Aligha létezik térben és időben a miénktől távolabbi kultúrkör, mint a kora középkori kínai (még ha az Országos Széchényi Könyvtárban a kínai nyomdászat múltjáról tegnap megnyílt tajvani kiállítás megnyitóján elmondott igen színvonalas beszédében a KKM kulturális diplomáciai főosztályának vezetője, Vízi László szükségesnek érezte is hangsúlyozni a magyarok ázsiai eredetét), mégis létezik egy valami, ami biztosan összeköt bennünket, és aminek jelentősége, habár korunkban kissé halványodni látszik, de hosszú évszázadokon át túlszárnyalhatatlan volt. Ez pedig a könyvnyomtatás. Erről a témáról rendezett a Budai Várban most közös kiállítást a Tajvani Nemzeti Könyvtár és az OSZK. 

Az okosan és tömören összeállított kísérőanyagokból megismerhetjük a mai értelemben vett nyomtatás előtti korszak próbálkozásait, amikor az írásjegyeket még teknőspáncélra, állati csontokra, kőre, fémre, bambuszlapocskákra, falapokra, textilre és egyéb anyagra karcolták, vésték, faragták, vagy más módon vitték fel, és láthatunk néhányat az ilyen metszetekről készült pacskolatok közül is. Felfedezhetjük a papírszerű anyagok kezdetleges előállítási módját, amikor kenderből és hócsalánból próbáltak lapokat sajtolni, ám ezek túl durvák voltak ahhoz, hogy írni lehessen rájuk, a gyapotból készült papírok pedig túlságosan drágák ahhoz, hogy széles körben elterjedhessenek. 

A fáradhatatlan szorgalmú kínai emberek azonban nem adták fel, hogy tudásukat az utókorra hagyják, így végül sikerrel jártak a maihoz hasonló papír létrehozásában, majd a fáradságos módon, tussal, ecsettel, tusdörzsölőkővel készült művek után rájöttek a nyomtatás titkára is. Az első időkben egész oldalakat véstek lapokra (táblanyomás), amelyeket azután tintával vittek át a papírra, de ezt a nehézkes és költséges módszert később felváltotta a pecsétek, majd a fadúcok segítségével készülő könyvelőállítás, mígnem elértek a mozgatható betűszedésű nyomtatásig. 

A 11. század közepén Pi Seng találta fel azt a módszert, hogy az írásjeleket agyagból kiégette, egy vaslapra fenyőgyanta, viasz és papírhamu keverékét kente, és erre helyezte a szedést, majd a vaslapot felhevítették, és rányomták az írásjeleket. A Jüan-korban azután egy lényegesen egyszerűbb megoldás jutott a nyomdász  Van Csen eszébe, akit a faszedésű technika atyjának tartunk. Végül a 15. században, a Ming-korszak középső időszakában Vuhszi város két családja, Huék és Anék indították útjára a „modern”, fémszedéses nyomdászatot. Ők még bronz nyomtatóelemeket használtak, csak jóval későbbi mesterek helyettesítették ezt az egészen a legutóbbi időkig használatos ólommal. (Akinek kétségei lennének ezen technikai újítások nagyszerűségéről, annak érdemes azt is figyelembe vennie, hogy az európai kultúrák huszon-egynéhány betűjével szemben egy irodalmi szintű kínai szöveg kinyomtatásához mintegy négyezerötszáz írásjel szükségeltetik…)

A kiállítás kétségtelenül leglátványosabb elemei a legkorábbi, kézzel készült másolatok mellett azok a színes táblanyomatok, amelyek a kínai mesterek különleges szaktudásáról is sokat elárulnak: vagy a dúc különböző részeire vitték fel a különféle színű festékeket (egydúcos technika) vagy a különböző színeket tartalmazó dúcokat egyesével nyomták rá ugyanarra a papírra (többdúcos technika, más néven kromatográfia), az eredmény minden esetben lenyűgöző. Különösen a Sárga folyó selyemre festett, sok méter hosszú 17. század végi, Csing-kori térképe, és Tajvan néhány évtizeddel később, Csien-lung császár uralkodása alatt készült, bámulatosan részletgazdag ábrázolása, amely a települések mellett nemcsak a vízvédelmi és katonai szempontból fontos helyszíneket, valamint a kulturális-oktatási intézményeket jelöli, hanem külön színnel a kínai, illetve az őslakos tajvaniak által ellenőrzött területeket is. Egy 5. századi buddhista szöveg fekete alapon arany betűkkel és illusztrációkkal készült kézzel írt másolata is lenyűgöző. 

Ahhoz, hogy kissé közelebb kerüljünk a kínai lélekhez, érdemes a képekhez fűzött rövid ismertetőket is elolvasnunk. Így az egyik illusztráció révén megtudhatjuk, hogy a középkorban a négy legjellegzetesebb foglalkozás a halász, a favágó, a földműves és a tudós volt, egy másik, igen bájos ábrázoláson a középkori Kína legnépszerűbb meséjének, Az egér férjhez adja a lányát címűnek hála az akkori vidám ünnepségek hangulatát ismerhetjük meg. A legtöbbet azonban Az erdős hegy bátor tigrise árul el az ázsiai filozófiáról: a hatalmas, vad és bátor tigris gyengéden tekint a kölykére, kifejezve azt, hogy minden családtag törődést és védelmet kaphat, és békében, biztonságban nőhet fel…

Számos, korszakos művet is láthatunk a Széchényi Könyvtár kiállításán: ekként a leghosszabb ideig, 84 évig készült könyvet a 18. századból, A kezdetek visszaállítása címűt, a legszínesebbnek tartott, 17. századi kalligráfiai és festménygyűjteményt, a Tíz bambusz műhely könyvét, az első kormányzati kiadványt a 13. századból és a főleg a gyógyászati anyagokról szóló első, színes, csodásan illusztrált könyvet, Fémek, ásványok, rovarok és növények formái címmel. Kiállították a kiadása idején legdrágábbnak számított könyvet, Csin-jing kormányzóság helyi krónikáját, amelynek összeállítása csaknem kétszázhatvan kiló ezüst árába került a maga idején, a 14. században. 

A kiállítók külön sarkot szenteltek a két nyelv közös emlékeinek, ahol Nádas Péter Párhuzamos történetek című könyvének igen sikeres kínai fordításán kívül láthatjuk az alapvető műveltséghez Kínában (és persze Tajvanon is) elengedhetetlenül fontos művek magyar fordításait, amelyek révén mi is megismerhetünk valamit ebből az ötezer éves, jóformán átláthatatlanul gazdag kultúrából.

A kiállításmegnyitót kiegészítő, igen személyes hangvételű előadást tartó tudós, Max K. W. Huang, a tajvani Academia Sinica Modernkori Történeti Intézetének tanára szerint (a Hamvas Béla fordította) Konfuciusz Beszélgetések és mondások, A Tang-kor háromszáz verse (Kosztolányi Dezső zseniális fordítása), a Nyugati utazás, a Vízparti történet, A vörös szoba álma és a Szép asszonyok egy gazdag házban az a hat könyv, amelyet minden, magára valamit is adó kínai család polcán évszázadok óta mindig megtalálható, és ezek nagy részét a legtöbb kínai fejből idézi, mivel segítségükkel tanul meg írni-olvasni-élni-gondolkodni.

Ha tehát valaki átérzi, hogy az új évezredben Kína szerepe nemcsak gazdasági, de szellemi értelemben is egyre meghatározóbb, akkor ezekkel a könyvekkel kezdje az ismerkedést e távoli ország lakóinak filozófiájával, és nézze meg a kiállítást, amely december 15-ig tekinthető meg az Országos Széchényi Könyvtárban.