Úgy tűnik föl, a filmkészítők kezdik felfedezni az ezüskorúak mind témában, mind szereplőként, s nem utolsósorban mozijegy-vásárlóként eddig kiaknázatlan rétegét. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden, ami nekik, vagy róluk készül, remekmű, nekem például a közeli múlt kínálatából a „Kvartett –A nagynégyes”, vagy a „Nem beszélek zöldségeket” is sokkal jobban tetszett ebben a műfajban. Ettől függetlenül jó, hogy már nem csak a fiatalokra gondolnak a filmesek.
A 40 éves rendező-forgatókönyvíró bevallottan a saját nagyszülei kapcsolatára építette fel Marion és Arthur történetét, amelyben az emberi természet összetettségét kívánta ábrázolni: mi vehetne rá egy megkeményedett öregembert, hogy előbújjon a csigaházából és megnyíljék, és hogyan birkóznak meg a munkásosztálybeli „normális” emberek az érzelmeikkel, a magányossággal és a gyásszal.
Lássuk hát, mit kínál a sztori!
A kissé morózus és zárkózott Arthur Harris (Terence Stamp) nem nézi jó szemmel felesége Marion (Vanessa Redgrave) kedvtelését, hogy az súlyos rákbetegsége ellenére nyugdíjas barátaival olyan amatőr kóruspróbákra jár, aminek nem sok értelme van. A kórust önként vezető fiatal zeneiskolai tanárnőnek, Elizabethnek (Gemma Arterton) ugyanis az a mániája, hogy mindenféle neki tetsző heavy metal, rock és popslágereket tanít be a nyugdíjasoknak, akik kedves szenilitással élvezik, hogy így „megfiatalodva” bohóckodhatnak. Ettől függetlenül Arthur nagyon szereti asszonyát, rendszeresen hozza-viszi őt a kerekesszékben, de neki ugyanehhez nincs kedve, inkább a próbán kívül üti el az időt egy kocsma-klubban, vagy az utcán. A családhoz tartozik még kettejük autószerelő fia, James (Chrisopher Eccleston), valamint kislánya, Jennifer (Orla Hill), azaz a bájos unoka. A fiúnak nem sok ideje és kedve van szüleit látogatni, nekik apró szívességeket tenni, különös tekintettel arra, hogy apjával elég szeretettelen-feszült a viszonya.
Amikor az agilis Elizabeth váratlanul benevezi az éneklő nyugdíjasokat egy országos versenyre, Arthur megpróbálja lebeszélni Mariont a részvételről, attól tartva, hogy a próbák kimerítik, ráadásul kinevettetik magukat. Az egyik kóruspróbán Marion össze is esik és kórházba szállítják. Az orvos szerint a rák továbbterjedt, ezért azt javasolja, térjen haza és élvezze ki azt a kis időt, ami még maradt számára! Másnap reggel a kórus szerenádot ad Marion ablaka alatt. Arthur sértéseket vág a fejükhöz, összeveszik Marionnal, aki ultimátumot ad neki: vagy bocsánatot kér az énekkartól, vagy ő soha többé nem áll szóba vele. Ettől kezdve a film az előre legkiszámíthatóbb sablonok szerint pereg.
Arthur kényszeredetten bocsánatot kér, a kórustagok boldogok, hogy Marion visszatér közéjük, és Elizabeth rábíz egy szólót a versenyen. Az asszony egyre gyengül, ezért férje, bár mintha a fogát húznák, csatlakozik hozzá a próbákon, hogy vele legyen, ha bármikor szükség lenne rá. Aztán a legnagyobb meglepetésére ő maga is elkezdi megszokni, hogy a kórus részévé válik. A selejtező napján a „nyuggerkórus” előadásában sikert aratnak az olyan botrányos dalok, mint pl. a Let’s Talk About Sex, mégis Marion szólója, az Arthurnak dedikált True Colors pendíti meg igazán a lélek húrjait. Túl sok ez Arthurnak, aki úgy érzi, nem volt elég jó férje Marionnak, az pedig, megnyugtatja őt, hogy így is szereti. Marion állapota romlik, Arthur képtelen rendezni viszonyát fiával. Amikor végül Marion eltávozik álmában, James sem tudja rávenni magát, hogy vigasztalja, az pedig elismeri, hogy rossz apa volt, majd közli James-szel, hogy többé nem akarja látni.
Az elmagányosodott férj a kanapén alszik, és naponta látogatja Marion sírját. Aztán egyszer csak ott találja magát a kóruspróbán, ahol Elizabeth segít neki megnyílni. Hamarosan fordul a kocka, egy éjjel a síró Elizabethet, akit éppen kirúgtak, ő vigasztalja. A fiatal nő bátorítására Arthur csatlakozik a kórushoz, már-már élvezni kezdi, és összejön az unokájával is. Miután az egyik nyugdíjast kórházba viszik egy „robottánc” miatt, Elizabeth megkéri Arthurt, vállalja el a szólót a verseny döntőjében. Az nem túl nagy lelkesedéssel, de elvállalja, hogy gyakorolja a dalt, de valójában nem akar fellépni, bár a zene hatására valami megnyílik benne. Megpróbál kapcsolatba lépni James-szel, de fia visszautasítja, szerinte túl késő.
Arthur zaklatott, és kilép a kórusból. Marion dolgait rendezgetve talál egy köteg régi szerelmeslevelet és fotókat, melyek közül sok őt és a kis Jamest ábrázolja. Ezeket a kórusverseny szórólapjába csomagolva elküldi fiának, amitől az teljesen meghatódik. A verseny helyszínén a szervezők kizárják a csapatot, arra hivatkozva, hogy csökkentik a rendezvény színvonalát. A váratlanul mégis visszatért Arthur átveszi az irányítást a színpadon, a közönség hamarosan együtt mozog a kórussal a Love Shack ritmusára. Arthurnak lámpaláza van, de amikor unokája bátorítóan kiált neki a nézőtérről, elénekli szólóját, a dalt Marionnak: Billy Joel Lullaby (Goodnight My Angel) című számát. Jutalma álló vastaps, a kórus a harmadik helyen végez, óriási az öröm.
Nekem nem azzal van bajom, hogy ez a romantikus történet a giccs határán táncolva a könnyzacskókat célozza meg, s közben feloldásként megnevettet, hanem a sablonos, előre kiszámítható fordulataival és szemléleti hozzáállásával, amikkel Arthur „fejlődését” kíséri.
Ez a bájos énektanárnő, Elizabeth nem egy hivatásos kórus vezetője és menedzsere, hanem egy olyan szelíd erőszakos diktátor, aki a maga ambícióit a nyugdíjas baráti körön akarja kiélni. Sose kérdezi meg, hogy végül is mit szeretnének énekelni: klasszikust, népdalokat, egyházi kórusokat, örökzöldeket stb., hanem mániákusan nyomatja velük a maga pop-rock-imádatának a kórustagok korától távol álló, stílusidegen slágerzöngeményeit és táncait. Még csak nem is azok fiatal korának kedvenceit, hanem metált, diszkót, rap nótát, robot tánccal és ritmikus vonaglásokkal kísérve. Nem véletlen, hogy amikor a film úgy kívánja, a két, vallomásos csúcsdal nem ezek közül kerül ki.
Persze, kell a humor a filmbe, és milyen jó humorforrás nézni, amint más hülyét csinál magából, ugye? Keserű, szánalmas és megalázó az a nevetés, amikor egy vénség rockert játszva pózba merevedik, léggitározik, löttyedt vénasszonyok csábosan riszálják magukat és a szexről énekelnek, még ha el akarják is hitetni velünk, hogy ez nekik így most milyen élvezetes. Persze, nekik is joguk van fiatalosnak lenni, de azért a 60-on felüli Barbie babáknak és műfogsoros macsóknak álcázott ízlésficamot mi is inkább kinevetjük, semmint elismerjük. Arthur jogos ellenérzéses hozzáállása csak egészséges reflex erre a beteg ötletre.
Valaki felhozhatná ellenérvként s Veresegyházi Asszonykórust, amelynek tagjai a Z’zi Labor avantgárd gag ötletéből lettek egy időre Popmenyecsk. Csakhogy ez egészen más! Az parodisztikus poén volt, hogy a banda mögött egy magyar népviseletbe öltözött eredeti asszonykórus szerepeljen vokálként, kifejezetten rájuk szabott néhány feldolgozásban elgajdolva bizonyos refréneket. Önként vállalták a szereplést, aranyosak voltak, de Janicsáknak sose jutott volna eszébe, hogy ezzel a produkcióval benevezze és versenyeztesse a Popmenyecskéket, mondjuk a Kodály Kórusfesztiválon, vagy a Röpülj páva műsorában.
Visszatérve a filmre, talán még ezt is elfogadnám fiatalság-terápiának, ha mindez megmaradna a falakon belül, mint holmi fogyókúrás edzés. De ez a kórusvezető angol tyúk villogni is akar. Úgy látszik, sok amerikai filmet látott, ahol a minden előképzettség nélküli amatőr lelkesedésnek pár órányi felkészüléssel le kell győznie a szorgalmas munkával begyakorolt, tanult profizmust, ezért is indítja őket a versenyen.
Ember! Ezek nem kiöregedett profi énekesek, hanem szedett-vedett, csont amatőr kezdők! A filmben el lehet hitetni Arthurral, hogy milyen ragyogó hangja van, de az én zenész fülem mást mond: ez az ember csak annyira tud énekelni, mint bárki, aki nem teljesen botfülű. Lakodalomba meg karaokéra talán elmegy, de ennyi és nem több.
Azt is beteg és veszélyes szemléletnek tartom, ami nemrég pl. a „Tökéletes hang” és több hasonló filmben, de itt is előjön, hogy a klasszikus zene az uncsi, bezzeg a pop mindenekfelett nyerő. Mi ez a primitív lenézés? Minden műfaj más, mindenben lehet világszínvonalon és dilettáns szinten is teljesíteni, de nehogy már kanonizáljuk, amely szerint Michael Jackson éneklésben hazavágja Luciano Pavarottit! Szerencsére itt a forgatókönyvíró rendezőnek legalább annyi mértéktartása van, hogy a nyugger-produkcióval csak a harmadik helyet nyereti meg, az amerikaiaknál ez aranyérem volna!
Azzal kezdtem a bevezetőben, hogy amiért ezt a filmet egy kicsit is élvezni tudtam, az a nagyszerű színészi játék. Az Oscar-díjas Vanessa Redgrave 75 évesen is ugyanaz a csoda, aki az Egy ember az örökkévalóságnak, a Nagyítás, A könnyűlovasság támadása, az Isadora, a Mária, a skótok királynője, Az ördögök, a Gyilkosság az Orient expresszen, a Júlia, vagy legutóbb Koltai Lajos Este című filmjében mutatta meg páratlan tehetségét. Marion betegsége ellenére életvidám nő, szereti a családját, úgy él és hal meg, hogy nyomot hagy mindenkiben. Redgrave a szeretetet, szerelmet, örömöt, testi fájdalmat és elmúlást olyan eszköztelenül játssza el, ahogy csak a legnagyobbak képesek. A filmbeli True Colours az ő szájából még hitelesebb, mint az eredeti Cyndi Laupertől.
Terence Stamp is az utolsó nagy bölények egyike (Billy Budd, A lepkegyűjtő, Modesty Balise, Teoréma, Különleges történetek, Egy évad a pokolban, Superman, Törvényszéki héják stb.) Arthur Harris szerepében nagyon hiteles, ő is belülről láttatja, amit a dolgokról gondol, érez, így a külső és belső játék kettőssége egyszerre árulja el a jellem igazi változásait. Az, hogy ez zártabb figura, csak nehezebbé teszi a színek felvonultatását, de Stamp minden szava és mozdulata, tekintete hitelesen építi fel a szerepet, ahogy enged Marion kérésének, de nem élvezi, amikor szeretni kezdi, vagy amikor legyőzi viszolygását a nyilvános szerepléstől, de a siker ellenére is tudjuk, nem fog elszállni magától, mint a kórus sztárja.
Gemma Arterton (A titánok harca, A Quantum csendje, Perzsia hercege: Az idő homokja, Boszorkányvadászok, Vakszerencse stb.) jó színész, aki Elisabeth szerepében is nagyon jól megállja a helyét: lelkesedik, izgul, megért, elkeseredik, arról nem ő tehet, hogy én ezt a figurát kevésbé tudom szeretni, mint ahogy a rendező elképzeli. Christopher Eccleston (Sekély sírhant, Elizabeth, G. I. Joe: A kobra árnyéka stb.) elég nehéz feladatot kapott, mert James figuráját meglehetősen szűkre mérte a forgatókönyv. A színész megfelel szerepének, de emlékezetes nyomot nem hagy.
Paul Andrew Williams filmje annak ellenére sikeres lesz, hogy nem igazán jó, mivel kellőképp hatásvadász, a maga módján humoros, érzelmes, a zenéje kellemes és változatos, és mert a közönség éhes az ilyesfajta romantikára is.
A Budapest Film július 4-től vetíti 12 éven felülieknek, vagyis amolyan „mindenkinek szóló történet”, a zenei keretként szolgáló The Most Beautyful Girl dallamai pedig kellemes emlékként csengenek vissza.
