A modern pszichológia és idegtudomány egyre többször jut arra a következtetésre, hogy az öregedés nem pusztán testi folyamat. Legalább ennyire személyes történet is. Belső történet. És ebben a történetben az számít, hogyan gondolkodunk önmagunkról.

A New Scientist című brit tudományos hetilap legutóbbi száma egész címlapsztorit szentelt ennek a kérdésnek. A cikk szerzője több kutatást összegezve mutatja be, hogy az ember gondolkodásmódja – a stresszről, a kihívásokról és az öregedésről alkotott képe – mérhető hatással van testi és lelki állapotára egyaránt.

Vagyis nem mindegy, mit gondolunk magunkról.

A jelenlegi kutatások szerint azok az emberek, akik nem kizárólag hanyatlásként tekintenek az idő múlására, sok esetben tovább maradnak aktívak, jobb szellemi állapotban élnek, és fizikailag is egészségesebbek maradnak. Nem azért, mert varázsütésre eltűnnek a problémák vagy a betegségek, hanem mert másképp viszonyulnak a saját életükhöz. Nem adják fel időnap előtt, túl korán.

A gondolkodásmód nem végleges

A cikk egyik legérdekesebb gondolata számomra az volt, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb rendszer, mint azt korábban hittük. Az emberi gondolkodásmód nincs kőbe vésve, nem végleges. Az ember bizonyos mértékig képes újraszervezni saját belső világát. Nem csupán elszenvedni az idő múlását, hanem alakítani is azt, ahogyan megéli. És itt magától adódik a kérdés: lehet-e tudatosan „karbantartani”, esetleg irányítani az elmét? Talán úgy, mint az izmokat, a memóriát vagy a kapcsolódási képességet? Nem, nem igazán.

Az agy nem szereti a bizonytalanságot

Ezért a cikk szerint az emberi elme állandóan magyarázatokat gyárt. És ehhez gyakran a legrosszabb, pesszimista narratívát választja. Ez evolúciós örökség. Viszont ha az ember megtanulja felismerni ezt a mechanizmust a háttérben, akkor kevésbé sodorja el saját gondolkodása. Jobban kordában tudja tartani a reakcióit.

Miért lehet nekünk érdekes ez a szerteágazó eszmefuttatás? Azért, mert negatív gondolataink egyaránt kapcsolódhatnak
• a szorongáshoz,
• az öregedéshez,
• az identitáshoz,
• a társadalmi kihívásokhoz,
• sőt, még az információs káoszhoz is.

Nagyon mai témák, ugye? És miközben ezt a hosszú elemzést olvastam a lapban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen az elmúlt évben én magam is végigéltem valami hasonlót. Gyakorlatilag egy év alatt fenekestül felfordult az életem. Onnan kezdve, hogy eldöntöttem: befejezem a tizenkét éve félkészen heverő könyvemet, mintha lassan, de biztosan minden megváltozott volna körülöttem. Sőt, talán én magam is.

Az egyik lakótársam itt Guildfordban, az Abbot Ház négyszáz éves falai között, nemrég azt mondta nekem:
– Tünde, aki ma vagy, az már nem ugyanaz az ember, aki 2022 októberében beköltözött ide.
És azt hiszem, igaza van.

Nem mindig könnyű új életet kezdeni

Az első időszak egyáltalán nem volt könnyű. Én voltam az első külföldi nő, aki nem valamelyik rezidens feleségeként került ide. Mit mondjak? Nem fogadtak kitörő örömmel. Konfliktus konfliktust követett, félreértés meg félreértést. Pedig nem vagyok harcos természet. Kifejezetten konfliktuskerülő ember vagyok. Mégis újra meg újra megtaláltak a nehéz helyzetek. Szinte heti rendszerességgel kaptam a leszúrásokat. A mérhetetlen mennyiségű szabály követése sem ment könnyen.
Aztán lassan elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Ma ott tartunk, hogy ugyanaz a gondnok, aki egykor kimondottan ellenséges volt velem szemben, most azt mondja:
– Bárcsak minden rezidens olyan lenne, mint te.
Én pedig ilyenkor csak mosolygok.

Nem fiatalabbnak: elevenebbnek

Közben valami más is történt. Nemcsak befejeztem a könyvemet, amely az év elején, Az utak szépek címmel meg is jelent, hanem elkezdtem újra rendszeresen dolgozni. Írni. Tervezni. Kapcsolódni emberekhez. Könyvbemutatókat szervezni itt is, ott is, meg interjúkra készülni, cikkeket publikálni. És a legkülönösebb az egészben talán az, hogy miközben a naptár szerint egyre idősebb lettem, belül valahogy mégis elevenebbnek kezdtem érezni magam. Nem fiatalabbnak. Hanem frissebbnek és elevenebbnek. Azt tapasztalom például, hogy jobban vág az eszem. Ez fontos különbség.

Mert nem hiszek az örökké fiatal akarok maradni típusú modern hisztériában. Nem szeretnék hetvenévesen kétségbeesetten húszévesnek látszani. Nem „decens öreglány” szeretnék lenni, hanem kortalan, előítélet-mentes, szabad ember. Valaki, aki még ebben a korban is kíváncsi, és érdeklődik a világ iránt.

Az életnek még nincs vége

A New Scientist cikkének talán legfontosabb üzenete mégis az, hogy az ember nincs teljesen kiszolgáltatva saját öregedésének. Nem arról van szó, hogy örökké fiatalok maradhatunk. Arról sem, hogy elegendő „pozitívan gondolkodni”, és minden problémánk megoldódik. A kutatások eredményei inkább azt mutatják, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb rendszer, mint korábban feltételeztük.

Vagyis számít, hogy mozgásban maradunk-e, érdekelnek-e még bennünket a friss hírek, képesek vagyunk-e új kapcsolatokat kialakítani, tanulunk-e még, vannak-e terveink. És elhisszük-e magunkról, hogy az életünknek még nincs vége. Talán ideje lenne elengedni azt a sokszor ismételgetett mondást is, hogy „öreg kutya nem tanul új kunsztokat”. Mert ez a gondolat könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat.
Miközben idáig jutottam a cikkben, hirtelen csörgött a telefonom: hívást kaptam a helyi egyetemi sportközpontból. Elfogadták a jelentkezésemet egy hathónapos fittségi és erőnlétjavító programra. Jövő héten interjúra megyek, és személyi edzőt is kapok. Hetvenévesen.

Különös véletlen – vagy inkább érdekes egybecsengés –, hogy a New Scientist című elsőrangú, mértékadó tudományos hetilap éppen hetven éve indult útjára, én meg néhány nap múlva töltöm be a hetvenet. Belépek a nyolcadik x-be. Talán ezért is érintett most ez a cikk az öregedésről ennyire mélyen. Bevallom, ettől egyáltalán nem érzem magam nevetségesnek. Inkább élőnek.

Hozzuk ki belőle a legtöbbet

Talán ez a legfontosabb. Nem az, hogy hány évesek vagyunk, hanem hogy van-e még bennünk kíváncsiság. Hogy képesek vagyunk-e új dolgokat tanulni, terveket szőni, emberekkel találkozni, érdeklődni a világ iránt. Mert az ember nem egyik napról a másikra öregszik meg, hanem lassan veszíti el az érdeklődését, a kíváncsiságát, a kezdeményezőkészségét, és végül a helyét a saját történetében.
Én viszont egyelőre szeretnék benne maradni a sajátomban, és tovább írni azt. Ha nem is „bis zum hundert und zwanzig” (vagyis százhúszig), de legalább még egy kicsit, mondjuk, úgy kilencvenig.
A mottóm egyszerű: hozzuk ki belőle a legtöbbet. Az időskorból is. Csakúgy, mint minden másból.

A Tünde T. Guildford: Ki mondta, hogy már késő? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

2010 óta azonban – olvashatjuk a kötetben – Orbán Viktor és a Fidesz, a parlamentarizmust puszta fügefalevélként használva, módszeresen lebontotta az ország demokratikus alapjait. Első számú szövetségeseivé autokratikus rezsimeket tett meg: többek között Erdoğan Törökországát, Putyin Oroszországát és Hszi Csin-ping Kínáját. S miként ezekben az államokban, úgy Magyarországon is mindennapossá vált a média-, a vélemény- és a kulturális szabadság korlátozása, valamint az ellenzék és a civil társadalom jogainak megsértése. Petra Thorbrietz könyvének központi kérdése: miként történhetett meg, hogy az Európai Unió egyik tagállama – fittyet hányva az alapvető jogelvekre – ennyire kisodródott az illiberális jobboldal irányába?

A szerző nem csupán felkészült és jól tájékozott újságíró, hanem csaknem négy évtizede „alulnézetből” ismeri Magyarországot. A bécsi televízió munkatársaként került ide a nyolcvanas évek második felében, beleszeretett a tájba, a „Duna nyugodt hömpölygésébe” – és egy magyar férfiba is, akivel később összeházasodott. Vele, rokonaival és barátaival együtt
élte át a rendszerváltozás éveit, a pártok megalakulását, az 1990-es választásokat és az azóta eltelt évtizedeket egészen napjainkig.

Az „Európa megrontójáról” szóló kötet eredetileg német olvasóknak készült, ismeretterjesztő céllal, így számos megállapítása a magyar olvasó számára nem hat újdonságként. A külső nézőpont azonban olyan összefüggésekre is ráirányítja a figyelmet, amelyek felett hajlamosak vagyunk átsiklani. Kevesen tudják például, hogy a trumpi politika egyik alapdokumentuma, a hírhedt „Projekt 25” jelentős részben a magyar modellből merít, és ez a politikai recept egyre több követőre talál. S bár sokan puszta retorikai túlzásnak tekintik Orbán bevallott célját – hogy eszmetársaival „meghódítsa Európát” –, ezt a törekvést aligha lehet félvállról venni.

Nem véletlen, hogy az eredeti német kiadás címe is ez lett: „Meghódítjuk Európát!” A könyv egyébként jelentős szakmai sikert aratott Németországban: beválasztották 2025 húsz legfontosabb politikai kiadványa közé.

Thorbrietz tárgyilagosan és precízen írja le azt a folyamatot, amelynek során 2010 után Magyarországon fokozatosan leépültek a demokrácia klasszikus garanciái: a fékek és ellensúlyok rendszere, valamint a jogállamiság intézményi feltételei. A hatalom „nemzeti
konzultációkkal” igyekszik igazolni legitimitását, miközben a választásokon rendre kétharmados többséget szerez. A kormányzat a nemzeti szuverenitás és a nemzeti érdekek védelmére hivatkozva gyakran kerül szembe nemzetközi szervezetekkel és európai
normákkal.

De miért nem reagált határozottabban az Európai Unió? Mit mulasztottak el a nyugat-európai államok, köztük Németország? És miként akadályozható meg, hogy ez a tendencia tovább erősödjön? – teszi fel a kérdéseket a szerző. A könyv nem áll meg a 2010 utáni politikai folyamatoknál: mélyebb történelmi okokat is feltár. Elemzi a magyar identitástudatot, amelyben központi szerepet játszik az „áldozatiság” élménye – „jaj a legyőzötteknek” –, valamint a megmaradásért folytatott, szinte permanens
küzdelem narratívája. A mohácsi vereségtől a forradalmak leverésén át a trianoni országcsonkításig ívelő történelmi tapasztalatok ellenére a nemzet fennmaradt – és ez a történelmi tudat ma is a politika eszköze. Az orbáni retorika szerint ma is folytatódik a harc: immár „Brüsszellel” és Kijevvel szemben, hogy Magyarország ne sodródjon bele egy globális konfliktusba, és „ne váljon ukrán gyarmattá”.

Thorbrietz végigköveti Orbán Viktor politikai pályájának ívét 1989-től (a „ruszkik hazaküldésétől”) a jelenlegi autokratikus berendezkedésig. A liberális, antiklerikális politikusból előbb Helmut Kohl mintáját követő jobbközép konzervatív, majd radikálisan
„patrióta”, autoriter vezető lett. A szerző részletesen feltárja e politikai metamorfózis állomásait: a „bűnbeeséstől” – a pártszékház eladásától – kezdve a családi és baráti klientúra kiépítéséig. Ugyanakkor hangsúlyozza: a Fidesz felemelkedése aligha lett volna lehetséges a baloldal – különösen a Gyurcsány-korszak – politikai kudarcai nélkül. Mindemellett a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megszilárdulásához hozzájárult Brüsszel és Berlin – különösen Angela Merkel – hallgatólagos együttműködése, az uniós források beáramlása, valamint a német autóipar jelenléte is.

Az Európai Unió hosszú ideig úgy értelmezte Orbán ismétlődő választási győzelmeit, mint a demokratikus akarat kifejeződését. Csak későn vált nyilvánvalóvá, hogy a rendszer a választási szabályok átalakításával, a médiatér bekebelezésével és az állami erőforrásokpolitikai célú felhasználásával tartósan bebetonozta hatalmát.

A szerző egy másik rejtélyt is megvizsgál: miként válhatott a korábban nyíltan oroszellenes Orbán Putyin szövetségesévé. Bár megdönthetetlen bizonyítékok nincsenek, felvetődik a zsarolás lehetősége. A könyv idézi Dietmar Clodo, a német Vörös Hadsereg Frakció egykori tagjának állítását, miszerint „az orosz maffia megbízásából egymillió márkát tartalmazó bőröndöt adott át egy fiatalembernek, és csak később jött rá, hogy Orbán Viktor volt az.” Az orosz állambiztonság állítólag titokban filmfelvételt készített a pénzátadásról. „Nem tudni, hogy ez a felvétel szerepet játszott-e 2009-ben Orbán Viktor különös pálfordulásában”. Thorbrietz azonban nemcsak diagnózist állít fel, hanem javaslatokat is megfogalmaz. Sürgeti például, hogy az Európai Unió indítson átfogó vitát a „hibrid diktatúrák” természetéről, és dolgozzon ki hatékony eszközöket velük szemben. Felveti, hogy az alapjogokat megsértő tagállamoktól meg kellene vonni a szavazati jogot, az uniós támogatásokat pedig az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz kellene kötni. Emellett nagyobb támogatást szorgalmaz a civil társadalom és a független média számára.

A könyv egyik legsúlyosabb dilemmája: vajon ki kell-e zárni Magyarországot az Európai Unióból, mielőtt az illiberális modell belülről bomlasztaná szét a közösséget? „Itt az ideje,hogy kritikusan elemezzük a körülményeket, és levonjuk a következtetéseket – mielőtt belsőellenségei miatt az EU széthullana” – figyelmeztet a szerző.

https://hang.hu/webshop/petra-thorbrietz-orban-europa-megrontoja-52

A Európa, vigyázz! – Petra Thorbrietz könyve Orbánról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szóval Marika néni csak nézte, csak látta, csak értelmezte a maga nagyon is „együgyű”, vagyis földhözragadt, tapasztalatokból fakadó, özvegyi módján a mái magyar valóságot, és – amikor úgy gondolta – hangot is adott a gondolatainak. Hülyeség az a múltidő, hiszen ma is csinálja töretlenül. 

Marika néni többeket ért el ezen a huncut, még csak nem is az algoritmus-szörny által uralt felületen, mint bármelyik politikai párt, annak bármelyik milliókkal megtámogatott kirakati szereplője, mint bárki, aki az online-világban akart volna sztár lenni. Mert ő – bizony -nem akart az lenni. De az a Tivadar, az a Bartos, aki meggondolatlanul özveggyé minősítette Marika nénit, mégis tudhatott valamit. Kapcsolatai lehettek, taníthatott és utasíthatott, különben a mai Magyarországon hogyan is lett volna lehetséges, hogy az Özv. hibátlan mondatokban, szépírói íráskészséggel és igenis megkérdőjelezhetetlen férfiúi érvek mentén tudja elmondani mindazt,, amit elmondani akar? Hiszen itten férfiú a pedofil pap, a családbarát politikus, a fosztogatás után osztogatni is kényszerülő üzletember, mindenki, aki megpróbál szerelni, ha érzi, hogy gáz van. 

Tény, ami tény, Marika néni (özv. Bartos Tivadarné) így vagy úgy eljutott odáig, hogy felfigyelt rá a ma legtisztességesebb és – ha politikáról van szó, akkor is – minőséget kereső kiadó, és kettecskén, így együtt úgy döntöttek, hogy a digitális világból visszaszublimálják Marikai néni gondolatait a papíralapú világba. A kézbe vehető, megszagolható, polcra helyezhető, unokáknak is hagyományozható világba. Így került az asztalomra a Csirkefarház című, Rabszódia műfaji megjelölésű kötet. 

Szóval, nem tudom eldönteni, hogy a könyvet mutassam-e be, vagyis hozzak össze egy többé-kevésbé tisztességes, a szakmám (valamikori szabályainak megfelelő recenziót, vagyis mutassam be a könyvet, avagy írjak egy tudósítást magáról a bemutatóról, amely önmagában is bemutatni való, méltó Marikai néni művéhez, tehát magához a könyvhöz. 

Nem tudok más, jobb megoldást. Előbb a könyv, utána annak bemutatója (nem bemutatása, mert hogy már elébb is bemutatni szándékozom). 

 Van itt pontosan 202 oldal. Utána már csak a tartalomjegyzék jön, meg amit a kiadó a tudomásunkra akar hozni, És van itt egy szatyor karikatúra, fekete-fehér, a fekete-fehér komorságával ábrázolva mindazt, amit mai magyar valóságnak merünk nevezni (már aki meri – tele is lesz a bögréje, kanala).  

Itt jön a számomra legnehezebb ” újságíró feladat”. 

– Meggyőzni, idézni.  De hiszen itt van minden a digitális térben. 

– Mégis más ez a kézbe vehető kötet. 

Tessék olvasni és elolvasni. Marika néni minden sora (hogy túlzok-e, azt csak az tudja megállapítani, aki elolvassa a könyvet – bennünket gazdagít. Hogy élvezzük a mondandóját, még ellenzékinek sem kell lenni. Gondolkodó embernek kell lenni. Szellemi kalandokra nyitottnak kell lenni. A többi jön magától.  És most arra kérem a potenciális olvasót, hogy jöjjön velem tovább a bemutatóról szóló tudósítással, vagyis az arról szóló beszámolóval! (folytatása következik…)

https://www.facebook.com/profile.php?id=61571190127009&locale=hu_HU

A M. Lengyel László: Ki is az a Marika néni? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? […] Mert […] minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” (Thomas Mann: József és testvérei)

1955. augusztus 12-én hunyt el – fehérek közt egy európai – Thomas Mann német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja.

Életre szóló élményem valamennyi műve, de a „leg” az a Mario és a varázsló. Kommunikáció-elmélettel foglalkozó embernek kötelező irodalom, kincsestár, modell-alkotásra inspiráló mű. A Cipolla-effektus máig a hatalom pozíciójából alkalmazott életveszélyes fegyver, erőteljes manipulációs technika.

„Csókolj meg – mondta a púpos. – Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt – s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.

A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt – Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a „Poveretto!” kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.

Ugyanekkor azonban – a kacagás még tartott – a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva, hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután öklével többször a halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, vállrezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.”

(Mario és a varázsló, részlet)

Nála szemléletesebben és zeneibben még nem írtak német prózát. És ez a próza, amely magában hordja a kor egész emberségének gondjait, benne a németség gondjait s mindenekelőtt a polgárság önkritikus gondjait, valahonnét a magasságból, ironikus mosollyal szemléli a meglátott és ábrázolt tragédiákat. Mann alkata általában nem humoros, csak a végső remekműben, az Egy szélhámos vallomásaiban ereszti szabadjára a mindig is benne lappangó nevettetést.”

(Hegedűs Géza)

„Most temettük el szegény Kosztolányit

s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol –

meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

– s mind ember, mert az egyre kevesebb…

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.”

(József Attila: Thomas Mann üdvözlése, részlet; 1937. január eleje)

„A nevetés a lélek csillanása.”

„A királyok nem ismerik az iróniát, még olyan értelemben sem, mint az ékesszólás egyenes és klasszikus eszközét, hát még bonyolultabb értelemben.” (Thomas Mann: A varázshegy)

A Estike bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Széky János az Élet és Irodalom rovatvezetője rendszeresen ír publicisztikákat a Szlovákiában megjelenő, magyar nyelvű online lapba. Mostani írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy szerinte Orbán nem számol választási vereséggel, és közben valamiféle elszakadásra készül az Európai Uniótól, hasonló módon, ahogy a Fideszt kiléptette az Néppártból.

„Most is elképzelhető, hogy kihasználván a németek döntéshozó-impotenciáját és Macron önfejűségét (és azt az erős opciót, hogy 2027 tavaszától Franciaországnak úgyis szuverenista elnöke lesz) meg azt a tapasztalati tényt, hogy az ember rettentően ragaszkodik a tévedéseihez – tehát mindezzel számot vetve addig feszíti a húrt, amíg csak lehet. Mivel arra (tudtommal) nincs mód, hogy csak úgy kirakjanak valakit az EU-ból, a húr elpattanásáig szép fokozatosan megfosztják Magyarországot a tagsággal járó jogoktól és előnyöktől, így a végén Orbán széttárhatja karját: minek nekünk bent maradni. Mondom, ez nem jóslat, jövendölést ne várjon tőlem senki, bennfentes információkat pláne nem. Ez csak egy lehetséges forgatókönyv a több közül, ahogy a gyors huxit is az. De nem ajánlatos alapból elvetni.”

A szerző azzal fejezi be okfejtését, hogy:

„Rendszerváltások pedig nem választásokon szoktak megtörténni, estéről reggelre. Én igazán lelkesen támogatnám Magyar Pétert, ha nemcsak eldugott mondatokban, a hívek számára szinte hallhatatlanul sejtetné, hogy tudja, mit jelent a rendszer. Miközben amit ígér, az egy másik dolog, a jó kormányzás, nemzetközileg használt kifejezéssel a good governance, azon belül is az állami szolgáltatások ellenőrizhetősége és jobb minősége, olyasmi, ami Magyarországon nem valósítható meg a rendszer megváltoztatása – liberális képviseleti demokrácia és piacgazdaság megalapozása – nélkül.
Vitáink mögött részben talán az van, hogy amit mondok, nem szexi. A rendszer (rezsim) az egyéni rosszindulattól és jóindulattól függetlenül fennálló struktúra, és az emberek, főleg egy ilyen tépett idegzetű ország polgárai, jobban szeretnek drámában, Jó és Rossz harcában gondolkodni, mint működési elvekben, matekban és struktúrában.

Múlt szombaton kénytelen voltam megváltoztatni a véleményemet. Magyar Péter kételyek nélkül és minden kételyt eloszlatóan Európa-párti beszédet mondott Székesfehérváron, magához képest is nagyot lépve előre. Közben, eldugva, kimondta, hogy Orbánt a külpolitikában is csak a pénz és a hatalom érdekli. Orbán Viktor magához képest is durván Európa-ellenes beszédet mondott Tusnádfürdőn. Megtette a szívességet, hogy kikerülhetetlenül szembesített azzal: mit művelne az országgal, ha ezt a választást megnyern

Itt ajánlatos félretenni minden kritikai fenntartást, hosszú távú megfontolást. Ez igenis dráma. Azon az oldalon kell lenni, mindegy, mennyi baj van vele, amelyik a szembeszáll a Rosszal. Ez nem jelent szájbefogást, de rövid távon fölösleges térítéssel próbálkozni, értekezni a struktúráról, még ha milliók életére hat is döntően. Magyarország úgyis azt kapja, amit megérdemel.
Ám ha lehet, a következő évben ne kapjon visszafordíthatatlanul rosszabbat. Tegyünk ellene.”

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője. A teljes írást itt olvashatják: https://parameter.sk/rovat/velemeny

A Orbán Viktor pólója bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„A nyelv nem engedheti meg, hogy ne számoljon mindennel, ugye. A nyelv lényegében nem lehet valószínűségszámítás. […] Nem talál az ember szavakat, de persze mégis vannak, csak éppen elbújtak. Az a gyanúja Árminnak, hogy a nyelv még arra is gondolt, hogy az milyen, amikor ő nincsen. Mondjuk csak volt. Mert az összes szóval baj lett.”

Vannak könyvek, amelyek köré lassan, komótosan épül a figyelem, és vannak, amik ránk dőlnek, mielőtt még igazán felkészülnénk. Darvasi háromkötetes regénye az utóbbi, de nem harsány módon teszi mindezt, hanem súllyal. A Neandervölgyieknemcsak egy nagy formátumú regény, hanem egy olyan monumentális irodalmi vállalkozás, amit a benne rejlő türelem és mélység tesz kiemelkedővé.

Darvasi épít. Nem katedrálisszerűen, nem grandiózus struktúrával, hanem inkább egyfajta organikus történetmátrixot, ahol a karakterek, a társadalmi rétegek és az idő egymásba fonódnak – úgy, ahogy a gyökerek a föld alatt. A regény 1908-tól 1957-ig ível, és ez alatt az idő alatt egy ország, egy korszak, és igen, egyfajta emberi evolúció is kirajzolódik. Mindez ráadásul – és ez a regény egyik legnagyobb erénye – egy jól követhető, klasszikusan lineáris elbeszélésen keresztül történik. Darvasi ezzel visszanyúl az epika mély gyökereihez, és olyan ritmust, súlyt és tartást ad a szövegnek, ami egyszerre teszi olvashatóvá és maradandóvá. És ha még hozzáveszzük, hogy mindezt egy tízéves írói és kutatói munka előzte meg, érthető, hogy erről a könyvről leginkább a csodálat és a tisztelet hangján lehet írni.

A karakterek nem típusok, hanem rezdülések. Erna alakja talán a legerősebb női vonulat a könyvben, nem azért, mert „női karakter”, hanem mert úgy tud túllépni a traumáin, hogy közben sosem válik didaktikussá. Bennem folyamatosan dolgozott az a feszültség, ahogy a kiszolgáltatottság és a belső méltóság egyensúlya alakul nála. És ott van Lackó is – a férfiszerep tradicionális árnyéka, aki sodródik, zuhan, próbál kapaszkodni, és közben nem veszít el teljesen. Arany Ármin pedig olyan, mintha maga is a mitológiából lépett volna elő – de a történet során egyre világosabbá válik, hogy mély, transzgenerációs kapcsolatok szövik át, s ettől, meg a veszteségeitől lesz ez a mitológiai alak nagyon is húsvér szereplő. Nagyapja, Arany Sámuel, aki állítólag a Holdat is megjárta, mintha egy másik dimenzióból küldött volna üzenetet: a Holdon talált gomb motívuma vissza-visszatér, mintha valami túlélési ösztönt, emlékezeti sejtést hordozna. Ez Ármin beszédében és létezésében is jelen van – ő nemcsak szereplő, hanem élő lenyomata egy múltból küldött jövőképnek, egy itt világok között ragadt memento, aki nem felejt.

Történet? Persze, van. És bár elsőre úgy tűnhet, hogy nem ez a lényeg, valójában nagyon is az. A cselekmény nem tolakodik, inkább beszivárog – miközben kertet építenek, szerelmek szövődnek, háborúk robbannak, zsidó családok tűnnek el, és új ideológiák söpörnek végig a településen. Közben mintázatok rajzolódnak ki – az unalomig ismételt közhely, miszerint a történelem ismétli önmagát, hirtelen húsba vágó tapasztalattá válik. Olvasás közben óhatatlanul érzni ennek a tanításnak az aktualitását az ember– és ez ad egy fájdalmas többletjelentést az egész regénynek.

A regény szövete egészen mágikus. Nem a mágikus realizmus ismert eszköztárával, hanem finoman, szinte észrevétlenül simul össze valóság és szimbolikus történetszál egyetlen hullámhosszra. Egyszerre fér el benne a világ összes fájdalma és humora. De tényleg, hogy lehet Holokausztról ennyi érzékenységgel és zsenialitással írni? hogy fér meg a tragédiában a vicc? Pont, ahogy az halálban az élet. Mindig utat talál magának. Ez maga a mágia. A kötőerő pedig a nyelv. A nyelv, ami a beszélni nem, de sírni tudó neandervölgyiektől indul és egy zseniális irodalmi gesztusba torkollik: ahogyan Ármin kommunikál, az a nyelv előtti, emlék előtti, gyökér előtti világot idézi meg. És amikor megszólal, az olvasó is elcsendesül. Mert ott már nem a regény mesél – hanem az valami egyetemesebb tudás, talán maga az emberiség. A mágikus és a tényszerű itt nem kioltják, hanem felerősítik egymást: minden mágikus mozzanatban ott rejtőzik a múlt konkrétsága, és minden dokumentarista részlet mélyebb, szinte mitikus jelentésréteget kap.

A személyes kapcsolódásra csak menet közben döbbentem rá – valahol a regény közepe táján. A saját eredetszálaim egy része Tiszapüspökibe vezet, abba a faluba, ami Törökszentmiklós mellett fekszik. Ez a felismerés adott egy váratlan, lüktető többletet az olvasásnak. Nem kerestem benne magamat – de megtalált.

A Neandervölgyiek nem könnyű olvasmány. Nem is annak készült. Ez egy olyan könyv, amit nem befejezünk, hanem elengedünk – valahol a harmadik kötet után, egy ideig még velünk marad (nagyon várva a folytatást), aztán belesimul abba a mélyebb tudásba, amit irodalomnak hívunk. És én azt hiszem, ez a regény a legnagyobbak közé tartozik. Aki időt ad neki, annak időt ad vissza. És egy olyan világot, ahol a csoda nem kivétel, hanem az emberi tapasztalat mélyrétege.

„– Igen, félek.

– Mitől?

– Hogy odaveszek. Hogy nem jövök vissza…

– Helytelen. Nem attól kell félni, hogy fölrobbansz, lelőnek, megfagysz vagy foglyul ejtenek… Hanem mi?

– Ha te ölsz, fiam. Annál nincsen borzalmasabb, ami történhet az emberrel.”

A Estimese olvasóknak és leendő olvasóknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A nagy sikerű Lefkovicsék gyászolnak című film rendezőjének, Breier Ádámnak (a jobb oldali képen) első regényében az apaság előtt álló főszereplő egy lelki utazásra indul, mely során nemcsak saját bűneivel, lelki farkasaival kell szembenéznie, de érzelmi, vallási, családi identitását is újra kell festenie. A filmre kívánkozó dialógusok, remek karakterábrázolások és az olvasmányos szöveg magával ragadja az olvasót, és a történet később is hosszan vibrál az emberben, miközben azon gondolkodik, mit jelent férfinak lenni, apává válni, mit jelent maga a család fogalma.”

A regény, a Hetvenegy farkas szerzője Breier Ádám filmrendező, forgatókönyvíró. A Lefkovicsék gyászolnak című nagyjátékfilmjét 2024-ben mutatták be: a figyelmet keltő közönségsiker mellett két Magyar Mozgókép-díjat kapott. Csaknem száz nemzetközi fesztiválon szerepelt a világ öt kontinensén, Ausztráliától Uruguayig, a Szófiai Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a Kritikusok Díját. A közönség is szerette a filmet. Minden bizonnyal szerethető lesz a könyv is, ami szórakoztató és ugyanakkor tükröt is tart, szokatlan férfi lélektani regény. Ahogyan a szerző nevezi a megbánás regénye.  Egy harmincas értelmiségi férfi belső küzdelmein keresztül vizsgálja a bűntudat, az identitás és az apává válás kérdéseit. A számvetés idején elkerülhetetlen, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak. Az író úgy mondja: „Szerintem már önmagában félsiker, ha az embernek van bátorsága őszintén és nem meghunyászkodva, valóban feltenni magának magáról kérdéseket. Azt hiszem, remény mindig van, de igenis fontos az, hogy képesek legyünk objektíven látni önmagunkat, vagy legalábbis legyen ez a szándékunk, és harcoljunk azért, hogy sikerüljön ez a fajta tisztánlátás. Még ha az önbecsapás veszélye igenis nagy, törekedni szerintem mindig érdemes.”

Breier Ádám még nem apa ugyan, de sok minta kínálkozott a tollára. „Bevallom őszintén, még nem vagyok apa, ezért nem állíthatom, hogy saját tapasztalatra alapoztam az apaság előtti pánikot, de voltak valós mintái. Jó pár barátomon láttam – ebben az életszakaszukban –, ha a pániknak nem is, de a félsznek mindenképp a jeleit, hogy meg fogom ezt tudni ugrani, elég jó apa leszek én? Vagy csak szimplán jó ember vagyok egyáltalán, érdemes engem másolni?

És a regény hőse is ezt a kérdezi önmagától. Jó ember vagyok-e? A regény elején még ateista, de ahogy halad előre a történet, egyre hitbélibb kérdésnek látszik ez, amivel nem azt állítom, hogy Gábor megtalálja istent, és vallásos lesz, de igenis átalakul a viszonya a hittel az apaságra várva. Talán egy gyerek születése jobban kinyitja az ember szemét a hétköznapi csodákra. A hősömnek is ez a képessége az, ami fejlődik a történetben, amelynek cselekménye pedig az, hogy egy nyomozás során önvizsgálatot tart. Követtem-e el bűnt, bűn volt-e, amit elkövettem?”

Súlyos kérdések, az élet nagy dolgai, és mégis a Hetvenegy farkas nem akar sem nyomasztó, sem komolykodó lenni. Aki kézbe veszi, elolvassa az önfeledten belefeledkezhet egy diszfunkcionálisan összetartó család életébe. Kp rengeteg szarkazmust, némi mágikus realizmust és a hitet abban, hogy sosincs késő az önreflexióhoz. Talán az olvasóban is feltör az igény, hogy csöppet hátra lépjen, és úgy nézzen önmagára.

Június 15-én, vasárnap délután háromtól Breier Ádám dedikál az ünnepi könyvhéten a pesti Vörösmarty téren a 26-os standnál, a 21. Század Kiadónál.

A Hetvenegy farkas: férfilélektani regény bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Salomét a holland szoprán, Elza van den Heever, Keresztelő Szent Jánost (a darabban Jochanaan) pedig a kiemelkedő, utánozhatatlanul puha hangú svéd bariton, Peter Mattei alakította, énekelte.

Különleges énekesek különleges előadása volt ez. Ennek ellenére fizikailag is a rosszullét környékezett mire a végére ért. Keresztelő Szent János véres bibliai története, amit 1891-ben Oscar Wilde dolgozott fel drámájában, s melyből Richard Strauss nagy hatású operát komponált, valósággal földhözvágja az embert. Salome, Heródiás lánya, akinek neve a héber ‘shalom’ (béke) szóból ered, feltehetően létező személyiség volt. Az Új Testamentum is említi. Az autentikus Josephus Flavius leírása szerint Salome Fülöp tetrarchához (a római tartomány helyi urához) ment feleségül, majd annak halála után unakatestvéréhez, Aristobuloshoz.

Az operát 1905-ben Drezdában mutatták be, de az igazi, eseményszámba menő bemutató öt hónappal később Ausztriában, Grácban volt. Addigra ugyanis híre ment, hogy nem elég, hogy a botrányokkal teli sorsú Oscar Wilde darabján alapul, de zeneileg is sokkoló, különlegesen disszonáns. Nem csoda, hogy tódultak a hírességek az előadásra. Alex Ross The Rest Is Noise (A többi csak zaj) című kitűnő, 20. századi zenéről szóló munkájában kulcsszerepet tulajdonít a modern zene indulásában ennek az operának és a grazi előadásnak. Leírja, hogy a bemutatóra felutazott Olaszországból Puccini, mert meg akarta hallgatni ezt a “rémesen kakofónikus dolgot”. Odautazott a bécsi opera igazgatója, Gustav Mahler a feleségével, a gyönyörű, de vegyes hírnek örvendő Alma Mahlerrel. A fiatal zeneszerző, Arnold Schoenberg is Bécsből érkezett sógorával, Alexander Zemlinskyvel és hat tanítványával, köztük Alban Berggel. Hogy a kör teljes legyen, megjelent a bemutatón a Kék Duna keringős Johann Strauss özvegye is. S zenésznek ugyan nem mondható, de valószínű, hogy ott volt a tizenhét éves Adolf Hitler is – legalábbis később azt állította Strauss fiának, hogy pénzt kért kölcsön, hogy Bécsből, ahol egy Trisztán és Izoldát hallgatott meg, odautazhasson.

A mostani előadás távolról sem az első a Metropolitan műsorában. Úgyszólván állandó programként adják elő ismét és ismét. Érdekes, hogy a darab csúcspontját jelentő „hét fátyol” táncát, amit a főszereplő szoprán énekesnőjének kell előadnia, hányféleképpen prezentálták az opera előadásának több, mint évszázados történetében. A mostani előadáson például egyáltalán nem került sor a táncra, amit egy úgyszólván felismerhetetlenségig stilizált, ismételt fátyol eltávolítása helyettesített, míg voltak előadások ahol nem az énekesnő, hanem egy balerina táncolt. Ugyanakkor voltak előadások, amikor a címszereplő énekesnő – nem kisebb nagyságok, mint Catherine Malfitano, Karita Mattila és Maria Ewing – valóban levetett hét fátylat, s meztelenül maradt a színpadon. Salome szerepét az operaszínpad leghíresebb szoprán énekesnői, az említettek mellett többek között Montserrat Caballé, Nina Stemme, Marton Éva valamint Sass Szilvia is formálták.

Richard Strauss a gráci előadás idején negyvenkét éves volt, operájának története viharos. Bécsben, ahol Gustav Mahler akarta előadni, betiltották a darabot. Hasonló sors várta a Salomét a puritán Londonban is.. Az Egyesült Államok 1907-i bemutató előadása után a puritán angol–szász felfogást követve visszataszítónak ítélték a darabot és minden további előadást betiltottak. Újabb előadására 1934-ig nem is került sor. Mit mondjak, bár a legnagyobb mértékben elítélem ezeket a betiltásokat, megértem motívumait. A szexualitás és brutalitás perverz együttese, amikor Salome szenvedélyesen kívánja János fizikai szerelmét, de elutasításra talál, majd miután Herodes lefejezteti Jánost, szájon csókolgatja János levágott fejét és megcsókolja véres nyakcsonkját, gyomorforgató.

De nem mindenütt reagáltak így. A gráci előadás hangos siker volt. Ernst Décsey, a neves bécsi operakritikus azt írta, hogy “Ennél sátánibbat és művészibbet nem láttunk még a német operaszinpadon.” Mahler a sikert gyanúsnak ítélte. Nem értette, hogy ezt a darabot, amelyet jelentősnek és merésznek ítélt, s amely “korunk egyik legnagyobb remekműve”, miért fogadta azonnal szeretettel a közönség. A bemutató után a darabot úgyszólván azonnal ötven operaház tette műsorára – legtöbb helyen őrült sikerrel. A kritika, a fanyalgás azonban mindenütt jelen volt. II. Vilmos császar így kommentálta a darabot: “Igazán sajnálom, hogy Strauss megkomponálta ezt a Salomét. Általában én nagyon lelkes szoktam lenni érte, de ez rengeteg kárt fog neki okozni.” Strauss, aki a földi örömöket nem vetette meg, a sok siker után kicsit kajánul reagált a császári megjegyzésre: “Nos, hála a nagy kárnak, amit az opera okozott, képes voltam belőle megépíteni a villámat Garmisch-ban!”

A változás szele a zenei világ levegőjében volt. Valami régi eltűnőben látszott lenni és valami új születőben. Puccini, kétségtelenül a régi képviselője, de utolsó müvében, a Turandotban, már fel-feltűnnek modern elemek. Mahler, aki megtörte a romantika szilárd kereteit, 1911-ben, ötvenegy éves korában meghalt. Debussy, a 20. századi zenébe való átmenet egyértelmű képviselője 1918-ig élt és dolgozott. De eközben Stravinsky 1912-ben komponálta és 1913-ban mutatta be hangos-botrányos sikerrel az Orosz Balettel Párizsban a Tavaszi áldozatot, Bartók Béla 1911-ben komponálta, bár csak 1917-ben mutatta be a Kékszakállú herceg várát, és Arnold Schoenberg 1908-ban komponálta első atonálisnak tekintett darabját (2. Vonósnégyes).

Richard Strauss még egy művet alkotott az atonalitás jegyében, az Elektra című operát. A kiváló librettistának, Hugo von Hofmannstahlnak azonban már a komponálás alatt megmondta, hogy ezután mást akar csinálni. Igy is lett. A Rózsalovag című komikus opera valóban egészen más.

A Salome úttörő jellege azonban megmarad. Arnold Schoenberg, aki a modern 20. századi zene elismerten legmerészebb úttörője, ezt mondta róla: “Én sohase voltam [a zenében] forradalmár. Korunkban az egyetlen forradalmár Richard Strauss volt.” Ide kattintással egy szép Salome-előadást élvezhet az olvasó.

A Salome bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az angol írónő látnoki módon mutatja be a német társadalom sodródását a huszadik század harmincas éveiben. Az 1901-ben született Sally Carson (a bal oldali képen) nem volt orákulum vagy próféta, csupán egy fiatal nő Dorsetből. Sötét és erőszakos jövőt jósolt Európa számára, és hangot adott ezeknek a félelmeknek az 1934-ben megjelent regényében, amit ma „remekműként” ünnepelnek.

Carson könyve, a Görbe kereszt megjósolta a náci fenyegetés mértékét, s az idén tavasszal – a második világháború befejezésének 80. évfordulója előtt – újra kiadták angolul, nem sokkal később pedig magyarul is. A maga idejében vitatott regénynek óvatos utat kellett járnia, hogy elkerülje a vádat: riadalomkeltő a Führer céljait illetően. Egy színpadi adaptációt még cenzúráztak is, megfosztottak minden „Heil Hitler”-jétől.

A regény egy bizonytalan gazdasági helyzetben küszködő német család történetét meséli el. Apa és anya izgatottan várja lánya, Alexa házasságát egy fiatal orvossal – egészen addig, amíg az orvos zsidó háttere ki nem derül. A horogkereszt formájáról elnevezett Görbe kereszt azonnal kötelező olvasmánynak számított, és széles körben dicsérték, a többi között a The Observer 1934. júliusi hasábjain is, ahol Gerald Gould „nagyon jó regénynek” minősítette, ami elkerüli a „propagandista tendenciákat” azáltal, hogy hagyja, hogy „a történet maga bizonyítson”. A kézirat tavalyi olvasása után a kortárs író, Rachel Joyce „megindító remekműként” jellemezte.

Amikor Sally Carson regénye először megjelent, még nem lehetett tudni, hová vezet Hitler uralma, milyen rémálom bontakozik ki a fajgyűlöletből. Ma olvasni a Görbe keresztet – lidércnyomás. Mintha Carson mindent látott volna előre. A regény korabeli fogadtatása vegyesnek mondható. Hitték is, nem is, hogy mindez bekövetkezhet, de sokan azt gondolták: a regény nem más, mint riogatás, Hitler szándékai nem is olyan vészterhesek. A történet középpontjában – mint említtetett már – egy középosztálybeli család áll, aki férjhez akarja adni a lányát egy fiatal orvoshoz. De a vőlegényjelölt zsidó származású.

Carson a Görbe kereszt megírását egy bajorországi nyaralás alatt kezdte el, Németországban. A dramatizált változat premierjét az egyik birminghami színházban tartották 1935-ben.  

A The Observer 2025-i cikke szerint a Görbe kereszt a német fiatalok növekvő elégedetlenségét ábrázolja, „akik elveszettnek és figyelmen kívül hagyottnak érzik magukat, ezért egy új autoriter vezető felé fordulnak”. A regény megrendítő módon „megjósolta a náci fenyegetés mértékét” is.

A Görbe kereszt – kötelező olvasmány bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

(Írta: M. Lengyel László) Szélsőséges. Nehéz egy – no, jó, egykor volt – újságírónak bevallania, hogy nehezen találja meg a megfelelő szót. Több, mint furcsa, szokatlan, atipikus, példátlan, mással nem összehasonlítható. Ha érti a kedves olvasó, hogy mire gondolok, akkor kijelentem: szerintem Moldova György a XX. század második felének és az új évezred első évtizedének legszélsőségesebb írója. (A nyitó képen: Moldova György és Palotás Katalin; foto: Blikk Rúzs/Pozsonyi Zita.)

Szélsőséges a témaválasztásaiban. Szélsőséges a nyelvezetében. Szélsőséges a humorában. Szélsőséges a műfajok kezelésében. Szélsőséges a munkamódszerében. Szélsőséges az életútjában. Az „irodalmi élethez” való viszonyában. A közönséghez való viszonyában és a közönség hozzá való viszonyában, ebben a vagy imádom vagy gyűlölöm koordináta-rendszerben. A politikai nézeteiben. Abban, ahogy sokszor a könyveit megjelentette. Mindenben! 

Miért ez a hosszú bevezető? 

Mert itt van az asztalomon – még mindig nem találok jobb szót – egy szélsőséges könyv. Besorolhatatlan. Az a címe, hogy Mindörökké Moldova. És van egy nagyon fontos (mint majd kiderül, Moldova szájából elhangzott, de időzőjelek nélküli) alcíme: Ugye, soha nem hagysz el? Szerzőként Palotás Katalin van feltüntetve, de ez csak egy szélsőség: sokan írták, sokan hozták létre ezt a könyvet, tehát megint csak szokatlan, furcsa, atipikus.

Dr. Palotás Katalin Moldova György titkos szerelme, bujkáló szeretője, a vágy és a házastársi tisztesség, a megszolgált szeretet kettősségében őrlődő társa volt sokáig, hogy aztán elengedjék egymást, majd újra egymásra találjanak, és a végén, mint a mesében, éljenek boldogan, amíg meg nem halnak

Igen ám! De csak az egyik, az író halt meg, a szerelmes, a szerető, a társ itt maradt, itt van ma is, hogy bemutassa azt a Moldovát, akit eddig senki sem ismert (mert ez nem egy Ady – Csinszka vagy éppen Karinthy – Böhm Aranka világ elé tárt történet, még csak nem is a sokkal szelídebb Babits – Török Sophie szerelem, főleg nem József Attila szerelmi bolyongásai.) Talán Dénes Zsófia került – mutatis mutandis – hasonló pozícióba. 

Szóval van ez a madárcsontú, ma már fizikailag is segítségre szoruló, idősek otthonában élő, de rengeteg szeretettel körülvett idős asszony, Moldova György sírig kísérője. Először is, el kell róla hinnünk, hogy valaha igazi vamp volt, aki megszerzett minden férfit, akire szemet vetett. Nekem könnyű. Részben szegedi gyökereim okán nem csak azt tudom, hogy Szeged még ma is a legfiatalosabb magyar nagyváros (és még inkább az volt sok-sok évtizeddel ezelőtt), a maga sajátos értékrendjével, igen, emocionális és szexuális etikájával, „nőfeleslegével”, tehát bátor, kezdeményező és tudatosan vadászó lányokkal, hanem azt is tudom, hogy a magyar gasztronómia Rézi néniig visszamenő fővárosaként a legszebb lányok városa is volt egy sajátos genetikai keveredés révén. 

Innen, ebből a közegből ezzel a háttérrel jött Katalin, és többet erről nem is mondanék azon kívül, hogy tudta, hogyan kell bánni egy Moldovával hasonló sajátos személyiséggel. 

A szélsőséges kötet második része az örök moldovai szerelem, a futball köré tömörül. Szále László, a kiváló szerkesztő ezúttal anyaggyűjtőként is pótolhatatlant alkotott. Annyiban volt könnyű neki, hogy egykor maga is tagja, játékosa volt a Szocreálnak, Gyuri csapatának, tehát volt honnan gyűjtenie. 

Szále munkássága nem áll meg a második résznél, jegyzi a Moldova-jelenség című esszét is, választ adva szinte mindenkinek, akik egyszerűen nem értették meg Moldova György irodalmi, politikai és társadalmi mibenlétét. 

Méltatlan lenne azt mondanom/írnom, hogy a kötet legértékesebb – ezért azt mondom, hogy az eddig leginkább pótolhatatlan – része a negyedik, az utolsó, amiben mindenki pontos képet kap a teljes életműről. 

Itt van tehát egy szélsőséges könyv. Ami kötelező olvasmány mindenki számára, aki szerette Moldova Györgyöt. És még inkább kötelező mindenkinek, aki nem szerette, vagy csak egyszerűen nem értette.

Palotás Katalin: Mindörökké Moldova – Ugye, soha nem hagysz el? k.a.s. kiadó, 2025

A Egy szélsőséges könyvről: Moldova György most már nem is annyira titkos élete bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.