Október 30-án tartják A világtörténelem legjobb színdarabja magyarországi bemutatóját a budapesti Centrál Színházban. Ian Kershaw kortárs brit drámaíró romantikus vígjátéka Szinetár Dóra egyszemélyes előadásában, Ujj Mészáros Károly rendezésében kerül színpadra. A produkció látványvilágát háromszáz vetített kép és nyolc filmjelenet egészíti ki.

A szerző színésznő feleségének, Julie Hesmondhalgh-nak írta a monodrámát, amely humorral és érzelemmel közelít az együttélés, a szeretet és az élet értelmének kérdéseihez. A történetet most Szinetár Dóra kelti életre a magyar közönség előtt.

Karácsony a megállt időben

Karácsony hajnalán megáll az idő a londoni Preston Roadon. Tom, a fiatal író, a vele szemközti házba költözött tanárnő és a szomszéd házaspár kivételével mindenki „lefagy”.

A megállt időben botladozó szereplők sorsa egyszerre kínál alkalmat nevetésre és töprengésre. Mivégre élünk? Mit kezdünk az életnek nevezett ajándékkal, ha nem a megértés és a szeretet vezérel bennünket? A darab ezeket a kérdéseket járja körül, miközben az emberi kapcsolatok történetébe az 1977-ben útnak indított Voyager űrszonda is bekapcsolódik.

A csalódások után is van remény

Ujj Mészáros Károly elmondása szerint nagyon megérintette az érzelmes darab. A rendező úgy látja: a történet a szereplők szerelmén keresztül fogalmaz meg gondolatokat a hosszú távú együttélésről, és egyetemes érvénnyel beszél a szeretetről és a szerelemről.

„Azt üzeni, hogy a legnagyobb csalódások után is mindig van remény” – fogalmazott.

A rendező szerint a történet arra is alkalmat ad, hogy elgondolkodjunk azon, mi igazán fontos, és milyen felelősségünk van abban, hogy a kék bolygó csodája, a földi élet fennmaradhasson.

A A világtörténelem legjobb színdarabja – Magyarországi bemutató a Centrálban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Amíg hatalmon marad a populista orosz vezér, nem veszíti el aktualitását Anna Politkovszkaja könyve. A világ „legbátrabb újságírójának” Orosz naplója az Athenaeum kiadónak köszönhetően jelent meg nemrég magyarul, az eredeti mű pedig 2007-ben angolul látott napvilágot. Az olvasó a posztszovjet Oroszország néhány viharos esztendejét, a 2003-tól terjedő évek krónikáját ismerheti meg a kötet lapjain.

Karácsony után félretettem a meggyilkolt orosz újságírónő művét, mert hézagos történelmi ismereteim miatt (mint kiderült, tévesen) érdektelennek tartottam számomra az egykori nagyhatalom másfél évtizeddel ezelőtti eseményeit. A csecsenföldi háborúkat, a sorozatos merényleteket, a Kreml szövevényes reagálásait az ukrán és grúz színes (narancsos és rózsás) forradalmakra, az orosz elnökválasztást.

A napi hírek hallatán emeltem le ismét Politkovszkaja kötetét a polcról, mert úgy szólt az egyik a tudósítás, hogy a most előkotort, régebbi törtvénynek „köszönhetően” Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin akár élete végéig hatalomban maradhat. Ennek pedig nyilván lehetnek káros mellékhatásai – akár más országokra is…

Mint ismeretes, Politkovszkaját 2006 őszén, éppen Putyin születésnapján egy lépcsőházi liftben lőtték agyon, de nem ő volt az egyetlen, akivel akkoriban (és a rá következő években) máig tisztázatlan körülmények között végeztek.

Miért kellett meghalnia, és miről szól a napló, amelyet tudomásom szerint nem adtak ki oroszul. Pedig nem ártana, ha – mint az angol nyelvű verzió szerkesztője, Jon Snow írja – repülőről dobálnák le a „levegőből Oroszország Anyácska széltében-hosszában, hadd olvassa el az egész nép”. Szerintem azonban sokan kelletlenül tennék félre az olvasmányt, hiszen tükröt tart az alacsony politikai kultúrájú tömegek elé.

Diplomata szülei jóvoltából Politkovszkaja húsz évet élt az Egyesült Államokban, és visszatérése után azt remélte, hogy újságíróként segítheti a demokratikus átalakulást. Keserűen kellett csalódnia, és tényfeltáró cikkeiért az életével lakolt. Újságokban és e naplójában is megörökítette azokat a rendszerszintű politikai és emberjogi visszaéléseket, amelyeknek tanúja volt. Ezt megelőzően, a gorbacsovi érában, majd az azt követő jelcini években még nem veszítette el illúzióit, sőt tevőlegesen közreműködött az első csecsen háború idején a békeszerződés létrejöttében.

Ám a Putyin-féle „politikai kultúra” új fejezetet nyitott Oroszország életében. Megszaporodtak a tárgyalás nélküli kivégzések, az ellenfelek, ellenjelöltek rejtélyes elrablásai, eltüntetései. A második csecsen háborút Putyin arra használta föl – írja Politkovszkaja –, hogy megszilárdítsa hatalmát. Mintha a Kreml első számú vezetője maga „állítaná elő az ellenséget”, hogy legyőzhesse őket. Közben az egyre jobban manipulált közvélemény tapsol a bátor, erős kezű vezető „sikereinek”, aki az egykori KGB, illetve a titkosszolgálati utódszervezet (FSZB) módszereit sem veti meg. (Maga Putyin is KGB-tisztként kezdte karrierjét, rezidens volt az NDK-ban.)

Az Orosz napló szerzője ámulva és felháborodva adatolja az „orosz parlamentarizmus halálát”: azt a folyamatot, ahogyan az ellenzéket leszalámizva, megvásárolva Putyint 2004 márciusában újraválasztották. S ettől kezdve nincs megállás: a nép behódol, megtapsolja, mint valaha Sztálint és Brezsnyevet, még ha átlát is rajta, ahogyan átveri az embereket. „Ügyes!” – ujjonganak az agymosottak.

„Hogy félek-e?” – kérdezi az utószóban Politkovszkaja. Nem az életét félti, hanem Oroszországot. Ha minden marad a régiben, a jövő nem sok jóval kecsegtet – töpreng. Félti hazáját a demográfiai apálytól, az alkoholizmustól, a drogfüggőségtől, de főként attól, hogy a politikai-gazdasági kurzus nem fejlődik a szerinte jobbik irányba. A jelenlegi rezsim ugyanis a totalitárius korszakhoz hasonlóan szétzúzza az ellenzékét és elpusztítja a demokrácia intézményeit. „Aki megpróbál ellenállni, azt egyszerűen lecserélik, aki pedig nem akarja, hogy lecseréljék, az…. jobb, ha vigyáz.” Politkovszkaja nem vigyázott, utolérte a bosszú. De mintha 2006 óta sem történt volna változás: „az államhatalom éli a maga külön életét. Képviselőinek arcát eltorzítja a kapzsiság, no meg a bosszúság, ha valaki arcátlanul gátolni próbálja a további gazdagodásukat. Mivel ennek a lehetőségét is ki akarják küszöbölni, prioritásuk a civil társadalom megnyomorítása. Napi szinten győzködik az orosz népet arról, hogy a civil társadalmat és az ellenzéket a CIA meg a brit, az izraeli, sőt talán még a marsbéli titkosszolgálat is pénzeli…”

Mintha ismerős lenne a jelenség, nem 2006-ból, hanem a jelenből. És nemcsak Oroszországot sújtja a putyinizmus, terjed mint a járvány.

A Mellbevágó napló a putyinizmusról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az én generációm (az eufemizmussal szépkorúaknak nevezett korcsoport) tagjai még jól emlékeznek: mivel riogatott Grósz Károly – akkor épp frissen lemondott miniszterelnök – a 36 évvel ezelőtti rendszerváltoztatás hajnalán, ’88 novemberének végén. Fehérterrorral! – nem óriásplakátokon, hanem az akkori köztévé csatornáin, a közrádió hullámhosszain, az újságok hasábjain. Az MSZMP főtitkáraként sem értette, miért akarna a magyar nép más rendszert, mint ami eddig volt. Hiszen Magyarország a béketábor legvidámabb barakkja, és – ha akar – immár bárki kirándulhat a Segítő Szűzanyáról (Mariahilfer…) elnevezett híres bécsi utcába, hogy Gorenje-hűtőt vagy hifi-tornyot vásároljon.

De három és fél évtizeddel később miért nem volt nekünk jó az Európai Unió legkorruptabb barakkja? A remek maffiaállam, vagy – ahogyan a 16 év árnyékban című könyv felsorolja a rezsim definíciót – a fasisztoid autokrácia, az illiberális demokrácia? A hatalom csúcsain oroszbarát, tekintélyelvű vezetőkkel.
Ezekre a nem is annyira talányos kérdésekre keresi a választ a kötet 31 szerzője. Egyikük-másikuk a saját életpályáját vagy az egész ország sorsát meséli el a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kevésbe napos oldalán.
Olvashatunk tanulmányt arról, hogy mikor volt rosszabb az élet: 1990 előtt vagy 2010 után? Melyik volt elviselhetőbb? A Kádár-féle paternalista államszocializmus, vagy a nepotizmussal, a közpénzek iparszerű, szuperszonikus sebességű eltulajdonításával átszőtt NER? Mi történt egészen a közelmúltig a kultúra világában, hogyan zajlott a filozófusok módszeres üldözése? A kötetben remek, szociológiai szintű elemzések váltakoznak szubjektív visszaemlékezésekkel.
A miniesszék írói plasztikusan vázolják fel a tévutas „fejlődés” történéseit. A felkért szerzők között akad olyan, aki megúszta állása elvesztésével, lényegében földönfutóvá vált, de van olyan pályatársunk is közöttük, akit egyetlen karikatúrájáért meghurcoltak vagy mondvacsinált indokkal bebörtönöztek.
A legismertebb és legtanulságosabb eset Iványi Gáboré, akinek kisegyházát, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget hosszú éveken át vegzálták és igyekeztek kivéreztetni. És miért? Mert nem állt be a sorba, bírálni merészelte az egyre elvadultabb NER-es politikát. Holott valaha Iványi Gábort az Orbán-házaspár bizalmi lelkészeként tartották számon.
Ha az olvasó először a kötet tartalomjegyzékét futja át, máris fogalmat alkothat arról, milyen fejtegetések várnak rá. Hadd soroljak fel néhány fejezetcímet: 16 év propaganda; A jog halála; Ellenszélben; Együtt élni a Szörnnyel; Elgáncsoltak, kiütöttek; Bohócdoktorok voltunk egy beteg társadalomban… Ízelítőnek elég ennyi?
Végre-valahára túl vagyunk a 2010 és 2026 közötti éveken. De vajon túl vagyunk-e az összes, a NER- időszakot jellemző beidegződésen? Miért hiányzott korábban a civil kurázsi a változtatásra? Nem fogja-e most egy újabb garnitúra lényegében ugyanazt folytatni, éppen csak másképpen?

A 16 év árnyékban fontos kordokumentum. Igaza van az előszót jegyző Kocsis András Sándornak: érdemes lesz évtizedek múltán is elővenni a könyvet azoknak, akik szeretnék megérteni ezt az időszakot.
„A kötetben található személyes vallomások és elemző írások megmutatják – olvasható az előszóban –, mit éltek át azok, akik művészként, értelmiségiként, tudósként, közéleti szereplőként végigkísérték Magyarország elmúlt tizenhat évét… Ez a kötet nem csupán emlékezik – történelmet őriz.”

Végezetül álljon itt a harmincegy kiváló szerző neve: Arató András, Bojár Gábor, Bojár Iván András, Stefano Bottoni, Csepeli György, Falus András, Fleck Zoltán, Gábor György, Haraszti Miklós, Herényi Károly, Iványi Gábor, Kékesi Raymund, Kincses Gyula, Kun Zsuzsa, L. Ritók Nóra, Lendvai Ildikó, Lutter Imre, Magyar György, Majtényi László, Nagy Bandó András, Palotás János, Pápai Gábor, Perintfalvi Rita, Róna Péter, Sebestyén József, Suha György, Szentpéteri Nagy Richard, Szunyogh Szabolcs, Varnus Xavér, Vásárhelyi Mária, Zárug Péter Farkas
16 év árnyékban, szerkesztette: Hitseker Mária, KAS Kiadó, Budapest

A Toronyi Attila: NER-nyomás alatt – 16 év árnyékban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A kortárs német fikciós (de nemcsak a német – és nemcsak a fikciós) irodalom előszeretetteltematizálja mostanában a nemzetiszocializmus időszakát. Általában valamilyen aktualitásindokolja a témaválasztást. Korábban főként a 47-es írócsoport szerzői – Heinrich Böll, Siegfried Lenz, Günter Grass és társaik – elemezték tüzetesen a 20. század legsötéteb esztendeit; elsősorban a szembenézés, a múlt feldolgozásának szándékával.

De miért számíthat napjainkban a weimari köztársaság és az azt követő tucatnyi év komoly
érdeklődésre? Talán nem erőltetett a párhuzam, hogy e sötét esztendők „népszerűsége”
összefügg a mostani politikai történésekkel. A német társadalom egy része jelenleg
közönyösen vagy csupán mérsékelt érdeklődéssel szemléli az Alternatíva Németországért
(AfD) nevű, szélsőjobboldali párt előretörését. Hamburgtól Drezdáig és Münchentől Berlinig
sokasodnak a gazdasági bajok, inog a kancellár széke; a német társadalom minden korábbinál
megosztottabb. Az ilyen viszonyok kedveznek a populizmusnak, a szélsőséges mozgalmaknak
és nézeteik gyors térnyerésének. Egyesek rémeket (?) látnak, farkast kiáltanak: Weimar – így
mondják – „benne van a levegőben”.
Nora Bossong könyvét akár történelmi regénynek is nevezhetjük. Annak az alacsony sorból
származó nőnek az életútját követi nyomon, aki Joseph Goebbels propagandaminiszter
felesége lesz. De ki is ez a Magda, aki – mielőtt Goebbelsszel az anyakönyvvezető elé állt
(Hitler volt az esküvői tanújuk) – négy különböző vezetéknevet viselt? Először a leányanyáét,
aki szülte, aztán zsidó nevelőapjáét; majd vér szerinti apja, illetve utána első férje, az
iparmágnás Quandt nevét vette fel.
A regény csak elnagyoltan érinti a tőkés Quandt-család történetét, de lényeges tudnivaló: a
klán alaposan megszedte magát a nemzetiszocializmus érájában. Részben a zsidó vagyonok
elkonfiskálása, részben a lágerlakók kényszerfoglalkoztatása révén. (Egyébként ma a
Quandtok kezében van az egész BMW-tröszt, és a család dobogós helyet foglal el a
leggazdagabb németek között.)
Nora Bossong művének eredeti címe nem Magda volt, hanem Berlin egyik közterének neve:
Reichskanzlerplatz, vagyis Birodalmi kancellár tér. (E cím a német olvasóban lényegesen
többet idéz fel, amit nálunk csak hosszabb magyarázat tudna érthetővé tenni.) A nácik
hatalomra jutása után (mondhatnám: természetesen) ez Adolf Hitler tér lesz, a hatvanas évek
óta viszont az NSZK első köztársasági elnökének, Theodor Heussnak a nevét viseli. Azért
sem lényegtelen az utalás a magyar kiadás eltérő címére, hogy tisztában legyünk a szerző
eredeti szándékával. Bár a regényben kétségkívül sok szó esik Magda Goebbelsről, Nora
Bossong történetének mégsem ő az első számú hőse, hanem Hans Kesselbach, aki egy ideig
Magda Quandt szeretője volt.
Az elbeszélő egyes szám első személyben meséli el a sztorit: a fiatal fiú, a későbbi
joghallgató, majd közalkalmazott szemszögéből, aki ráadásul egyértelműen (vagy főként) a
fiúkhoz vonzódik. Hans Kesselbach iskolás éveiben belehabarodott osztálytársába Hellmutba,
Günther Quandt első házasságából származó fiába. Így ismeri meg a magánál csupán hét
évvel idősebb mostohaanyát, Magdát, akit legalább olyan vonzónak talál. Hansra egyébként

fütyül Hellmut, aki szintén a fiatal mostohaanyától jön lázba, de ez a keresztül-kasul kapcsolat
nem tart sokáig, mert Hellmut megbetegszik és meghal.
Aztán valamiféle történelmi képeskönyv illusztrációit kapjuk a húszas évekből a következő
évtizedbe hajló időszak színes, dekadens és politikai fordulatokban bővelkedő
hétköznapjairól. Hans időközben megkezdi egyetemi tanulmányait, megmártózik a
homoszexuális szubkultúrában, de összefut Magdával is, akivel egy garniszállóban végre
lefekszik, bár ez csak úgy sikerül neki, hogy közben más fiúkra gondol. Ám ez csak a kezdete
hosszabb kapcsolatuknak.
Magda hűtlensége lelepleződik Quandt előtt, válópert indít, ám a nő igen komoly vagyont
követel lelépésként. Kiharcol magának többek között egy fényűző lakást a magas presztízsű
Reichskanzlerplatzon (íme az eredeti cím), ahol egymást követik az összejövetelek, pezseg a
társasági élet. Megfordul itt Hitler is, Magda pedig megismerkedik több náci vezetővel, Berlin
akkori gauleiterével (körzetvezető), a későbbi férjével – és egyre inkább áthatja a
nemzetiszocialisták eszmeisége. Amikor 1931 decemberében összeházasodnak, már a párt
tagja és lelkes aktivistája.
Közbevetés a korábbi évekről: Hitler szemében Magda Quandt a first lady, számára ő az első
számú nő és anya, akiről példát kellene vennie az összes – lehetőleg szőke és persze árja –
lánynak, asszonynak. (Mielőtt Goebbels elvette volna feleségül, a rossz nyelvek szerint
mindketten boldogították, aztán a későbbi Führer nagyvonalúan átengedte Josephnek.)
A férjből időközben propagandaminiszter lett, az átmeneti szerető Hansból pedig a
külügyminisztérium munkatársa. Hamarosan színre lép Goebbels szeretője, a gyönyörű cseh
színésznő, Lída Baarová. (Szépsége megítélhető az interneten található képei alapján.) A
propagandaminiszter annyira belebolondul, hogy legszívesebben otthagyná érte megunt
feleségét. Hitler utasítására azonban marad, nem hagyhatja el a first ladyt, az árja asszonyok
zászlóvivőjét, aki állami fogadásokon, bálokon a harmadik birodalmat reprezentálja – a
filmhíradókban gyakran a Führerrel az oldalán.
Egy újabb időugrással Hans sorsát követhetjük nyomon, aki 1943-ban már Olaszországban él
diplomataként. Magdát legfeljebb a moziban látja, de leveleznek egymással. Így értesül arról,
hogy az asszony nevelőapját, a zsidó Richard Friedländert a buchenwaldi koncentrációs
táborba hurcolták, ott is halt meg. Közben Hans – a munkahelyi előmenetele érdekében –
„rendezi családi viszonyait”, vagyis eljegyzi egyik nőismerősét, és amikor a berlini
külügyminisztérium erről értesül, áthelyezik a svájci konzulátusra.
Hans 1944-ben még meglátogatja Magda Goebbelst, akit egy drezdai kórházban ápolnak az
arcoperációja után. Nem sokkal később hajtják végre a főhadiszálláson a Führer elleni
merényletet; de Hitler sértetlen marad. Az őszülő asszonyt (aki persze szőkére festeti a haját)
mégis nagyon megviseli a hír. Telefonon biztosítja a náci vezért örök hűségéről, és
szándékáról, hogy kész meghalni érte.
Ami ezek után következik, már történelem, Nora Bossong is valószínűleg ezért fogta rövidre.
A német olvasó (de a valamennyire is tájékozott európai is) már tudja, mi következett be
Magda Goebbels és férje öngyilkossága előtt, 1945. május 1-jén. Hat gyermekét az anya
(mindegyikük neve H-val kezdődik, mint Hitleré), vagyis Helgát, Hildegardot, Helmutot,
Hedwiget, Holdinét und Heidrunt megmérgezte vagy megmérgeztette.
Nem tisztázott – olvasható a rövid utószóban –, hogy Magda „sajátkezűleg öli-e meg az alvó
gyerekeket ciánkálival, vagy Ludwig Stumpfegger orvos teszi meg helyette”. Ugyaninnen azt

is megtudhatjuk, hogy Magda Quandt szeretőjét a valóságban másként hívták. Vagy mégsem?
„Talán tényleg Hans Kesselbachnak hívták, és pont olyan volt, mint amilyennek leírtam.”
Nora Bossong könyvét a szemléletmódja miatt joggal hasonlítják a kritikusai Daniel
Kehlmann Mozgókép című regényéhez. Akárcsak pályatársának, neki is sikerült a lektűr
kategóriájába szorult történelmi regényt visszaemelni a magas gondolati értékű irodalom
formavilágába. Emberi sorsokon keresztül tart tükröt a múltnak – annak a korszaknak,
amelyben egy ingatag demokrácia előbb csupán foszladozni kezd, majd megágyaz a
világkatasztrófát előidéző barbár rendszernek.
Időszerűsége okán, stiláris gyengeségei ellenére érdemes elolvasni a Magda-történetet, hogy
még többet tudjunk meg a züllött húszas évekről, illetve a sötét náci korszakról.
Nora Bossong: Magda
Fordította: Dobosi Beáta
Open Books Kiadó, Budapest, 2026
ISBN 978 963 572 5045

Fotó Bundesarchiv, Bild, 146-1978-86-03

A A náci first lady – Nora Bossong regényéről bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A modern pszichológia és idegtudomány egyre többször jut arra a következtetésre, hogy az öregedés nem pusztán testi folyamat. Legalább ennyire személyes történet is. Belső történet. És ebben a történetben az számít, hogyan gondolkodunk önmagunkról.

A New Scientist című brit tudományos hetilap legutóbbi száma egész címlapsztorit szentelt ennek a kérdésnek. A cikk szerzője több kutatást összegezve mutatja be, hogy az ember gondolkodásmódja – a stresszről, a kihívásokról és az öregedésről alkotott képe – mérhető hatással van testi és lelki állapotára egyaránt.

Vagyis nem mindegy, mit gondolunk magunkról.

A jelenlegi kutatások szerint azok az emberek, akik nem kizárólag hanyatlásként tekintenek az idő múlására, sok esetben tovább maradnak aktívak, jobb szellemi állapotban élnek, és fizikailag is egészségesebbek maradnak. Nem azért, mert varázsütésre eltűnnek a problémák vagy a betegségek, hanem mert másképp viszonyulnak a saját életükhöz. Nem adják fel időnap előtt, túl korán.

A gondolkodásmód nem végleges

A cikk egyik legérdekesebb gondolata számomra az volt, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb rendszer, mint azt korábban hittük. Az emberi gondolkodásmód nincs kőbe vésve, nem végleges. Az ember bizonyos mértékig képes újraszervezni saját belső világát. Nem csupán elszenvedni az idő múlását, hanem alakítani is azt, ahogyan megéli. És itt magától adódik a kérdés: lehet-e tudatosan „karbantartani”, esetleg irányítani az elmét? Talán úgy, mint az izmokat, a memóriát vagy a kapcsolódási képességet? Nem, nem igazán.

Az agy nem szereti a bizonytalanságot

Ezért a cikk szerint az emberi elme állandóan magyarázatokat gyárt. És ehhez gyakran a legrosszabb, pesszimista narratívát választja. Ez evolúciós örökség. Viszont ha az ember megtanulja felismerni ezt a mechanizmust a háttérben, akkor kevésbé sodorja el saját gondolkodása. Jobban kordában tudja tartani a reakcióit.

Miért lehet nekünk érdekes ez a szerteágazó eszmefuttatás? Azért, mert negatív gondolataink egyaránt kapcsolódhatnak
• a szorongáshoz,
• az öregedéshez,
• az identitáshoz,
• a társadalmi kihívásokhoz,
• sőt, még az információs káoszhoz is.

Nagyon mai témák, ugye? És miközben ezt a hosszú elemzést olvastam a lapban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen az elmúlt évben én magam is végigéltem valami hasonlót. Gyakorlatilag egy év alatt fenekestül felfordult az életem. Onnan kezdve, hogy eldöntöttem: befejezem a tizenkét éve félkészen heverő könyvemet, mintha lassan, de biztosan minden megváltozott volna körülöttem. Sőt, talán én magam is.

Az egyik lakótársam itt Guildfordban, az Abbot Ház négyszáz éves falai között, nemrég azt mondta nekem:
– Tünde, aki ma vagy, az már nem ugyanaz az ember, aki 2022 októberében beköltözött ide.
És azt hiszem, igaza van.

Nem mindig könnyű új életet kezdeni

Az első időszak egyáltalán nem volt könnyű. Én voltam az első külföldi nő, aki nem valamelyik rezidens feleségeként került ide. Mit mondjak? Nem fogadtak kitörő örömmel. Konfliktus konfliktust követett, félreértés meg félreértést. Pedig nem vagyok harcos természet. Kifejezetten konfliktuskerülő ember vagyok. Mégis újra meg újra megtaláltak a nehéz helyzetek. Szinte heti rendszerességgel kaptam a leszúrásokat. A mérhetetlen mennyiségű szabály követése sem ment könnyen.
Aztán lassan elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Ma ott tartunk, hogy ugyanaz a gondnok, aki egykor kimondottan ellenséges volt velem szemben, most azt mondja:
– Bárcsak minden rezidens olyan lenne, mint te.
Én pedig ilyenkor csak mosolygok.

Nem fiatalabbnak: elevenebbnek

Közben valami más is történt. Nemcsak befejeztem a könyvemet, amely az év elején, Az utak szépek címmel meg is jelent, hanem elkezdtem újra rendszeresen dolgozni. Írni. Tervezni. Kapcsolódni emberekhez. Könyvbemutatókat szervezni itt is, ott is, meg interjúkra készülni, cikkeket publikálni. És a legkülönösebb az egészben talán az, hogy miközben a naptár szerint egyre idősebb lettem, belül valahogy mégis elevenebbnek kezdtem érezni magam. Nem fiatalabbnak. Hanem frissebbnek és elevenebbnek. Azt tapasztalom például, hogy jobban vág az eszem. Ez fontos különbség.

Mert nem hiszek az örökké fiatal akarok maradni típusú modern hisztériában. Nem szeretnék hetvenévesen kétségbeesetten húszévesnek látszani. Nem „decens öreglány” szeretnék lenni, hanem kortalan, előítélet-mentes, szabad ember. Valaki, aki még ebben a korban is kíváncsi, és érdeklődik a világ iránt.

Az életnek még nincs vége

A New Scientist cikkének talán legfontosabb üzenete mégis az, hogy az ember nincs teljesen kiszolgáltatva saját öregedésének. Nem arról van szó, hogy örökké fiatalok maradhatunk. Arról sem, hogy elegendő „pozitívan gondolkodni”, és minden problémánk megoldódik. A kutatások eredményei inkább azt mutatják, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb rendszer, mint korábban feltételeztük.

Vagyis számít, hogy mozgásban maradunk-e, érdekelnek-e még bennünket a friss hírek, képesek vagyunk-e új kapcsolatokat kialakítani, tanulunk-e még, vannak-e terveink. És elhisszük-e magunkról, hogy az életünknek még nincs vége. Talán ideje lenne elengedni azt a sokszor ismételgetett mondást is, hogy „öreg kutya nem tanul új kunsztokat”. Mert ez a gondolat könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat.
Miközben idáig jutottam a cikkben, hirtelen csörgött a telefonom: hívást kaptam a helyi egyetemi sportközpontból. Elfogadták a jelentkezésemet egy hathónapos fittségi és erőnlétjavító programra. Jövő héten interjúra megyek, és személyi edzőt is kapok. Hetvenévesen.

Különös véletlen – vagy inkább érdekes egybecsengés –, hogy a New Scientist című elsőrangú, mértékadó tudományos hetilap éppen hetven éve indult útjára, én meg néhány nap múlva töltöm be a hetvenet. Belépek a nyolcadik x-be. Talán ezért is érintett most ez a cikk az öregedésről ennyire mélyen. Bevallom, ettől egyáltalán nem érzem magam nevetségesnek. Inkább élőnek.

Hozzuk ki belőle a legtöbbet

Talán ez a legfontosabb. Nem az, hogy hány évesek vagyunk, hanem hogy van-e még bennünk kíváncsiság. Hogy képesek vagyunk-e új dolgokat tanulni, terveket szőni, emberekkel találkozni, érdeklődni a világ iránt. Mert az ember nem egyik napról a másikra öregszik meg, hanem lassan veszíti el az érdeklődését, a kíváncsiságát, a kezdeményezőkészségét, és végül a helyét a saját történetében.
Én viszont egyelőre szeretnék benne maradni a sajátomban, és tovább írni azt. Ha nem is „bis zum hundert und zwanzig” (vagyis százhúszig), de legalább még egy kicsit, mondjuk, úgy kilencvenig.
A mottóm egyszerű: hozzuk ki belőle a legtöbbet. Az időskorból is. Csakúgy, mint minden másból.

A Tünde T. Guildford: Ki mondta, hogy már késő? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

2010 óta azonban – olvashatjuk a kötetben – Orbán Viktor és a Fidesz, a parlamentarizmust puszta fügefalevélként használva, módszeresen lebontotta az ország demokratikus alapjait. Első számú szövetségeseivé autokratikus rezsimeket tett meg: többek között Erdoğan Törökországát, Putyin Oroszországát és Hszi Csin-ping Kínáját. S miként ezekben az államokban, úgy Magyarországon is mindennapossá vált a média-, a vélemény- és a kulturális szabadság korlátozása, valamint az ellenzék és a civil társadalom jogainak megsértése. Petra Thorbrietz könyvének központi kérdése: miként történhetett meg, hogy az Európai Unió egyik tagállama – fittyet hányva az alapvető jogelvekre – ennyire kisodródott az illiberális jobboldal irányába?

A szerző nem csupán felkészült és jól tájékozott újságíró, hanem csaknem négy évtizede „alulnézetből” ismeri Magyarországot. A bécsi televízió munkatársaként került ide a nyolcvanas évek második felében, beleszeretett a tájba, a „Duna nyugodt hömpölygésébe” – és egy magyar férfiba is, akivel később összeházasodott. Vele, rokonaival és barátaival együtt
élte át a rendszerváltozás éveit, a pártok megalakulását, az 1990-es választásokat és az azóta eltelt évtizedeket egészen napjainkig.

Az „Európa megrontójáról” szóló kötet eredetileg német olvasóknak készült, ismeretterjesztő céllal, így számos megállapítása a magyar olvasó számára nem hat újdonságként. A külső nézőpont azonban olyan összefüggésekre is ráirányítja a figyelmet, amelyek felett hajlamosak vagyunk átsiklani. Kevesen tudják például, hogy a trumpi politika egyik alapdokumentuma, a hírhedt „Projekt 25” jelentős részben a magyar modellből merít, és ez a politikai recept egyre több követőre talál. S bár sokan puszta retorikai túlzásnak tekintik Orbán bevallott célját – hogy eszmetársaival „meghódítsa Európát” –, ezt a törekvést aligha lehet félvállról venni.

Nem véletlen, hogy az eredeti német kiadás címe is ez lett: „Meghódítjuk Európát!” A könyv egyébként jelentős szakmai sikert aratott Németországban: beválasztották 2025 húsz legfontosabb politikai kiadványa közé.

Thorbrietz tárgyilagosan és precízen írja le azt a folyamatot, amelynek során 2010 után Magyarországon fokozatosan leépültek a demokrácia klasszikus garanciái: a fékek és ellensúlyok rendszere, valamint a jogállamiság intézményi feltételei. A hatalom „nemzeti
konzultációkkal” igyekszik igazolni legitimitását, miközben a választásokon rendre kétharmados többséget szerez. A kormányzat a nemzeti szuverenitás és a nemzeti érdekek védelmére hivatkozva gyakran kerül szembe nemzetközi szervezetekkel és európai
normákkal.

De miért nem reagált határozottabban az Európai Unió? Mit mulasztottak el a nyugat-európai államok, köztük Németország? És miként akadályozható meg, hogy ez a tendencia tovább erősödjön? – teszi fel a kérdéseket a szerző. A könyv nem áll meg a 2010 utáni politikai folyamatoknál: mélyebb történelmi okokat is feltár. Elemzi a magyar identitástudatot, amelyben központi szerepet játszik az „áldozatiság” élménye – „jaj a legyőzötteknek” –, valamint a megmaradásért folytatott, szinte permanens
küzdelem narratívája. A mohácsi vereségtől a forradalmak leverésén át a trianoni országcsonkításig ívelő történelmi tapasztalatok ellenére a nemzet fennmaradt – és ez a történelmi tudat ma is a politika eszköze. Az orbáni retorika szerint ma is folytatódik a harc: immár „Brüsszellel” és Kijevvel szemben, hogy Magyarország ne sodródjon bele egy globális konfliktusba, és „ne váljon ukrán gyarmattá”.

Thorbrietz végigköveti Orbán Viktor politikai pályájának ívét 1989-től (a „ruszkik hazaküldésétől”) a jelenlegi autokratikus berendezkedésig. A liberális, antiklerikális politikusból előbb Helmut Kohl mintáját követő jobbközép konzervatív, majd radikálisan
„patrióta”, autoriter vezető lett. A szerző részletesen feltárja e politikai metamorfózis állomásait: a „bűnbeeséstől” – a pártszékház eladásától – kezdve a családi és baráti klientúra kiépítéséig. Ugyanakkor hangsúlyozza: a Fidesz felemelkedése aligha lett volna lehetséges a baloldal – különösen a Gyurcsány-korszak – politikai kudarcai nélkül. Mindemellett a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megszilárdulásához hozzájárult Brüsszel és Berlin – különösen Angela Merkel – hallgatólagos együttműködése, az uniós források beáramlása, valamint a német autóipar jelenléte is.

Az Európai Unió hosszú ideig úgy értelmezte Orbán ismétlődő választási győzelmeit, mint a demokratikus akarat kifejeződését. Csak későn vált nyilvánvalóvá, hogy a rendszer a választási szabályok átalakításával, a médiatér bekebelezésével és az állami erőforrásokpolitikai célú felhasználásával tartósan bebetonozta hatalmát.

A szerző egy másik rejtélyt is megvizsgál: miként válhatott a korábban nyíltan oroszellenes Orbán Putyin szövetségesévé. Bár megdönthetetlen bizonyítékok nincsenek, felvetődik a zsarolás lehetősége. A könyv idézi Dietmar Clodo, a német Vörös Hadsereg Frakció egykori tagjának állítását, miszerint „az orosz maffia megbízásából egymillió márkát tartalmazó bőröndöt adott át egy fiatalembernek, és csak később jött rá, hogy Orbán Viktor volt az.” Az orosz állambiztonság állítólag titokban filmfelvételt készített a pénzátadásról. „Nem tudni, hogy ez a felvétel szerepet játszott-e 2009-ben Orbán Viktor különös pálfordulásában”. Thorbrietz azonban nemcsak diagnózist állít fel, hanem javaslatokat is megfogalmaz. Sürgeti például, hogy az Európai Unió indítson átfogó vitát a „hibrid diktatúrák” természetéről, és dolgozzon ki hatékony eszközöket velük szemben. Felveti, hogy az alapjogokat megsértő tagállamoktól meg kellene vonni a szavazati jogot, az uniós támogatásokat pedig az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz kellene kötni. Emellett nagyobb támogatást szorgalmaz a civil társadalom és a független média számára.

A könyv egyik legsúlyosabb dilemmája: vajon ki kell-e zárni Magyarországot az Európai Unióból, mielőtt az illiberális modell belülről bomlasztaná szét a közösséget? „Itt az ideje,hogy kritikusan elemezzük a körülményeket, és levonjuk a következtetéseket – mielőtt belsőellenségei miatt az EU széthullana” – figyelmeztet a szerző.

https://hang.hu/webshop/petra-thorbrietz-orban-europa-megrontoja-52

A Európa, vigyázz! – Petra Thorbrietz könyve Orbánról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szóval Marika néni csak nézte, csak látta, csak értelmezte a maga nagyon is „együgyű”, vagyis földhözragadt, tapasztalatokból fakadó, özvegyi módján a mái magyar valóságot, és – amikor úgy gondolta – hangot is adott a gondolatainak. Hülyeség az a múltidő, hiszen ma is csinálja töretlenül. 

Marika néni többeket ért el ezen a huncut, még csak nem is az algoritmus-szörny által uralt felületen, mint bármelyik politikai párt, annak bármelyik milliókkal megtámogatott kirakati szereplője, mint bárki, aki az online-világban akart volna sztár lenni. Mert ő – bizony -nem akart az lenni. De az a Tivadar, az a Bartos, aki meggondolatlanul özveggyé minősítette Marika nénit, mégis tudhatott valamit. Kapcsolatai lehettek, taníthatott és utasíthatott, különben a mai Magyarországon hogyan is lett volna lehetséges, hogy az Özv. hibátlan mondatokban, szépírói íráskészséggel és igenis megkérdőjelezhetetlen férfiúi érvek mentén tudja elmondani mindazt,, amit elmondani akar? Hiszen itten férfiú a pedofil pap, a családbarát politikus, a fosztogatás után osztogatni is kényszerülő üzletember, mindenki, aki megpróbál szerelni, ha érzi, hogy gáz van. 

Tény, ami tény, Marika néni (özv. Bartos Tivadarné) így vagy úgy eljutott odáig, hogy felfigyelt rá a ma legtisztességesebb és – ha politikáról van szó, akkor is – minőséget kereső kiadó, és kettecskén, így együtt úgy döntöttek, hogy a digitális világból visszaszublimálják Marikai néni gondolatait a papíralapú világba. A kézbe vehető, megszagolható, polcra helyezhető, unokáknak is hagyományozható világba. Így került az asztalomra a Csirkefarház című, Rabszódia műfaji megjelölésű kötet. 

Szóval, nem tudom eldönteni, hogy a könyvet mutassam-e be, vagyis hozzak össze egy többé-kevésbé tisztességes, a szakmám (valamikori szabályainak megfelelő recenziót, vagyis mutassam be a könyvet, avagy írjak egy tudósítást magáról a bemutatóról, amely önmagában is bemutatni való, méltó Marikai néni művéhez, tehát magához a könyvhöz. 

Nem tudok más, jobb megoldást. Előbb a könyv, utána annak bemutatója (nem bemutatása, mert hogy már elébb is bemutatni szándékozom). 

 Van itt pontosan 202 oldal. Utána már csak a tartalomjegyzék jön, meg amit a kiadó a tudomásunkra akar hozni, És van itt egy szatyor karikatúra, fekete-fehér, a fekete-fehér komorságával ábrázolva mindazt, amit mai magyar valóságnak merünk nevezni (már aki meri – tele is lesz a bögréje, kanala).  

Itt jön a számomra legnehezebb ” újságíró feladat”. 

– Meggyőzni, idézni.  De hiszen itt van minden a digitális térben. 

– Mégis más ez a kézbe vehető kötet. 

Tessék olvasni és elolvasni. Marika néni minden sora (hogy túlzok-e, azt csak az tudja megállapítani, aki elolvassa a könyvet – bennünket gazdagít. Hogy élvezzük a mondandóját, még ellenzékinek sem kell lenni. Gondolkodó embernek kell lenni. Szellemi kalandokra nyitottnak kell lenni. A többi jön magától.  És most arra kérem a potenciális olvasót, hogy jöjjön velem tovább a bemutatóról szóló tudósítással, vagyis az arról szóló beszámolóval! (folytatása következik…)

https://www.facebook.com/profile.php?id=61571190127009&locale=hu_HU

A M. Lengyel László: Ki is az a Marika néni? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? […] Mert […] minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” (Thomas Mann: József és testvérei)

1955. augusztus 12-én hunyt el – fehérek közt egy európai – Thomas Mann német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja.

Életre szóló élményem valamennyi műve, de a „leg” az a Mario és a varázsló. Kommunikáció-elmélettel foglalkozó embernek kötelező irodalom, kincsestár, modell-alkotásra inspiráló mű. A Cipolla-effektus máig a hatalom pozíciójából alkalmazott életveszélyes fegyver, erőteljes manipulációs technika.

„Csókolj meg – mondta a púpos. – Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt – s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.

A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt – Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a „Poveretto!” kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.

Ugyanekkor azonban – a kacagás még tartott – a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva, hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután öklével többször a halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, vállrezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.”

(Mario és a varázsló, részlet)

Nála szemléletesebben és zeneibben még nem írtak német prózát. És ez a próza, amely magában hordja a kor egész emberségének gondjait, benne a németség gondjait s mindenekelőtt a polgárság önkritikus gondjait, valahonnét a magasságból, ironikus mosollyal szemléli a meglátott és ábrázolt tragédiákat. Mann alkata általában nem humoros, csak a végső remekműben, az Egy szélhámos vallomásaiban ereszti szabadjára a mindig is benne lappangó nevettetést.”

(Hegedűs Géza)

„Most temettük el szegény Kosztolányit

s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol –

meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

– s mind ember, mert az egyre kevesebb…

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.”

(József Attila: Thomas Mann üdvözlése, részlet; 1937. január eleje)

„A nevetés a lélek csillanása.”

„A királyok nem ismerik az iróniát, még olyan értelemben sem, mint az ékesszólás egyenes és klasszikus eszközét, hát még bonyolultabb értelemben.” (Thomas Mann: A varázshegy)

A Estike bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Széky János az Élet és Irodalom rovatvezetője rendszeresen ír publicisztikákat a Szlovákiában megjelenő, magyar nyelvű online lapba. Mostani írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy szerinte Orbán nem számol választási vereséggel, és közben valamiféle elszakadásra készül az Európai Uniótól, hasonló módon, ahogy a Fideszt kiléptette az Néppártból.

„Most is elképzelhető, hogy kihasználván a németek döntéshozó-impotenciáját és Macron önfejűségét (és azt az erős opciót, hogy 2027 tavaszától Franciaországnak úgyis szuverenista elnöke lesz) meg azt a tapasztalati tényt, hogy az ember rettentően ragaszkodik a tévedéseihez – tehát mindezzel számot vetve addig feszíti a húrt, amíg csak lehet. Mivel arra (tudtommal) nincs mód, hogy csak úgy kirakjanak valakit az EU-ból, a húr elpattanásáig szép fokozatosan megfosztják Magyarországot a tagsággal járó jogoktól és előnyöktől, így a végén Orbán széttárhatja karját: minek nekünk bent maradni. Mondom, ez nem jóslat, jövendölést ne várjon tőlem senki, bennfentes információkat pláne nem. Ez csak egy lehetséges forgatókönyv a több közül, ahogy a gyors huxit is az. De nem ajánlatos alapból elvetni.”

A szerző azzal fejezi be okfejtését, hogy:

„Rendszerváltások pedig nem választásokon szoktak megtörténni, estéről reggelre. Én igazán lelkesen támogatnám Magyar Pétert, ha nemcsak eldugott mondatokban, a hívek számára szinte hallhatatlanul sejtetné, hogy tudja, mit jelent a rendszer. Miközben amit ígér, az egy másik dolog, a jó kormányzás, nemzetközileg használt kifejezéssel a good governance, azon belül is az állami szolgáltatások ellenőrizhetősége és jobb minősége, olyasmi, ami Magyarországon nem valósítható meg a rendszer megváltoztatása – liberális képviseleti demokrácia és piacgazdaság megalapozása – nélkül.
Vitáink mögött részben talán az van, hogy amit mondok, nem szexi. A rendszer (rezsim) az egyéni rosszindulattól és jóindulattól függetlenül fennálló struktúra, és az emberek, főleg egy ilyen tépett idegzetű ország polgárai, jobban szeretnek drámában, Jó és Rossz harcában gondolkodni, mint működési elvekben, matekban és struktúrában.

Múlt szombaton kénytelen voltam megváltoztatni a véleményemet. Magyar Péter kételyek nélkül és minden kételyt eloszlatóan Európa-párti beszédet mondott Székesfehérváron, magához képest is nagyot lépve előre. Közben, eldugva, kimondta, hogy Orbánt a külpolitikában is csak a pénz és a hatalom érdekli. Orbán Viktor magához képest is durván Európa-ellenes beszédet mondott Tusnádfürdőn. Megtette a szívességet, hogy kikerülhetetlenül szembesített azzal: mit művelne az országgal, ha ezt a választást megnyern

Itt ajánlatos félretenni minden kritikai fenntartást, hosszú távú megfontolást. Ez igenis dráma. Azon az oldalon kell lenni, mindegy, mennyi baj van vele, amelyik a szembeszáll a Rosszal. Ez nem jelent szájbefogást, de rövid távon fölösleges térítéssel próbálkozni, értekezni a struktúráról, még ha milliók életére hat is döntően. Magyarország úgyis azt kapja, amit megérdemel.
Ám ha lehet, a következő évben ne kapjon visszafordíthatatlanul rosszabbat. Tegyünk ellene.”

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője. A teljes írást itt olvashatják: https://parameter.sk/rovat/velemeny

A Orbán Viktor pólója bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„A nyelv nem engedheti meg, hogy ne számoljon mindennel, ugye. A nyelv lényegében nem lehet valószínűségszámítás. […] Nem talál az ember szavakat, de persze mégis vannak, csak éppen elbújtak. Az a gyanúja Árminnak, hogy a nyelv még arra is gondolt, hogy az milyen, amikor ő nincsen. Mondjuk csak volt. Mert az összes szóval baj lett.”

Vannak könyvek, amelyek köré lassan, komótosan épül a figyelem, és vannak, amik ránk dőlnek, mielőtt még igazán felkészülnénk. Darvasi háromkötetes regénye az utóbbi, de nem harsány módon teszi mindezt, hanem súllyal. A Neandervölgyieknemcsak egy nagy formátumú regény, hanem egy olyan monumentális irodalmi vállalkozás, amit a benne rejlő türelem és mélység tesz kiemelkedővé.

Darvasi épít. Nem katedrálisszerűen, nem grandiózus struktúrával, hanem inkább egyfajta organikus történetmátrixot, ahol a karakterek, a társadalmi rétegek és az idő egymásba fonódnak – úgy, ahogy a gyökerek a föld alatt. A regény 1908-tól 1957-ig ível, és ez alatt az idő alatt egy ország, egy korszak, és igen, egyfajta emberi evolúció is kirajzolódik. Mindez ráadásul – és ez a regény egyik legnagyobb erénye – egy jól követhető, klasszikusan lineáris elbeszélésen keresztül történik. Darvasi ezzel visszanyúl az epika mély gyökereihez, és olyan ritmust, súlyt és tartást ad a szövegnek, ami egyszerre teszi olvashatóvá és maradandóvá. És ha még hozzáveszzük, hogy mindezt egy tízéves írói és kutatói munka előzte meg, érthető, hogy erről a könyvről leginkább a csodálat és a tisztelet hangján lehet írni.

A karakterek nem típusok, hanem rezdülések. Erna alakja talán a legerősebb női vonulat a könyvben, nem azért, mert „női karakter”, hanem mert úgy tud túllépni a traumáin, hogy közben sosem válik didaktikussá. Bennem folyamatosan dolgozott az a feszültség, ahogy a kiszolgáltatottság és a belső méltóság egyensúlya alakul nála. És ott van Lackó is – a férfiszerep tradicionális árnyéka, aki sodródik, zuhan, próbál kapaszkodni, és közben nem veszít el teljesen. Arany Ármin pedig olyan, mintha maga is a mitológiából lépett volna elő – de a történet során egyre világosabbá válik, hogy mély, transzgenerációs kapcsolatok szövik át, s ettől, meg a veszteségeitől lesz ez a mitológiai alak nagyon is húsvér szereplő. Nagyapja, Arany Sámuel, aki állítólag a Holdat is megjárta, mintha egy másik dimenzióból küldött volna üzenetet: a Holdon talált gomb motívuma vissza-visszatér, mintha valami túlélési ösztönt, emlékezeti sejtést hordozna. Ez Ármin beszédében és létezésében is jelen van – ő nemcsak szereplő, hanem élő lenyomata egy múltból küldött jövőképnek, egy itt világok között ragadt memento, aki nem felejt.

Történet? Persze, van. És bár elsőre úgy tűnhet, hogy nem ez a lényeg, valójában nagyon is az. A cselekmény nem tolakodik, inkább beszivárog – miközben kertet építenek, szerelmek szövődnek, háborúk robbannak, zsidó családok tűnnek el, és új ideológiák söpörnek végig a településen. Közben mintázatok rajzolódnak ki – az unalomig ismételt közhely, miszerint a történelem ismétli önmagát, hirtelen húsba vágó tapasztalattá válik. Olvasás közben óhatatlanul érzni ennek a tanításnak az aktualitását az ember– és ez ad egy fájdalmas többletjelentést az egész regénynek.

A regény szövete egészen mágikus. Nem a mágikus realizmus ismert eszköztárával, hanem finoman, szinte észrevétlenül simul össze valóság és szimbolikus történetszál egyetlen hullámhosszra. Egyszerre fér el benne a világ összes fájdalma és humora. De tényleg, hogy lehet Holokausztról ennyi érzékenységgel és zsenialitással írni? hogy fér meg a tragédiában a vicc? Pont, ahogy az halálban az élet. Mindig utat talál magának. Ez maga a mágia. A kötőerő pedig a nyelv. A nyelv, ami a beszélni nem, de sírni tudó neandervölgyiektől indul és egy zseniális irodalmi gesztusba torkollik: ahogyan Ármin kommunikál, az a nyelv előtti, emlék előtti, gyökér előtti világot idézi meg. És amikor megszólal, az olvasó is elcsendesül. Mert ott már nem a regény mesél – hanem az valami egyetemesebb tudás, talán maga az emberiség. A mágikus és a tényszerű itt nem kioltják, hanem felerősítik egymást: minden mágikus mozzanatban ott rejtőzik a múlt konkrétsága, és minden dokumentarista részlet mélyebb, szinte mitikus jelentésréteget kap.

A személyes kapcsolódásra csak menet közben döbbentem rá – valahol a regény közepe táján. A saját eredetszálaim egy része Tiszapüspökibe vezet, abba a faluba, ami Törökszentmiklós mellett fekszik. Ez a felismerés adott egy váratlan, lüktető többletet az olvasásnak. Nem kerestem benne magamat – de megtalált.

A Neandervölgyiek nem könnyű olvasmány. Nem is annak készült. Ez egy olyan könyv, amit nem befejezünk, hanem elengedünk – valahol a harmadik kötet után, egy ideig még velünk marad (nagyon várva a folytatást), aztán belesimul abba a mélyebb tudásba, amit irodalomnak hívunk. És én azt hiszem, ez a regény a legnagyobbak közé tartozik. Aki időt ad neki, annak időt ad vissza. És egy olyan világot, ahol a csoda nem kivétel, hanem az emberi tapasztalat mélyrétege.

„– Igen, félek.

– Mitől?

– Hogy odaveszek. Hogy nem jövök vissza…

– Helytelen. Nem attól kell félni, hogy fölrobbansz, lelőnek, megfagysz vagy foglyul ejtenek… Hanem mi?

– Ha te ölsz, fiam. Annál nincsen borzalmasabb, ami történhet az emberrel.”

A Estimese olvasóknak és leendő olvasóknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.