A 19. század utolsóelőtti évében született Duke Ellington a múlt század jelenleg is ható legendája. Több mint 2000 dal szerzője, köztük a zseniálisan hangszerelt „Take the A-Train”, a „It Don’t Mean a Thing (If It Ain’t Got That Swing)” a „Mood Indigo”, az „In a Sentimental Mood” című klasszikusok a legismertebbek, és kedvelt az egyik utolsó dala a „The Blues Is Waitin” is. Hosszabb darabjai közül a „Brown, and Beige, Liberian Suite” és az „Afro-Eurasian Eclipse” emlékezetes.
Több mint fél évszázadon keresztül haláláig, 1974-ig vezette zenekarait. A “Jungle style” megteremtője, ő kezdte hangszerként használni az énekhangot. Közel száz sorlemeze jelent meg, 11 Grammy-díjat kapott. Richard Nixon Elnöki Szabadság Érdemrendet, a legmagasabb polgári kitüntetést adományozta neki 1969-ben.
Edward Kennedy Ellington néven született Washingtonban 1899. április 29-én középosztálybeli fekete család
gyermekeként. Szülei is zongoráztak, fiukat a templom orgonistájának szánták Őt eleinte inkább a festés és rajzolás
érdekelte, plakáttervével díjat is nyert. Középiskolásként kezdte komolyan venni a zongorázást. Rengeteget tanult
zenetanárától, Henry Granttől. Tizenöt éves korában üdítőital boltban kezdett dolgozni, ott írta első dzsessz dalát, a
“Soda Fountain Rag”-et. Akkoriban kapta a Duke becenevet egyik barátjától.
Ellington otthagyta a középiskolát és zenekarokban kezdett játszani éjszakánként, napközben festett. Az első világháború után alapította első zenekarát. Szerzeményeit nem a hangszerekre, hanem a hangszert megszólaltató zenekari tagok stílusára formálta. A múlt század számos kiváló zenészével dolgozott. Ellington és társai húszas években washingtoni klubokban, később New York Cityben játszottak, hároméves szerződést kötöttek a népszerű Cotton Clubbal. Duke Ellington az 1920–30-as években írta a Chocolate Kiddies és a Show Girl című revüt. Zenekarával filmekben szerepelt, filmzenéket írt, „Paris Blues” című dalát Oscar-díjra jelölték.
A ’30-as években a latin-amerikai zene és a dzsessz fúziójával kísérletezett, akkoriban született egyik legismertebb
dala, a “Caravan”. Billy Strayhorn (szintén zongorista) 1939-ben csatlakozott a zenekarához, kettejük zeneszerzői munkája Strayhorn haláláig (1967) tartott. A turnékon a zenekar fergeteges sikert aratott nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is.
A New York-i Carnegie Hallban az 1943–55 között korszakos jelentőségű koncertsorozat rendszeres fellépője volt
Duke Ellington. Első ottani koncertjén mutatta be a háromrészes „Black, Brown, and Beige” zenei művet, a feketék
történetéről, a harlemi feketék zenéjéről.
Ellington és zenekara 1965-től dzsessz-stílusú szakrális zenei koncerteket adott a világ katedrálisaiban. Az elsőn, a
San Francisó-i Garce Episcopal Katedrálisban hangzott el híres darabjai közül az „In The Beginning God”, 1968-ban a New York-i Episcopal Cathedralisban a „Divine-t” mutatta be. Hasonló koncerteket adott a párizsi St. Sulpice-ben, a barcelonai Santa Maria de Mar-ban és a londoni Westminster apátságban.
Duke Ellington élete végéig, 1974. május 24-én bekövezett haláláig dolgozott. Halála után fia, Mercer Ellington, a
zenekar pénzügyi menedzsere és trombitása, majd unokája, Paul Ellington vezette a zenekart. A muzsikusok: Charlie Young, Mark Gross (altszaxofon), Bobby LaVelle, Shelley Carroll (tenorszaxofon), Morgan Price (baritonszaxofon), Bill Dowling (elspő trombitás), Chris Albert, Scotty Barnhart, James Zollar (trombita), Andrae Murchison, Stafford Hunter (trombon), Barry Cooper (basszus trombon), Marty Morell (dob), Hassan Ash-Shakur (bőgő) és Tommy James (zongora, karmester).
