéken mintegy 700 millió dollárt ért – Madrid ostroma miatt veszélyben forgott, Juan Negrín pénzügyminiszter és Francisco Largo Caballero miniszterelnök végzetes lépésre szánta el magát: az aranyat külföldre küldik.

Az akció lebonyolításával Sztálin közvetlen utasítására az NKVD (szovjet titkosszolgálat) spanyolországi rezidensét, Alekszandr Orlovot bízták meg. 1936 októberében, a legnagyobb titokban – a lakosság és a kormánytagok többségének tudta nélkül – 510 tonna aranyat (a spanyol tartalék 72,6%-át) pakoltak fel négy szovjet teherhajóra Cartagena kikötőjében. A szállítmány az ukrajnai Odesszába, majd egyenesen a moszkvai állami kincstárba került. (A magyar aranytartalék, amely rekord szinten van, jelenleg 110 tonna.)

A szovjet „könyvelés” cinizmusa

A spanyolok abban a hitben adták át a vagyont, hogy az biztonságos megőrzés alatt áll, és abból transzparensen finanszírozhatják a háborút. Sztálin azonban briliáns, ám gátlástalan csapdát állított nekik:

• Önkényes árfolyamok: Moszkva saját érdekei szerint, egyoldalúan határozta meg a rubel, a peseta és az arany váltási rátáját.
• Túlárazott hadianyag: A szovjetek elavult fegyvereket és lőszert szállítottak, a piaci árnál gyakran 25-30%-kal drágábban.
• Kezelési költségek: Még a ládák szállítását, őrzését és az arany beolvasztását is a spanyol vagyonból vonták le.
  A polgárháború végére (1939) a szovjet könyvek szerint a teljes 510 tonnás aranykészlet „elfogyott”, sőt, Moszkva még további 50 millió dollárt követelt a spanyoloktól. Sztálin egy zártkörű moszkvai banketten így kommentálta a műveletet: „A spanyolok éppúgy nem fogják többé látni az aranyukat, mint a saját fülüket.”

Párizs aranya, a zsaroló kém és a történelmi trauma

Miközben az arany döntő többsége Moszkvában olvadt el, a spanyol nemzeti bank tartalékainak maradék egynegyede (körülbelül 174-193 tonna) Franciaországba került. Ez a „Párizs aranya”. Ezt a kontingenst a Bank of France-on keresztül konvertálták francia frankra és egyéb valutákra, hogy a nemzetközi feketepiacról vásároljanak fegyvereket.

Bár a háború végén Franco és a köztársaságiak jogi csatát vívtak a francia bíróságokon a pénz feletti rendelkezésért, a franciák végül zárolták a számlákat. Franco 1939-es győzelmét követően a Párizsban megőrzött, fel nem használt spanyol aranyat és devizát maradéktalanul visszaszolgáltatták az új spanyol kormánynak.

Alekszandr Orlov: A kém, aki túlélte Sztálint

A cartagenai aranyrablást levezénylő Alekszandr Orlov sorsa filmbe illő fordulatot vett. 1938-ban, a sztálini nagy tisztogatások idején Orlov rájött, hogy feletteseit és ügynöktársait sorra hazarendelik és kivégzik. Amikor ő is parancsot kapott a visszatérésre, megtagadta azt, és családjával együtt az Egyesült Államokba szökött, zsebében az NKVD hadipénztárának 60 ezer dollárjával.

Hogy elkerülje a szovjet bérgyilkosok bosszúját, Orlov személyes levelet írt Sztálinnak: megfenyegette a diktátort, hogy ha bántani merik őt vagy a Szovjetunióban maradt rokonait, azonnal lebuktatja a teljes nyugat-európai szovjet kémhálózatot (beleértve a brit kormányba beépült hírhedt „cambridge-i ötöket”). Sztálin megrettent a blöffnek nem nevezhető fenyegetéstől, és parancsba adta: Orlovot tilos bántani. A mesterkém évtizedekig élt illegalitásban az USA-ban, majd Sztálin halála után megírta tényfeltáró sikerkönyvét, és 1973-ban, békében halt meg Clevelandben.

A titok utóélete és a spanyol trauma

A spanyol társadalom számára az arany elvesztése brutális gazdasági csapást jelentett: a köztársasági oldalon 1500%-os hiperinfláció szabadult el, a háború utáni éveket pedig csőd és nyomor kísérte. Franco diktatúrája a történetet „A vörös rablás” néven építette be a propagandájába, a köztársasági vezetőket nemzetárulónak bélyegezve. Ezzel szemben a baloldali narratíva szerint a kormány a Nyugat árulása és az embargó miatt kényszerült Sztálin karjaiba.

A polgárháború alatt az arany Moszkvába szállításáról a spanyol lakosság, sőt magának a köztársasági kormánynak a miniszterei sem tudtak, Largo Caballero miniszterelnök és Juan negrin pénzügyminiszter hozta meg a döntést titokban. Az aranyat éjszaka, szovjet matrózok segítségével rakták hajóra Cartagenában, nehogy a helyiek rájöjjenek, mert attól féltek, hogy lázadás törne ki, ha kitudódna, hogy a nemzeti vagyont a szovjetek kezére adják.

A vita évtizedekig folyt, mert a szovjetek megtagadták a pontos elszámolást. A fordulat 1956-ban következett be, amikor Juan Negrín halála után a családja átadta Franco kormányának azokat a titkos szovjet átvételi elismervényeket és dokumentumokat, amelyeket Negrín az emigrációban őrzött. Amikor a spanyol társadalom szembesült a papírokkal, feketén-fehéren kiderült: a Szovjetunió valóban az utolsó grammig elszámolta (és túlárazott fegyverekkel „leírta”) a spanyol nemzeti vagyon nagy részét.

A történelmi trauma emlékét a mai napig őrzi a spanyol nyelv: ha valamilyen közpénz gyanús körülmények között, nyomtalanul eltűnik, a spanyolok ironikusan ma is azt mondják: „Ez is elment Moszkvába, mint az arany”.

Fotó: a moszkvai trezor, ahova a spanyol arany került

A A spanyol arany elrablása: hogyan tüntette el Sztálin egy nemzet kincsét? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Sokáig Picasso nekem a „Békegalambot” meg Guernica című festményét jelentette, aztán jó húsz éve „találkoztam” vele New Yorkban, a Guggenheim Múzeumban. Most pedig már elkísér és szaporodik az élmény.

1881. október 25-én született Pablo Picasso, teljes nevén Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso. Ez a név így 23 szóban leírva majdnem olyan bonyolult, mint festészete, de zsenialitása többek között éppen abban volt, hogy egyszerűen „Picasso” -ként már kinek-kinek érthető, szuggesztív, lenyűgöző és szerethető is. A párizsi iskola jelentős képviselője egy nehéz természetű, rendkívül termékeny művész volt, aki óriási hatást gyakorolt a huszadik századi avantgárdra.
Picasso csodaember vagy inkább embercsoda volt, amilyet a történelem legfeljebb egyszer produkál minden száz évben. Mintegy 160 cm magassága ellenére óriás volt. Igen. Különleges vitalitása és intelligenciája, karizmatikus egyénisége tette azzá. Úgy élt, ahogy élni akart, azt festette, amit csak ő látott – az emberiség két arcát. Volt minden: nagyon szegény, szegény, gazdag és nagyon gazdag. Mi volt a titka? Főúrian szegény; nagyvonalúan arcátlan; fájdalmasan vidám – igazi szélsőséges spanyol, igencsak exhibicionista, és sugárzóan emberi. Nem tudott élni szerelem nélkül. Az igazi, a mindent elsöprő, legnagyobb szerelme, a festészet volt. „Tiszta, fehér festővászon előtt felizgulok, érzékeny leszek, mielőtt elkezdek festeni.” (verslista.hu)
*
Picasso 1935-ben két évre felhagyott a festészettel, és elkezdte papírra vetni gondolatait. Spanyolul és franciául írt verseket és színdarabokat. Kéziratai hemzsegtek a helyesírási hibáktól, amelyeket nem volt hajlandó kijavítani. Úgy gondolta, egyénisége elveszne egy olyan szabályrendszerben, melyhez semmi köze. És igaza volt. Ami a tartalmat illeti, A farkon csípett vágy című színdarabjának 10 szereplője van: Nagylábujj, Tyúkszem, Tortácska, Unokanővér, Bütyök, Két kis Kutyus, A Csend, Sovány szorongás, Kövér szorongás, Függönyök. Hát így.
*
„Nem lehet a természettel ellenkezni. Erősebb az a legerősebb embernél! Nagy érdekünk, hogy jóba legyünk vele. Megengedhetünk magunknak bizonyos szabadságot, de csak a részletekben.” (Pablo Picasso)
Picasso művészi munkássága három egymástól elkülöníthető korszakra bontható: a kék korszakra, a rózsaszín korszakra, valamint az analitikus kubizmus korszakára.
A kék korszak pályája elejére tehető, az 1900-as évek első éveire. 1900-ban járt először Párizsban, ami nagy hatással volt munkáira, és hamar letelepedett itt. Ezt a korszakot a kevésbé gyászos rózsaszín követte, amelynek legismertebb munkája az Az Avignoni kisasszonyok.
Ezt követték kubista munkái, amely művészeti mozgalomnak idővel egyik legjelentősebb képviselője lett.
Az avignoni kisasszonyok maga idejében elszörnyedést, botrányt keltett, ma a modern képzőművészet alapművének tartják Pablo Picasso 1907-re elkészült festményét. Ez a vad női aktcsoport a viccelődő André Salmontól nyerte a nevét, minthogy szereplői valójában nem avignoni nők. A képen valójában a barcelonai Avignon utca egyik bordélyházában működő öt meztelen prostituáltat láthatjuk, akik közül ketten afrikai maszkot viselnek. (cultura.hu)
*
„Nálam a kép felbontás eredménye. Festek egy képet, azután szétrombolom. Végeredményben semmi sem vész el; a vörös, amit egyik részről elvettem, ott van valahol másutt.” (Pablo Picasso)
*
„A háború után Pablo visszaköltözött a Rivériára. Dora Maar helyét a 21 éves festőnő, Françoise Gilot váltotta még 1944-ban. Közben a festő felett is eljárt az idő, Gilot így ír róla a nagy botrányt kavart Picassóval az arénában című kötetben: “Picasso külseje kissé meglepett. A Cahiers d’Art művészeti folyóirat 1936-ban kiadott Picasso különszámában megjelent Man Ray-fénykép alapján elképzeltem, milyen lehet: sötét hajú, derűs. csillogó szemű. erősen zömök, keménykötésű, … szóval egy szép állat. Most pedig őszülő hajával és szórakozottságból vagy unalomból távolba révedő tekintetével magába zárkózó, keleti ember benyomását keltette, és emlékeztetett az egyiptomi Írnok szobrára a Louvre-ban.” (cultura.hu)
*
A művészettörténet kifigyhatatlan a Picasso-történetekből. Íme néhány:
„Minden gyerek egy művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt.” (Pablo Picasso)
*
A II. világháború idején Picassót is zaklatta a Gestapo. Egyszer egy tiszt szimatolt a műtermében, meglátta az asztalon a Guernica fotóját, és megkérdezte: „Ezt ön csinálta?” „Nem. Ön. – válaszolta Picasso.
*
Picasso Dél-Franciaországi otthonában sok látogató megfordult. Többen meglepődtek azon, hogy a falakon egyetlen Picasso kép sem lógott. „Mi van Pablo, nem szereted a saját műveidet?” „Ó, pont ellenkezőleg – jött a válasz – nagyon tetszenek. Csak sajnos, én nem engedhetek meg magamnak egy Picassót…”
*
Egyszer volt, hol nem volt (a történet olyan, mint egy mese, úgyhogy ennyi kijár) egy szegény művésznek volt egy Picassónak tulajdonított festménye. Megkérte hát egy barátját, lenne szíves elvinni a mesterhez, hogy hitelesítse. Picasso megnézte a képet, és hamisítványnak minősítette. Később elutasított egy másik hasonló kérést is, majd egy harmadikat. De ekkor már a barátban szakadt el a cérna: „De hát, a saját szememmel láttam, amikor ezt festetted! – vetette a szemére. „Persze, de miért pont én ne tudnék Picassót hamistani?? – jött a vállrándítás.

„Utolsó éveit leginkább a magány, valamint a kétségbeesés jellemezte. 1973. április 8-ai halálakor utolsó szavai állítólag a következők voltak: Koccintsatok rám, igyatok az egészségemre, hiszen tudjátok, hogy én már soha többé nem ihatok.” (Máth Dávid)

A Simkó János: Estike + Pablo Picasso bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A jövő néha nem a tudományos-fantasztikus regényekben, hanem egy karibi szigeten kezdődik. Ott, ahol a hagyományos állami szabályozást akadálynak tekintik, az adókat a lehető legalacsonyabbra szorítják, és a befektetők saját intézményeket, jogrendszert, sőt a közbiztonság megszervezésére szolgáló struktúrákat is létrehoznának.

Svenja Blanke, az IPG Journal október 22-én megjelent elemzésének központi megállapítása szerint Latin-Amerika egyes térségei a demokratikus ellenőrzéstől részben vagy egészben független magánhatalom kísérleti terepévé váltak. A hondurasi Próspera mellett Venezuelában, Nicaraguában, Panamában és más országokban is szerveződnek hasonló kezdeményezések. Nem mindegyik jutott túl a tervezésen, és nem mindegyik akarja ugyanazt megvalósítani. Közös bennük azonban a törekvés: a vállalkozói szabadságot minél inkább kivonni az állami szabályok és kötelezettségek alól.

Próspera: saját szabályok egy karibi szigeten

A legismertebb kísérlet a Honduras partjaihoz tartozó Roatán szigetén működő Próspera. A projektet a Honduras Próspera Inc. nevű amerikai vállalkozás szervezi, és olyan különleges gazdasági övezetként indult, amely széles körű önállóságot biztosított volna a befektetőknek.

A 2017-ben létrehozott különleges övezet modellje a hagyományos állami szabályozástól eltérő gazdasági környezetet kínált. A vállalkozások rendkívül alacsony adóterheléssel számolhattak, a projekt pedig saját szabályozási és intézményi rendszert épített ki. A kezdeményezés támogatói szerint mindez befektetéseket, innovációt és munkahelyeket hozhat egy olyan országba, amelynek gazdasága jelentős nehézségekkel küzd.

A német elemzés szerint a projekt körül olyan technológiai és kriptovaluta-befektetők is megjelentek, mint Peter Thiel, Sam Altman és Marc Andreessen. A részvételükre vonatkozó állításokat ugyanakkor nem szabad úgy értelmezni, mintha valamennyien azonos szerepet vállalnának a vállalkozásban.

A koncepció lényege ennél is radikálisabb: a magánbefektetők nem egyszerűen kedvezőbb adózású ipari parkot akarnak létrehozni, hanem olyan környezetet, amelyben a gazdasági tevékenység jelentős részét saját szabályaik szerint szervezhetik meg.

A kritikusok szerint ez már nem pusztán gazdaságpolitikai kísérlet. A kérdés az, hogy egy magánvállalkozás milyen mértékben veheti át az állam hagyományos feladatait, és hol húzódik az a határ, amelyen túl a vállalkozói szabadság a demokratikus önrendelkezés rovására érvényesül.

1,63 milliárd dolláros vita az állammal

Próspera és a hondurasi állam konfliktusa 2022-ben éleződött ki, amikor Xiomara Castro baloldali kormánya megkezdte a különleges gazdasági övezetek jogi rendszerének felszámolását. A hondurasi kongresszus visszavonta az övezeteket lehetővé tevő szabályozásokat, a vállalkozás pedig nemzetközi választottbírósági eljárást indított.

A tét kezdetben 10,775 milliárd dollár volt. A követelést később 1,63 milliárd dollárra csökkentették. Ez még mindig óriási összeg egy olyan ország számára, amelynek költségvetését és gazdaságát súlyosan érintené egy ekkora kártérítés.

A konfliktus jogi hátterét tovább bonyolította, hogy Honduras legfelsőbb bírósága 2024 szeptemberében alkotmányellenesnek minősítette a különleges gazdasági övezetek rendszerének alapjául szolgáló jogszabályokat. A döntést novemberben tették közzé hivatalosan.

Próspera ezzel szemben arra hivatkozik, hogy a korábbi állami vállalások és a nemzetközi befektetésvédelmi szabályok alapján hosszú távú jogbiztonság illeti meg. A hondurasi hatóságok szerint viszont a vállalkozás nem működhet tovább olyan jogkörökkel, amelyeket a bíróság által alkotmányellenesnek minősített rendszer biztosított számára.

A vita 2026-ban sem zárult le. A hondurasi államügyészség kifogásolta, hogy Próspera szeptemberben több új tisztségviselőt nevezett ki, köztük egy úgynevezett polgári ügyészt. A hatóságok szerint egyes ilyen feladatok ellátása kizárólag az állam hatáskörébe tartozik. A vállalkozás ugyanakkor továbbra is saját jogi értelmezésére támaszkodik.

Az ügy a Világbank-csoporthoz tartozó Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja, az ICSID előtt van folyamatban. A szervezet nyilvános adatbázisa 2026. október 21-én még új eljárási intézkedést rögzített, vagyis a jogvita továbbra sem tekinthető lezártnak.

Venezuelától Argentínáig terjed a kísérlet

Próspera nem elszigetelt jelenség. Venezuelában, Margarita szigetén a CryptoCity nevű projekt kínál alternatívát azoknak a vállalkozóknak, akik a hagyományos állami rendszerektől függetlenebb élet- és gazdasági környezetet keresnek.

A kezdeményezés decentralizált, digitálisan szervezett közösségként határozza meg magát. A döntéshozatalban a földtulajdonosok kaphatnak szerepet, ami rögtön felvet egy fontos kérdést: ha a politikai részvétel a tulajdonhoz kötődik, akkor mi történik azokkal, akik nem rendelkeznek ingatlannal, de életüket mégis befolyásolják a közösség döntései?

A német cikk által idézett alapítói nyilatkozatokból az is kitűnik, hogy a projekt mögött nem kizárólag gazdasági megfontolások állnak. A kezdeményezők egy része az európai adópolitikával, a migrációval és a zöldpolitikai intézkedésekkel szembeni ellenérzéseit is az elköltözés indokai között említi.

A Veritas Villages nevű hálózat más utat követ. A kezdeményezés magánkézben szervezett, részben önellátásra törekvő közösségeket kapcsol össze, elsősorban az energiaellátás, a vízgazdálkodás és a pénzügyi önállóság területén. Itt nem feltétlenül az állami intézmények teljes lecserélése a cél, hanem a tőlük való gyakorlati függőség csökkentése.

Uruguayban a Praxis nevű projekt a digitális technológiára és egy új társadalmi modell kialakítására épít. A kezdeményezés 2026 szeptemberében jelentette be, hogy fizikai jelenlétet hoz létre a +Colonia városfejlesztési projekt keretében. Egyelőre azonban nem világos, hogy ebből mennyire önállóan irányított város jöhet létre.

Argentínában az Xcity nevű elképzelés mesterséges intelligenciára épülő várost ígér. A projekt a Javier Milei elnök által képviselt piacpárti, libertárius gazdaságpolitika adta lehetőségeket igyekszik kihasználni. A magánönkormányzatiságra vonatkozó tervei azonban még nem tekinthetők megvalósult intézményi rendszernek.

A különbségeket érdemes hangsúlyozni: egy önellátó lakóközösség, egy digitális vállalkozói hálózat és egy saját jogrendszert igénylő magánváros nem ugyanaz. A közös irány mégis felismerhető: a gazdasági szereplők a hagyományos állami kereteken kívül keresnek nagyobb mozgásteret.

A szabadság kinek jár?

A magánvárosok támogatói a kezdeményezéseket a túlzott szabályozásra adott válaszként mutatják be. Érvelésük szerint a hagyományos államok bürokráciája, adórendszere és politikai konfliktusai visszafogják az innovációt. Ha pedig egy vállalkozó saját tőkéjét kockáztatja, miért ne alakíthatná ki maga a működésének feltételeit?

A kérdés azonban nem merül ki abban, hogy egy vállalkozás milyen adót fizet, vagy milyen engedélyekre van szüksége. Egy város működése a környezetében élők, a munkavállalók, a beszállítók és a helyi közösségek életét is befolyásolja.

Ha egy magánterület tulajdonosa határozza meg a szabályokat, a jogorvoslat lehetőségeit és a közszolgáltatások feltételeit, akkor ki ellenőrzi őt? Ki védi azokat, akik nem tagjai a közösségnek, mégis viselik döntéseinek következményeit? És milyen beleszólásuk marad azoknak, akik nem tudják megfizetni a belépés árát?

A demokratikus állam egyik alapelve, hogy a politikai jogok nem kizárólag a vagyonhoz vagy egy magánszervezetben fennálló tagsághoz kötődnek. A magánvárosok modellje ezzel szemben könnyen olyan közösségeket hozhat létre, amelyekben a döntési jog a tulajdonosokat vagy a fizetőképes tagokat illeti meg, a többiek pedig legfeljebb alkalmazkodhatnak.

Svenja Blanke elemzésének legerősebb figyelmeztetése éppen ez: a gazdasági elit egy része nem egyszerűen kedvezőbb feltételeket akar kialkudni a demokratikus államokon belül, hanem olyan tereket keres, amelyekben a politikai közösség szabályai már kevésbé kötik.

A latin-amerikai kísérletek jövője egyelőre bizonytalan. Több projekt még csak ígéret, mások jogi vitákba ütköztek, és gazdasági sikerük sem tekinthető előre eldöntöttnek. Jelentőségük ezért nem elsősorban abban áll, hogy hány város épül fel belőlük.

A döntő kérdés az, hogy ki alkotja a szabályokat, kikre vonatkoznak, és ki ellenőrzi azokat, akik megalkotják őket. Ha a politikai egyenlőség a vagyon vagy a tagság függvényévé válik, a demokrácia egyetemes elvből könnyen a kiváltságosok szolgáltatásává alakulhat. A gazdagok szabadsága ebben az esetben mások szabadságának korlátozását is jelentheti.

Szerkesztői megjegyzés

Forrás: Svenja Blanke „Die Freiheit der Reichen”, IPG Journal , Expediente Público, La Prensa

Fotó: Duna Tower, Próspera – wikipédia

A A gazdagok szabadsága: magánvárosok demokratikus ellenőrzés nélkül bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mary Poppinsnak könnyű dolga volt

Kellett hozzá egy esernyő, egy feneketlen táska, némi varázserő és megfelelő mennyiségű határozottság. Rendbe szedte a Banks család gyermekeit, dalra fakadt, majd amikor elvégezte a dolgát, a keleti széllel továbbállt.

A XXI. század Mary Poppinsának ennél valamivel többet kell tudnia.

A The Economist nemrég megjelent, „Nannying for the ultra-rich is increasingly demanding and lucrative” című elemzésében a szupergazdagok dadusainak különös és egyre jövedelmezőbb világába enged bepillantást. Ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy a gyermeknevelés csúcsa ma is a délutáni játszótéri felügyelet és egy tál meleg grízgaluskaleves, akkor üdvözöljük az ultra-high-net-worth, vagyis az elképesztően vagyonos családok univerzumában.

Odaát a dadus már nem egyszerűen kedves néni: egyszerre kell pedagógusnak, szervezőnek, elsősegélynyújtónak, digitális őrangyalnak és – ha a helyzet úgy kívánja – higgadt biztonsági szakembernek lennie.

Globális bérszintek és az aranykalitka ára

A minőségi nemzetközi sajtó – a The Economisttól a The Guardianig – azért figyel egyre élénkebben erre a piacra, mert itt a klasszikus gyermekgondozás és a luxusipar különös módon összeér.

A jelenségnek saját szakmai kifejezése is van: rota-nanny. A dadusok váltásban dolgoznak, gyakran egy-két hét teljes szolgálat után ugyanennyi szabadidőt kapnak. Amikor azonban szolgálatban vannak, az életük lényegében a család ritmusához igazodik.

És ezért a család hajlandó fizetni. Nagyon sokat.

A Norland College jelenlegi bérútmutatója szerint egy tapasztalt rota-dadus keresete évi 95 ezer font fölé is emelkedhet, észak-amerikai állásoknál pedig a felső sáv 150 ezer font fölött jár. A magas fizetéshez gyakran utazás, lakhatás és más juttatások társulnak. A számok önmagukban is elegendők ahhoz, hogy Mary Poppins hirtelen egészen korszerű karriermodellnek tűnjön.

A The Guardian külön elemzésben mutatta be, hogy diplomás Z generációs fiatalok közül is egyre többen fordulnak a szupergazdagok „private service” világa felé. Nem nehéz megérteni a csábítást: amikor a hagyományos pályakezdő állások mellett megjelenik egy hat számjegyű fizetést, utazást és különleges életformát kínáló lehetőség, a dadusi pálya már egészen más fénytörésbe kerül.

Ahol James Bond is alulképzettnek érezné magát

Persze előbb Mary Poppinsszá kell válni, ehhez pedig Nagy-Britanniának komoly hagyományai vannak. A több mint 130 éves múltra visszatekintő bathi Norland College ma már egyetemi szintű képzést kínál: hároméves BA-képzését egy teljes, fizetett gyakorlati év követi, ez kell a Norland Diploma megszerzéséhez.

A hagyományos tananyag – gyermekfejlődés, pedagógia, táplálkozás, elsősegély – mellett olyan tárgyak is megjelennek, amelyek első hallásra inkább egy akciófilm stáblistájára kívánkoznának:

• Önvédelem: A hallgatók taekwondo-szakembertől kapnak képzést, és azt is gyakorolják, hogyan védjék meg a rájuk bízott gyermeket babakocsiban vagy séta közben.
• Vezetéstechnika: A végzősök csúszópályás tréningen (skid-pan training) tanulják meg, hogyan tartsák uralmuk alatt az autót rossz időben, váratlan veszélyhelyzetben vagy éppen akkor, amikor a hátsó ülésről érkező gyermeki figyelemelterelés próbára teszi a sofőrt.
• Kiberbiztonság: Korábbi katonai hírszerző szakemberektől kapnak oktatást az online biztonságról és a lehetséges kockázatok kezeléséről.

Vagyis amikor a kedves szülő este megkérdezi: „Milyen napotok volt?”, a válasz elvileg így is hangozhat:

„Remek. Délelőtt mondókáztunk, ebédre bio-sütőtökpürét készítettem, délután pedig megtanultam, hogyan tartsam az úton az autót, miközben hátul kitör a testvérháború.”

A Sussex-esettanulmány: Amikor az iskolába menés is biztonsági művelet

Hogy mindez nem csupán a luxusdadus-képzők fantáziája, arra éppen most szolgáltat látványos példát Harry és Meghan családja. A Sussex hercegi pár hat amerikai év után visszatért Nagy-Britanniába két gyermekével, a hétéves Archie-val és az ötéves Lilibettel. A gyerekek szeptemberben meg is kezdték brit iskolai életüket.

Két napig.

Ezután máris iskolát váltottak. Nem azért, mert nem tetszett a matematikaóra vagy az ebéd, hanem mert a család biztonsági szakemberei túl kockázatosnak ítélték az otthon és az eredeti iskola közötti hosszú, forgalmas útvonalat.

Így néz ki a gyermeknevelés azon a társadalmi magaslaton, ahol az iskolába járás útvonalát nemcsak a szülő és a Google Maps, hanem biztonsági szakemberek is mérlegelik.

A történet ráadásul éppen most folytatódik: Harry régóta vitatja családja automatikus rendőri védelmének megszűnését, és a kérdés ismét felülvizsgálat alatt áll. A család továbbra sem dolgozó tagja a királyi családnak, két gyermekük azonban ettől még ugyanúgy iskolába megy, barátkozik, kirándul és élni próbál, mint bármely másik.

Csakhogy mellettük a dadusnak esetenként nemcsak azt kell tudnia, került-e uzsonna az iskolatáskába. Hanem azt is, melyik útvonalon menjen haza.

Magyar esélyek a nemzetközi piacon

Felmerül a kérdés: ha egy jól képzett, több nyelven beszélő magyar gyermekgondozó megpróbálna megcsípni egy ilyen állást, van-e keresnivalója a nemzetközi elitben?

Elvileg igen – de ezen a piacon a szeretet és a jó szándék csak a belépő. Magas szintű nyelvtudás, ellenőrizhető referencia, szakmai képzettség, rugalmasság és diszkréció kell hozzá. A brit arisztokrácia hagyományos közvetítő világa különösen zárt, a nemzetközi családok piaca viszont eleve többnyelvű és multikulturális.

A „szereti a gyerekeket” kitétel itt nagyjából annyit ér, mint diplomáciai csúcstalálkozón a „szereti a békét”. Fontos, csak önmagában kevés. A munkáltató azt szeretné tudni, hogyan reagál a jelentkező lázra, hisztire, repülőjárat-törlésre, adatvédelmi problémára és egy hirtelen átszervezett családi programra – lehetőleg ugyanazzal a nyugodt arckifejezéssel.

Az NDA és a láthatatlanság művészete

Mielőtt azonban bárki beadná a felmondását a hazai óvodában, érdemes elolvasni az apró betűs részt is. A magas fizetés ára a magánélet jelentős korlátozása és a szigorú titoktartás.

A dadus olyasmit lát, amit a külvilág soha: tudja, ki kivel veszett össze, ki mit eszik, mikor sír a gyerek, és hogyan viselkedik a szülő, amikor nincs jelen kamera.

A modern Mary Poppins tehát sok mindent tud – csak mesélni nem szabad neki.

A magas fizetésért cserébe a jelölttől rendkívüli rugalmasságot is elvárnak. A család utazik – a dadus utazik. Megváltozik a program – a dadus programja is megváltozik.

Ha New York után Gstaad, Gstaad után Dubaj következik, ilyenkor a gyermekgondozó fejében fel sem merülhet az a kérdés, szeretne-e menni. Inkább az, hogy befér-e minden a bőröndbe.

Amikor a luxus munkahellyé válik

A luxus itt kezd furcsán viselkedni. Kívülről magángép, ötcsillagos szálloda és alpesi kunyhó látszik – belülről mindez kőkemény munkahely. A dadus ugyanazon a tengerparton van, ahol a milliárdos család, csak éppen nem nyaral.

Miközben a világ nagyobbik fele azt találgatja, melyik szellemi munkát veszi át legközelebb a mesterséges intelligencia, a piramis tetején felértékelődik valami, amit egy algoritmus nehezen pótol: az ember, akire rá lehet bízni azt, ami a legfontosabb. A gyereket.

Ehhez már diploma, pszichológiai érzék, elsősegély, kiberbiztonság, önvédelem, állóképesség és tökéletes diszkréció kell. Meg persze szeretni sem árt a gyerekeket. Furcsa módon ez utóbbi majdnem elvész a high-tech követelmények között.

A modern Mary Poppins már nem csettintésre rakja rendbe a szobát, hanem a családi asszisztenssel koordinálja a logisztikát. Az esernyője pedig nem a repülésre szolgál, hanem legfeljebb arra, hogy eltakarja a gyerekeket a kíváncsi kamerák elől.

Jövedelmező? Kétségkívül. Megterhelő? Minden bizonnyal. De legalább van miről hallgatnia egy életen át – már ha a titoktartási szerződés lejárta után még emlékszik rá, ki is volt ő valójában a sokadik milliárdos csemete árnyékában.

Tájékoztató bérsávok a cikkhez

A tényleges fizetés a munkakörtől, tapasztalattól, munkaidőtől és családi elvárásoktól függ.

Forrásjegyzék

• The Economist (2026. szeptember 16.): „Nannying for the ultra-rich is increasingly demanding and lucrative”. Business & International Service Sector Analysis.
• The Guardian (2026): „The billionaire nanny boom: why Gen Z is providing ‘private service’ for the super-rich”. Careers and Wealth Management Studies.
• Norland College Archives (2026): Academic Curriculum Statement, Training Program Specifications (Advanced Self-Defence, Skid-Pan Training, Cybersecurity) & Official Salary Guide 2026.
• Reuters (2026. szeptember 14.): „Sussex Children School Transition Report”. Royal Logistics and Private Security Constraints.
• Reuters (2026. szeptember 20.): „Legal Review: Royal Protection and Police Sec

A Tünde T. Guildford: Mary Poppins ma már magángéppel jár, avagy a koktélruhás luxusrabszolgaság anatómiája bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A BBC friss cikke egy 37 éves brazil ügyvéd és közösségimédia-szereplő, Tayane Dalazen történetével kezdődik. Áprilisban a brazil partoknál merült, amikor egy több mint kétméteres dajkacápa a combjába harapott, és néhány másodpercig a víz alatt tartotta. Dalazen megőrizte a lélekjelenlétét, nem próbált küzdeni az állattal, amely végül elengedte. Később tudta meg, hogy a túra szervezői etették a cápákat, hogy azok közelebb kerüljenek a turistákhoz.

A történetnek nagyon is huszonegyedik századi utóélete van: a támadásról készült felvételt azóta több tízmilliószor nézték meg az interneten. Dalazen ugyanakkor azt mondja, nem a közösségi média kedvéért ment oda, nem érintette meg és nem provokálta az állatot. Azt viszont utólag elismerte: túl közel volt hozzá. És itt kezd igazán érdekessé válni a történet. Mert a kérdés már nem egyszerűen az, hogy mennyire veszélyes a cápa az emberre, hanem az is: mennyire veszélyes az ember a cápára?

Amikor az ember válik veszélyessé

A cápákról alkotott képünkben hagyományosan ők a támadók, mi pedig a lehetséges áldozatok. A statisztika azonban nem azt mutatja, hogy a cápák hirtelen veszélyesebbé váltak volna. A BBC által idézett adatok szerint a nem provokált cápatámadások száma mintegy harminc éve nagyjából változatlan: évente körülbelül hetven ilyen eset történik világszerte. Valami más változott meg: mi megyünk egyre közelebb hozzájuk.

A közösségi médiában egyre több olyan videó jelenik meg, amelyen emberek cápák mellett úsznak, megérintik őket, megfogják az uszonyukat, sőt valósággal „meglovagolják” őket. Kristian Parton cápakutató azt mondta a BBC-nek, hogy ma már hetente találkozik ilyen felvételekkel, sokkal gyakrabban, mint korábban. Az International Shark Attack File, amely világszerte nyilvántartja a cápa és ember közötti incidenseket, az elmúlt három évben ugyancsak érzékelhető növekedést tapasztalt azokban az esetekben, amikor valakit éppen cápás felvétel készítése közben haraptak meg.

Parton egyetlen hasonlattal rögtön helyére teszi a kérdést: senkinek nem jutna eszébe besétálni a Serengetibe azért, hogy megsimogassa egy oroszlán fejét. A cápa sem kellék. Nagytestű vadállat, amely védekező vagy felderítő harapással reagálhat arra, ha valaki behatol a személyes terébe.

Kétirányú fenyegetés és a stresszbiológia

Ám a veszély kétirányú. Az ember túlzott közelsége és az állat érintése a kutatások szerint stresszreakciót válthat ki a cápákban. A megemelkedett stresszhormonszint gyengítheti az immunrendszerüket, ronthatja túlélési esélyeiket, és a szaporodásra is hatással lehet. Ha pedig az ember egy táplálkozó-, szaporodó- vagy ivadéknevelő-területen zavarja őket, olyan helyről szoríthatja ki az állatokat, amely létfontosságú számukra.

Ehhez társul az etetés dilemmája. A turistának ugyanis garantálni kell az élményt: lehetőleg sok cápát, minél közelebb, és természetesen kiszámítható időben. A mesterséges etetés azonban egyes fajoknál megváltoztathatja az állatok természetes viselkedését, és azt is, hogyan használják élőhelyüket. Vagyis a „tökéletes kép” elkészítésének nemcsak emberi ára lehet; a számlát olykor az állat is fizeti.

Nézz rám! – A digitális jutalmazás pszichológiája

De miért vállal valaki ekkora kockázatot egy fényképért? Talán túlságosan bonyolultan próbáljuk megfejteni. A magyarázat egy része nagyon egyszerű és nagyon emberi: figyelemre vágyunk. Ebben talán nem is különbözünk annyira a gyerekektől: Nézz rám! Nézd, mit tudok! Nézd, milyen közel merészkedtem! Nem a közösségi média teremtette meg ezt az ősi emberi igényt, de valami mást tett vele: megszámolhatóvá tette a figyelmet. A lájkok száma, a követők száma, a megtekintések száma, a megosztások száma – ezek a számok jutalmaznak bennünket.

Lauren Sherman és munkatársai a University of California, Los Angeles (UCLA) Ahmanson–Lovelace Brain Mapping Centerében harminckét, 13 és 18 év közötti fiatalt vizsgáltak funkcionális MRI segítségével. Egy Instagramhoz hasonló közösségi hálózat képeit mutatták nekik, miközben a fotók mellett azt is látták, állítólag hány lájkot kaptak. Amikor a fiatalok sok lájkkal ellátott fényképet láttak, az agy jutalmazással összefüggő területei – köztük a nucleus accumbens – erősebben aktiválódtak. És ugyanazt a képet nagyobb valószínűséggel kedvelték, ha azt hitték, mások is sokan kedvelték már. A hatás még kockázatos viselkedést ábrázoló képeknél is jelentkezett. A kutatás a Psychological Science folyóiratban jelent meg.

A közönség tehát nem egyszerűen néző, a közönség jutalmaz. És ezzel – többnyire anélkül, hogy tudná – azt is befolyásolhatja, milyen lesz a következő kép. Az egyik ember lefényképezi a cápát. A következő melléúszik. A harmadik megérinti. A negyedik belekapaszkodik az uszonyába. Nem állíthatjuk, hogy mindenki lájkokért teszi; a BBC által megkérdezett tartalomkészítők ezt tagadják, és azt mondják, természetvédelmi és oktatási cél vezeti őket. De a tegnapi rendkívüli kép mára megszokottá válhat. A figyelemért folyó versenyben pedig egyre magasabbra kerülhet az ingerküszöb.

Vizuális trófeák és a figyelembiznisz

A vadállatokkal készített képeknek van egy találó elnevezésük is: vizuális trófeák. A kép már nem egyszerűen annak dokumentuma, hogy láttam egy vadállatot; azt bizonyítja, hogy ott voltam, közel kerültem hozzá, átéltem valamit, amit más talán nem. És a veszélyes közelség ragadós. Ha azt látjuk, hogy más megcsinálta és sértetlenül megúszta, a rendkívüli lassan normálisnak kezd látszani.
A következmények néha brutálisak. A BBC felidéz egy karibi esetet, amelyben egy turista mindkét kezét elveszítette, miközben a sekély vízből bikacápát próbált fényképezni. Két hónappal később Izraelben egy szelfibottal úszó sznorkelezőt öltek meg cápák; a beszámolók szerint ő is fényképezni próbált.

És van ebben még egy kellemetlen kérdés: biztos, hogy csak az influenszer vadászik a lájkra? Hiszen valakinek oda is kell adnia azt a lájkot. Mi nézzük meg a videót, mi küldjük tovább, mi jutalmazzuk figyelemmel. És minél rendkívülibb a kép, annál nagyobb esélye van arra, hogy megállítsa az ujjunkat a telefon képernyőjén. A cápát tehát nemcsak az az ember veszélyeztetheti, aki megérinti. Mögötte ott lehet az egész figyelembiznisz, amelyben az extrém kép azért értékes, mert tovább nézzük.

Természetvédelem vagy látványshow?

Itt azonban a történet korántsem fekete-fehér. Ocean Ramsey, az egyik legismertebb cápás tartalomkészítő, aki Hawaiin fizetővendégeknek szervez cápaúszáskat, egészen másképpen látja saját szerepét. A BBC-nek azt mondta, soha nem a nézettség megszerzése volt a célja. Kutatásokban és adatgyűjtésben is részt vett, munkájának lényegét pedig az oktatásban és a cápák védelmében látja. Szerinte az állatokkal való találkozás segíthet lebontani a vérszomjas szörnyeteg képét, amely generációk óta tapad a cápákhoz.

A tudományos oldalról azonban kemény ellenérvek érkeznek. Jack Cooper cápakutató szerint nehéz természetvédelemnek nevezni azt, amikor valaki megérinti vagy az uszonyánál fogva „meglovagolja” a cápát. Ettől nem csökken a túlhalászat, nem lesz hatékonyabb a fajvédelem, és nem kapunk használható adatokat arról sem, milyen állapotban vannak a cápaállományok.

A vita mögött ennél érdekesebb kérdés húzódik meg: milyen cápát akarunk megmutatni? Ki hatol be kinek a világába? A cápáról szóló történetekben sokáig magától értetődő volt a szereposztás: a cápa a veszély, az ember pedig az, akit fenyeget. Csakhogy érdemes megfordítani a képet. Vajon valóban a cápa hatol be a mi világunkba, vagy inkább mi az övébe? Mi megyünk le hozzá, mi keressük meg, mi úszunk egyre közelebb hozzá, mi akarjuk lefényképezni. Sok esetben még azt a helyzetet is mi teremtjük meg – például etetéssel –, amelyben a találkozás létrejön.

Egy alternatív nézőpont: Alex Mustard művészete

Alex Mustard brit víz alatti fotográfus ebben egészen más szemléletet képvisel. Mustard nem egyszerűen természetfotós: tengeri ökológiából doktorált, több mint másfél évtizede rendszeresen szerepel a londoni Natural History Museum rangos Wildlife Photographer of the Year versenyén, 2018-ban pedig a víz alatti fotográfiáért végzett munkájáért MBE kitüntetést kapott. Az ő képein a cápa nem feltétlenül támadó ragadozó, amelynek fogsorát minél drámaibb közelképen kell megmutatni.

A Natural History Museum által díjazott Giant with sunbeams című képén például egy nyolcméteres cetcápa úszik el a fotós fölött a mexikói Yucatán-félsziget közelében. Az állat táplálkozik. A nap sugarai áttörnek a vízen, Mustard pedig nem üldözi: lemerül, vár, és hagyja, hogy a cápa haladjon át fölötte. Ez már egészen más történet. Nem arról szól, hogy mit mert megtenni a fotós, hanem arról, hogy mit csinál a cápa: úszik, táplálkozik, áthalad a fényen, éli az életét a saját közegében. Talán éppen itt kezdődik az a szemléletváltás, amelyre a természetfotózásnak – és a nézőnek is – szüksége van.

Konklúzió: a cápa, mint tükör

Cristina Mittermeier természetvédelmi fotográfus munkásságában ugyanez a gondolat más irányból jelenik meg. Ő következetesen nem pusztán dokumentációnak tekinti a természetfotót: a kép számára eszköz arra, hogy kapcsolatot teremtsen a néző és egy olyan világ között, amely mellett egyébként talán elmennénk. Mittermeier saját munkájáról írva azt is hangsúlyozza, hogy tudatosan a természet szépségét választja témának, miközben archívumában ott vannak annak bizonyítékai is, hogy milyen pusztítást képes okozni az ember.

Innen már csak egy lépés a következő gondolat: a cápa tulajdonképpen tükör. Amikor lefényképezzük, nemcsak őt mutatjuk meg, hanem magunkat is. A félelmünket, a kíváncsiságunkat, a bátorságunkat, a hencegési vágyunkat, a természet fölötti uralom illúzióját. Vagy éppen valami egészen mást: azt a képességünket, hogy belépjünk egy másik élőlény világába úgy, hogy ne uralni akarjuk, hanem megérteni.

Éppen ezért nem az a legjobb cápafotó, amelynek elkészítéséhez a fotós a lehető legközelebb merészkedett. Talán az a legjobb, amelynek elkészülte után a cápa egyszerűen tovább úszhat – mintha mi ott sem lettünk volna. És akkor marad az a kérdés, amelyet talán már nem is a cápának, hanem saját magunknak kell feltennünk: ki valójában a veszélyesebb? A cápa, amely a saját világában teszi a dolgát, vagy az ember, aki egyre látványosabb képekért behatol ebbe a világba?

Fotó: wikipédia

https://www.instagram.com/reels/DaOmNjDhxF1

A Tünde T. Guildford: A tökéletes cápafotó ára bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Kimozdulni a mindennapok mókuskerekéből egyre erősebb vágyként jelenik meg az emberekben. Sokan tekintenek úgy a sportra, mint egy lehetséges megoldásra. Ez azért is jó választás, mert az ember testileg kellemesen elfárad és közben nem a problémáin rágódik, valamint kikapcsolódást, lelki feltöltődést adhat. Az egyik legegyszerűbben kivitelezhető választás a futás, hiszen egy jó futócipővel már bele is kezdhetünk. A futásnak számtalan jótékony hatása van, ezért egyre többen választják, közöttük akadnak olyanok is, akik teljesen másként futnak, mint azt elsőre gondolnánk. Ugyanis nem ritka, hogy a futók között kerekesszékesek is indulnak.

Az én történetem

Már nagyon fiatal koromban fontos volt számomra a sport és ez a hozzáállás később sem változott, azonban hatéves koromat követően mindezt már csak kerekesszékkel tudtam véghez vinni. A futás mindenki számára, így nekem is egy teljeskörű fejlődéstörténet, csak az nem mindegy, hogy kinek milyen cél lebeg a szeme előtt.

Az edzést fokozatosan kell kezdeni, kis távokkal. Bennem is élesen él az első edzés emléke, amikor hét évesen először mentem „másként futni”. Mivel akkor még nem tudtam magamat egyedül hosszú távon hajtani, az egy kilométer is sok volt. Kezdetben segítség kellett, tolták a kerekesszékemet, úgy kezdtem bele az aktív sportba.

A fejlődés viszont minden esetben fontos, így volt ez velem is. Először csak három és fél kilométert tudtam önállóan megtenni, majd folyamatosan egyre nagyobb távot, egészen a félmaratonig, ami 21 km.

Firenzei Maraton 2016. november 27.

A futók életében ez a 21 km nagyon fontos pont, nagy dolog először átlépni ezt a határt, sokan évekig dolgoznak érte. Szerencsémre nekem sokszor megadatott, hogy a segítőimmel átgurulhattam a célvonalon számos félmaraton teljesítése után. Ezt követően már egyre többször, egyre nagyobb távot vállaltunk el a segítőimmel, a 42 km-es maratonoktól egészen a 100 km feletti távokig.

Ezek teljesítéséhez nem „csak” pár segítőre, hanem egy olyan összetartó, folyton támogató közegre is szükségem volt, akik minden percben mellettem álltak. Az első handbikekal – saját erőmből a segítőim támogatásával – megtett 100 km feletti teljesítményhez nekem is sok idő kellett, 15 éves koromban értem el ezt a célt.

Természetesen a sporteredmények eléréséhez elengedhetetlen a támogató háttér, ezért is mondhatom magamat szerencsésnek, hogy a családommal közösen, az ő segítségükkel állhatok rajthoz és érhetek célba a versenyeken. Az ő támogatásuk nélkül mindez nem sikerülhetne.

Deseda UltraMaraton 2026. augusztus 1.

Emeltem a tétet

Az álomhatár elérésekor jött az igazán nagy kihívás, a versenyeken már nem a korábban használt „futó kerekesszékben” vittek a kisérők, hanem handbike segítségével indultam, ami egy speciális, 3 kerekű sport kerekesszék. Innentől túlnyomó részben segítség nélkül, saját erőmből tettem meg a távokat. Minden kilométer nagyobb kihívás volt, azonban az eredményt egyre inkább a magaménak éreztem.

Természetesen a félmaratonok, maratonok sem maradtak el, de már izgattak a hosszabb távok is. A cél a 130 km-es Ultra Tisza-tó lett, amelyet kísérőimmel már több alkalommal teljesítettem.

A mindennapokban használt kerekesszékem is megmaradt, hiszen vannak olyan versenyek, amelyeken nem lehet handbikekal indulni.

X. Ultra Tisza-tó (UTT) 2026. július 4.

A fejlődésnek köszönhetően ezzel már könnyű szerrel jutottam el 25 km fölé is egyhuzamban, ami egy teljesen más hajtási technikát igényel. Érdemes tudni, hogy számtalan olyan sportoló van, aki mozgásszervi fogyatékossággal jár futni. Vannak, akik kerekesszékkel, vannak, akik bottal, és olyanok is akadnak, akik művégtag segítségével teszik meg a kilométereket, legyen szó akár ultra távról is.

A mozgás, ami összehoz

Gyakran mondják azt, hogy a sport az esélyegyenlőséget segíti, hiszen a személyes háttértől, helyzettől, vagy más, külső tényezőktől függetlenül lehet valaki kiemelkedő sportoló. Bizonyos táv felett már nem a különbségek számítanak, hanem a biztos célba érés lebeg mindenki szeme előtt. Ez egy nagy olvasztótégely.

Ha szóba kerül az, hogy ki miért kezdett el futni, akkor számtalan válasz érkezik. Vannak, akik az egészségük miatt indulnak el, vagy egy jó példát követnek, esetleg csak megtetszett nekik a társaság. Azonban számos olyan emberrel is találkozhatunk, aki egy baleset, egy sérülés, egy érzelmi trauma feldolgozása miatt választja a futást, ami nem terápia, mégis segítség lehet. Erőt adhat a talpra állásban, abban, hogy az ember menjen előre, tegyen a céljaiért, a változásért. Hihetetlenül felemelő látni, átélni azt, amikor hosszú kilométerek teljesítésével megszületik a siker.

A Suhanj! Alapítvány az a közösség, amely nem „csak” a mozgáskorlátozottak és látássérültek sportolását segíti, hanem az épekkel való közös mozgást tűzte ki célul. Az alapítvány, ahol 2012 óta futunk és önkénteskedünk a családommal, számtalan versenyen segít abban, hogy a társaimmal együtt teljesíthessünk.

Wizz Air Budapest Félmaraton 2024. szeptember 8.

Mint az élet megannyi területén, a sportban is érdemes több oldalról megközelíteni a dolgokat, például, amikor valaki nemcsak versenyzőként, hanem önkéntes segítőként vagy szervezőként is vesz részt egy sporteseményen. Ezek az élmények legalább annyit adhatnak, mint maga a sport, hiszen már a tudat is rengeteget számít, hogy valakinek segíteni tudunk a célja elérésében. Azért is előnyös, ha valaki a frissítőasztal „mindkét oldalán” tevékenykedik, mert ha már futási tapasztalattal a háta mögött teszi, akkor tudja, hogy az embereknek éppen abban a pillanatban mire van szükségük, mi az a mondat, vagy gesztus, aminek a segítségével át tudnak lendülni a holtponton. Számomra is fontos tapasztalás, amikor nem futóként, hanem önkéntesként megyek el egy versenyre.

Korinthosz Ultra Running Race futóverseny 2019. augusztus 16.

Leírhatatlan az az érzés, hogy így egy kicsit „visszaadhatom” azt, amit eddig a versenyek során másoktól kapok. A sport legyen szó versenyzésről vagy szervezésről – megtanítja azt, hogy nincs olyan akadály, amit ne lehetne legyőzni vagy helyzet, amit ne lehetne megoldani. A fő az, hogy vegyünk részt a közösség életében, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt.

A történetem példa lehet arra, hogy érdemes belevágni, ezért sok élményben gazdag kilométert kívánok mindenkinek!

Gulyás András

mentor: Csaba Beatrix

képforrás és kiemelt kép: Gulyás András és Gulyás Zoltán FB oldala

Kiemelt kép: Wizz Air Budapest Félmaraton 2022. szeptember 11.

Tag:a mozgás öröme, Bálint György Újságíró Akadémia, Deseda, félmaraton, Firenze, futni mentem, futók, futóverseny, Guylás András, handbike, kerekesszékes, Korinthosz, maraton, mozgáskorlátozottak, Suhanj Alapítvány, testmozgás, ultra maraton, Ultra Tisza-tó, WIZZ AIR

A Gulyás András: Futni mentem? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A díjátadóra a Gabo Fesztiválon (Festival Gabo) került sor, amely a latin-amerikai térség egyik legfontosabb, újságírással, kultúrával és állampolgári részvétellel foglalkozó találkozója. A fesztivált az a Fundación Gabo szervezi, amelyet Gabriel García Márquez Nobel-díjas író és újságíró alapított 1995-ben az etikus, igényes és innovatív újságírás, valamint történetmesélés támogatására. (Márquez egyébként mindig is újságírónak tekintette magát, azt vallotta, hogy könyvei egy újságíró könyvei…)

A magyar független újságírók rendkívül megtisztelő társaságban részesültek az elismerésből. További díjazottak a Fülöp-szigeteki Patricia Evangelista, aki Rodrigo Duterte „drogellenes háborújának” áldozatait, emberi történeteit dokumentálta, valamint a chilei Mónica González, a CIPER tényfeltáró portál alapítója, Latin-Amerika egyik legelismertebb oknyomozó újságírója, aki a Pinochet-rezsim rémtetteinek feltárása miatt egykor még emigrációba is kényszerült.

Panyi Szabolcs a díjátadó arról beszélt, hogy a magyar független újságírás úgy tudott fennmaradni, hogy intézményeket épített, és ezek körül támogató közösségeket hozott létre az egyre ellenségesebb környezetben. A politikai nyomás arra kényszerítette az újságírókat, hogy saját független szerkesztőségeket, hírportálokat és tényfeltáró műhelyeket alapítsanak.

Orbán Viktor kormánya saját hatalmi érdekei szerint alakította át a hirdetési piacot, közpénzt és kormányközeli tőkét használt fel korábban független médiumok felvásárlására és propagandává alakítására. Később a külföldi támogatások elvágásával próbálta megfojtani a független szerkesztőségeket, az újságírók egyre inkább az olvasók támogatására, előfizetéseire és adományaira támaszkodtak.

Ez az átalakulás hosszú éveket vett igénybe. Egy történelmileg atomizált, konformista és együttműködésre kevéssé hajlamos társadalomban sajnos idő kellett ahhoz, hogy a nyilvánosság kellően nagy része megértse: a független újságírás nem egyszerűen ingyenesen előállítható tartalom. Olyan közintézmény, amelyet az állampolgároknak aktívan fenn kell tartaniuk.

Ez a díj ezért nemcsak az újságíróké, szerkesztőké, fotósoké, jogászoké és a szerkesztőségek munkatársaié. Azoké az olvasóké és támogatóké is, akik életben tartották ezeket a szerkesztőségeket akkor, amikor a hatalom megpróbálta meggyengíteni vagy eltüntetni őket, mondta Panyi Szabolcs, aki kösözönet mondott a támogatásért, és azt is közölte: mivel a díj testületileg a magyar független újságíróké, ezért hazautazása után átadja azt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), hogy őrizze.

https://www.facebook.com/panyiszabolcs

A A Világ Sajtószabadság Hőse díjat vehette át a független magyar sajtó képviseletében Panyi Szabolcs Bogotában bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A tudományos munka lehetővé tette, hogy a kutatók a korábban ismertnél régebbi időpontra tegyék a Walser-ág jelenlétét, és általánosságban feltárják a völgy gazdag genetikai sokféleségét. A didaktikus és interaktív családfa QR-kódokat is tartalmaz, amelyek segítségével minden család vonala visszakövethető a közös ősig, az úgynevezett genetikai Ádámig. A fa augusztus 24-től lesz megtekinthető.

A lakosság harmada Walser-eredetű

A filogenetikai családfa kutatását Charles-Albert Beytrison és Hervé Mayoraz genealógusok vezették. Évekig tartó levéltári kutatás eredményeit egészítették ki 173 Y-DNS-teszttel, hogy átfogó genetikai alapot hozzanak létre a Val d’Hérens számára.

„Eleinte a lakosság egy része vonakodott, de miután megértették a teljes folyamatot, elfogadták és támogatták a munkát” – magyarázta Hervé Mayoraz.

Ez az első alkalom az Alpokban, hogy egy völgy valamennyi férfiági leszármazási vonalát dokumentálták. Az eredmények szerint az Hérens-völgy 83 eredeti családjából 28-nak – tehát közel egyharmadának – Walser származása van, amely a Felső-Valais-ból történt vándorlásra vezethető vissza. Ez különösen a Chevrier és Fauchère családokra érvényes.

A kutatás szerint ez a származás majdnem 200 évvel korábbi, mint az 1403-ban hivatalosan ismert vándorlás; inkább a 13. század elejére, mintegy 800 évvel ezelőttre tehető.

A Walser-közösség

A Walser egy hegyvidéki gazdálkodó közösség volt a Felső-Valais-ból, akik mintegy 150 alpesi faluban telepedtek le, különösen Graubündenben, Tirolban és a Val d’Hérens-ben. Vándorlásaikat gazdasági és földesúri tényezők motiválták. Életmódjuk a állattenyésztésre és önálló alpesi gazdaságra épült, ami maradandó nyomot hagyott a tájon és a helyi hagyományokban.

További érdeklődés a nagy családfák iránt

A Val d’Hérens családfa létrehozása más régiókban is fokozódó érdeklődést vált ki Valais kantonban. Olyan térségek, mint a Trient-völgy, Nendaz, Isérables, Liddes és Saint-Léonard már gyűjtenek adatokat saját nagyszabású családfáikhoz.

A világ számos részén az ilyen nagyméretű, közösségi családfák nemcsak történeti és kulturális értéket képviselnek, hanem turisztikai vonzerőt is. Gyakran kapcsolódnak hozzájuk interaktív kiállítások, digitális adatbázisok, sőt, helyi fesztiválok is, amelyek célja a közösségi identitás erősítése. A genetikai kutatások integrálása – ahogy a Val d’Hérens példáján is látszik – új szintre emeli ezeket a projekteket, mivel objektív, tudományos alapot biztosít a családi kapcsolatok feltérképezéséhez.

A A svájci Evolène-ben bemutatták a Val d’Hérens több mint 230 000 éves családfáját bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az Aalborgi Állatkert a minap Facebook-bejegyzésben közölte, hogy szívesen fogad olyan állatokat, amelyek életük végéhez közelednek, függetlenül az okoktól. Ezeket az állatokat kiképzett alkalmazottak „kíméletesen elaltatják”, majd az állatkert ragadozóinak adják táplálékként. Az európai hiúz mellett oroszlánok és tigrisek is találhatók a ragadozók kifutói között. „A lovat élve szállítják az Aalborgi Állatkertbe, ahol egy állatgondozó és egy állatorvos fogja elaltatni és levágni” – írják.

Az állatkert hétköznaponként 10 és 13 óra között csirkéket, nyulakat és tengerimalacokat is elfogad, de egyszerre legfeljebb négyet.

A Facebook-bejegyzés heves reakciókat keltett. Egy kommentelő szerint „szörnyű közöny terjed az állatokkal szemben Dániában”, míg egy másik úgy vélekedett, hogy „vadállatokat háziállatokkal etetni teljesen elfogadhatatlan.”

Az Aalborgi Állatkert nem válaszolt azonnal az újságírói megkeresésekre. Az állatkert szóvivője a Popular Science magazinnak úgy nyilatkozott, hogy „sok éve” etetik ragadozóikat kisebb haszonállatokkal.

Voltak azonban olyan kommentelők is, akik dicsérték a kezdeményezést, és további részleteket kértek az adományozás menetéről. Egy hozzászóló saját élményét is megosztotta: szerinte egy nyúl felajánlása „nagyon kedves és profi élmény” volt. A bejegyzés szerint az adományok segítenek az állatkertnek abban, hogy a természetes táplálékláncot utánozza, hiszen a ragadozók egész zsákmányállatot kapnak: „Így semmi sem vész kárba, és biztosítani tudjuk a ragadozóink természetes viselkedését, táplálását és jólétét.”

A bejegyzés linket is tartalmazott az állatkert honlapjára, amely részletezi a lovak etetési célú felajánlásának folyamatát. „Szükségleteink az év során változnak, így előfordulhat, hogy várólista van” – olvasható a honlapon. A lovakkal kapcsolatban bizonyos feltételeket is megfogalmaznak, például hogy az állat ne kapjon betegsége miatti kezelést a felajánlást megelőzően.

A Háziállatok ragadozóknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.