Noha a Coen fivérek alkotása, – amelyről az Infovilág nemrég közölt kritikát –, 10 jelölése ellenére sem kapott idén Oscar-díjat, a regénnyel és szerzőjével is érdemes megismerkedni, annál is inkább, mert kiváló olvasmány.
Charles Portis (1933-) Arkansas államban (a romantikus nevű El Dorado városban) látta meg a napvilágot, akárcsak a nevezett regényének főhősnője, Mattie Ross. A koreai háborúban tengerészgyalogos őrmesterként szolgált, majd az egyetem elvégzése után, 1958–64 között újságíróként dolgozott, de aztán mégis a regényírást választotta hivatásául. Első regénye, a Norwood 1966-ban látott napvilágot. Hőse egy naiv texasi tengerészgyalogos, akit átver egy New York-i szélhámos. Az 1950-es években játszódó autókázós, vagány dumás pikareszk történetet 1970-ben vitték filmre Glenn Campbell és Kim Darby főszereplésével.
Második, A félszemű című regénye (1968), eredeti címében – True Grit – arra a jellemszilárdságra utal, amellyel a 14 éves vadnyugati lány, Mattie Ross, korát és nemét meghazudtoló makacs kitartással üldözi az apját meggyilkoló és kirabló béresüket, Tom Chaneyt, hogy bosszút álljon rajta. A mű először a The Saturday Evening Post hasábjain folytatásokban jelent meg, és akkora üzleti és irodalmi sikert hozott, hogy azonnal meg is filmesítették (A félszemű sheriff) Glenn Campbell, Kim Darby és nem utolsósorban John Wayne főszereplésével, aki 1969-ben Oscar-díjat is nyert Rooster Cogburn békebíró megformálásáért. Megfilmesítése a Coen fivérek által (Jeff Bridges, Hailee Steinfeld, Matt Damon, Josh Brolin, Barry Pepper szereposztással) jobban adja vissza azt a romantikamentes hangulatot, ami a feszesen megírt, szikár regény nyelvezetét jellemzi.
Portis folytatta a regényírást, 1979-ben a The Dog of the South („A déli kutya”) egy ügyfogyott arkasas-i férfiről szól, aki szökött feleségét keresi Közép-Amerikában. 1985-ben a Masters of Atlantis („Atlantis urai”) egy amerikai szekta felemelkedését és bukását meséli el. 1991-ben a Gringos („Amcsik”) jelent meg, amely Mexikóba települt romantikus álmodozók és más széplelkek mindennapjaiba kalauzol. Ezek tehát egy kivétellel mind mai témák. Szerzőnk egyébként számos rövidebb szépirodalmi művel is beírta nevét az amerikai irodalomba.
A Cartaphilus Könyvkiadó érdeme, hogy A félszemű kiadásával Charles Portis végre magyar nyelven is bemutatkozhatott, hogy helyet találjon magának az ismertebb kortárs amerikai regényírók között. Könyvkiadásunkban ritkák a vadnyugati történetek, Cooper indiánregényei, May Károly romantikus regényei kivételével többnyire csak néhány ponyva képviseli ezt a műfajt a magyar olvasó számára. Igaz, hogy a western-történetek jobbára romantikus felnőtt mesék a jóról és a rosszról, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy pl. az amerikai film történetében milyen domináns szerepe van ennek a világszerte népszerű „mesetípusnak”, és ha át is alakulva, de milyen makacsul tartja magát mindmáig nem csupán a dalokból ismert „rosszemberek” legendáriumának újabb és újabb feldolgozása, de a múlt megidézése új történetek megalkotásával is. Portis nem western-író, de szerencsére írt egy kiváló vadnyugati regényt is.
A félszemű az 1861–65 között lezajlott amerikai polgárháborút követő évtizedben játszódik, amikor a helyreállt rend még törékeny, gyakran megsértik azt a leszerelt katonákból, elűzött indiánokból, elszegényedett, ám pénzéhes törvényen kívüliekből álló „pisztolyhősök”. A törvény őrei – sheriffek, békebírók, fejvadászok – alig különböznek ezektől. Legtöbbször maguk is jó útra tért egykori fegyveresek, akiknek csak a törvény ad mentességet a tömlöctől, kötéltől, ha kötelességük teljesítése közben embert ölnek, vagy maguk isszák meg a törvény nevében lefoglalt zugpálinkát. A könyv és a film egyik legfigyelemreméltóbb része is éppen az a bírósági tárgyalás, amelyen kiderül, hogy 23 embert ölt meg kötelességteljesítés közben a törvény embere, Gogburn seriff, alig négy év alatt.
A félszemű történetét maga a főhősnő visszaemlékező elbeszéléséből ismerjük meg. Mattie Ross lineárisan meséli el küzdelmeit először mindazokkal, akik át akarják verni, le akarják rázni, majd romantika nélkül az üldözés realisztikus eseményeit, végül, mintegy prológusként pár mondatban varrja el a szálakat azzal, hogy összefoglalja, kivel mi történt. A bűnös megbűnhődik, de happy end nincs, mert a vadnyugat ideje egyre inkább lejáróban van, az egykori szabad férfiak elszegényedett cirkuszi produkciókba szorulva múlnak ki és el, a főhősnő, a már-már koravén kislány pedig félkarú, vénkisasszony-bankárként marad meg emlékezni. Az egyre civilizálódó amerikai társadalom lassan maga alá gyűri mind a határvidéket, mind azokat, akik egykor benépesítették. A legenda oda, – üzeni az író.
Portis elbeszélő stílusa lényegre törő, mégis erősen láttató, tárgyilagos és távolságtartó. Nem kalandozik el részletek leírásába, nem moralizál, de amit leír, annak mind megvan a maga szerepe az olvasó számára akár jellemzésként, akár hiteles társadalomábrázolásként. Jellemei jól kidolgozottak, de csak annyira, amennyire a történet szerint szükség van rájuk, illetve amennyit a kislány tudhat róluk hallomásból, vagy megfigyelésből. Például a történet szempontjából látszólag mellékes, hogy a katonaviselt, hízásnak indult, mégis nagy szakmai nevet szerzett alkoholista Cogburn seriffnek és a fiatal, fecsegő, háborút nem ismerő texasi csendőrnek, LaBoeuf-nek mi az erkölcsi felfogása egymásról és erről az egészről, mégis kettejük ellentéte, egymás kölcsönös lenézése két világ összeütközését jelenti az olvasónak, tehát mégis lényeges, mert jellemez.
Nem véletlen, hogy a regény pillanatok alatt föliratkozott a bestseller-listára Amerikában, és szerzője befutott irodalmár. A félszeműt ajánlott olvasmányként tartják nyilván, és magam sem mondhatok mást: Polyák Béla stílusos, jó fordításában sok örömet fog szerezni mind a western műfaj, mind a kortárs amerikai irodalom iránt érdeklődő hazai olvasónak.
