Szégyenkezem, hogy miközben a világ a háborúval, Magyarország az inflációval van elfoglalva, eközben én focizni járok, belefeledkezem a játékba, alig hallva Szilárd mondandóját.
Egyébként Szilárd hátvéd és napközis tanár, ritkán beszél, a rossz megoldásokért nem ő tolja le a társait, de most olyasmit mondott, hogy felkaptam a fejem. Azt mondta Szilárd, hogy egy héten belül kétszer is demonstrált a Kossuth téren. Először Orbán Viktornak tapsolt, aztán pedagógusként tüntetett, önmagával viaskodott, de egyik énje sem tudott a másik fölé kerekedni, megmaradt Fidesz-hívőnek, és elégedetlen tanárnak, és valószínű, hogy áprilisban a kedvenc pártjára fog szavazni.
Sosem volt bajunk egymással, ha néha belerúgtunk a másikba, annak ügyetlenségünk és nem világnézetünk volt az oka, most sem ragadtunk le a témánál, egyébként is megszoktam a tényeket fedő lelkiismeretet. Sok, magánmegtakarítását veszítő nyugdíjas ismerősöm fordult el a szép jövőt ígérő Schmitt Páltól és Selmeczi Gabriellától, miközben Fidesz-szívük tovább dobogott, gondot már a megtagadott orosz barátság sem okoz, manapság megható felidézni a Moszkva tér Széll Kálmánná keresztelésének bátorságát.
Szilárd mondta, hogy kötelessége a kollégái mellett állni, az iskola a második otthona, a tanítás a hivatása, a foci pedig kedvenc időtöltése, igaz, néha bosszantja, hogy támadó társai miért nem jönnek vissza védekezni, ez olyan, mint amikor az ország vezetői cserben hagyják pedagógusaikat. Hová tűnhet a nekik járó pénz – tűnődünk együtt, de nincs válasz, a jóindulaton biztosan nem múlik, a magyar kormány csupa kedves, segítőkész emberből áll.
Ezt nem kisebb személyiség, mint Marie Le Pen, a szélsőjobboldali francia Nemzeti Tömörülés elnöke is megállapította budapesti látogatásakor, miközben megköszönte a kampánya támogatására kapott, mai árfolyamon, 4000 millió forintnak megfelelő (támogatást?) hitelt.