Húsznál több államfő – köztük Joe Biden amerikai és Emmanuel Macron francia elnök, valamint III. Károly brit király részvételével nagyszabású ünnepségeken emlékeznek meg a nyugati szövetségesek normandiai partraszállás 80. évfordulójáról. 1944. június 6-án brit, amerikai, kanadai és francia csapatok, összesen 156 000 katona támadta meg Franciaország nyugati partján a náci megszállók által leküzdhetetlennek vélt Atlanti Falat. Több mint 7000 hajó és kétéltű jármű szállította őket, 11 000 harckocsit tettek partra. A D-Day a világ eddigi legnagyobb szabású katonai, haditengerészeti és légi hadművelete volt, vele kezdődött a nácik által megszállt Észak-Nyugat-Európa felszabadítása. (A HírKlikk írása itt folytatódik; tessék kattintani!) A nyitó képet Robert Capa készítette.
Máig büszke vagyok rá, hogy jártam a partraszállás helyszínén, igaz, nem II. világháborús katonaként, hanem újságíróként:
Ezekben a napokban a világ a 80 évvel ezelőtti történelmi jelentőségű eseményre emlékezik. A II. világháború utolsó előtti évében, 1944. június 6-án szálltak partra Normandiában a Hitler-ellenes koalíció nyugati szövetségesei,
„La Grande épopée est commencée…a nagy hőstörténet megkezdődött.
hogy meggyorsítsák a harcok menetét, közelebb hozzák a végső győzelem időpontját. A D-Day (vagy D-nap) néven elhíresült eseményt azonban hosszú, éveken át folytatódott diplomáciai kötélhúzás is megelőzte…
A partraszállás közel három évvel azután következett be, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót. Előzőleg a Harmadik Birodalom hadereje győzelmet győzelemre halmozott Európában, megalázott olyan hatalmakat, mint Franciaország, s komolyan veszélyeztette Nagy-Britannia talpon maradását is. Nem csoda, hogy az akkori brit kormányfő, Winston Churchill, aki magát korábban a kommunizmus legádázabb ellenségei közé sorolta, ezúttal gesztusértékű kijelentéssel ajánlotta fel együttműködését Moszkvának. Hasonló nyilatkozatok hangzottak el az Atlanti-óceán túlsó partjáról is, ámde Roosevelték igyekeztek magukat a háborúból kivonni – ami ment is, amíg a japánok tönkre nem bombázták Pearl Harbourt.
A nyugati segítség konkrét formái csak lassan körvonalazódtak, miközben a német hadigépezet – bár a vártnál jóval nagyobb ellenállásba ütközött – szívósan haladt előre a végtelen orosz síkságon. A Wehrmacht tábornokai hetekkel számoltak a győzelemig, ám hónapok teltek el, míg Moszkva alá eljutottak. Ott a Vörös Hadsereget még kétségkívül segítette „Tél tábornok” is – a villámháborúra felkészített német sereget a kemény fagyok és a frissen érkezett szibériai alakulatok megállították, sőt valamelyest visszavetették.
Az, hogy a náci hadosztályokat leginkább egy nyugati katonai hadművelet tudná megfékezni, kezdettől fogva „a levegőben volt”. Ivan Majszkij londoni szovjet nagykövet emlékiratainak tanúsága szerint a diplomata már a júniusi napokban felvetette brit partnereinek egy „második front” szükségességét. És amikor 1942-ben Churchill először érkezett Moszkvába és a repülőgép ajtajában a győzelmet prognosztizáló V-jelet mutatta ujjaival, ezt az orosz átlagemberek – állítólag – a 2. front előrejelzéseként értelmezték…
Azonban még messze volt, a kölcsönös bizalmatlanság pedig közel. Nyugaton jól emlékeztek a Molotov–Ribbentrop-paktumra, Moszkvában a háború előtti angol–francia kapcsolatépítési kísérleteik kudarcára – ezeket csak részben feledtették a növekvő haditechnikai és élelmiszer-segélyek, amelyek Murmanszk felé tartó szállítóhajóit a német haditengerészet torpedói megtizedelték. Az angolszász haderőt nem elhanyagolható mértékben lekötötték a világháború egyéb hadszínterei: az USA-t a Csendes-óceáni szigetvilág, a briteket pedig Észak-Afrika.
A goebbelsi propagandagépezet által terjesztett kudarcmagyarázatok hitele csak a sztálingrádi téli, majd az 1943-i kurszki nyári csata szovjet győzelmei láttán foszlott szét teljesen a nyugati szövetségesek szemében. Az olaszországi partraszállás után – amit egyfajta „pót-második-frontként” tálaltak volna Moszkvának – komolyan elkezdődött az igazi alternatíva előkészítése. 1943 végére a három szövetséges nagyhatalom vezető diplomatái nagy vonalakban lefektették a háború befejezésének menetrendjét, s ezt a teheráni csúcsértekezlet résztvevői elé terjesztették. A Sztálin, Roosevelt és Churchill elé került anyagban konkrétan szerepelt már a franciaországi partraszállás terve, amit akkor 1944 májusára irányoztak elő.
A nyugatiak elkönyvelték, hogy a szovjet előrenyomulás feltartóztathatatlan, s „nehogy már a La Manche-ig meg se álljanak” (a mondást Churchillnek tulajdonítják..). A szovjetek pedig már korábban belátták, hogy keservesen megbosszulhatja magát az oroszul „sapkozakidatyelsztvo”-nak nevezett szellemeskedés (ami nagyjából: annyian vagyunk, hogy ha a sapkáinkat a betörő ellenség elé odadobjuk, már nem tudnak áttörni…). Vagyis az anti-hitlerista koalíció kiállta az idő próbáját, erről a Szovjetunióban meglepően hamar kiadott „Sztálin és Churchill levelezése” vaskos kötete is tanúskodik.
A feladat innen már a katonákra tevődött át. A partraszállás – amely végül június 6-ára tolódott – valóban hihetetlen erőösszpontosítást, felkészülést és végrehajtást követelő akció volt, de még nem győzte le a német hadsereget – ezt a téli Wehrmacht-ellentámadás is tanúsította. Ám megélénkült az ellenállás Európa-szerte, a kisebb–nagyobb partizánakciók jelezték, hogy közeledik a világégés vége, s az tesz helyesen, aki előmozdítja. (Bár akadtak, akik nem ébredtek rá erre, elegendő talán emlékeztetni, hogy a normandiai partraszállással nagyjából egy időben gördültek Auschwitz felé a halálvonatok Magyarországról is…) Mindenesetre: a normandiai mezőkön felállított fehér betonkeresztek tíz- és tízezrei máig és ezután is jelzik: drága árat fizetett a világ azért, hogy például Európában már több mint hetven esztendeje béke lehet…
És még mindig a partraszállás, bár egy sokkalta békésebb esemény alkalmából: (tessék kattintani!)
