Egy remekmű receptje: mozikban a Casablanca digitális változata

A Casablanca szinte minden vélemény szerint remekmű, a legtöbb filmes listán az első három közé sorolják, de sokan tartják (Woody Allennel az élen) minden idők legeslegjobbjának az 1942 novemberében bemutatott alkotást. Lássuk hát e sikerfilm „receptjét”:

1938 márciusában egy fiatal amerikai nyelvtanár, bizonyos Murray Burnett és felesége, Francis Bécsbe utazott, hogy ott élő zsidó rokonainak segítsen pénzt kicsempészni a náci Németország által éppen elfoglalt Ausztriából. Hazafelé Franciaországon keresztül utaztak, ahol mély benyomást tett rájuk egy, a Földközi-tengerre néző éjszakai lokál, ahol egy néger zongorista varázslatosan játszott a franciákból, németekből és menekültekből verbuválódott alkalmi közönségnek. 

Burnett az USA-ba visszaérve Joan Alison barátnőjével közösen színdarabot írt az élményei alapján, de az ismeretlen amerikai szerzőpár sokáig hiába próbálta eladni a művet, mert visszatetszést keltett, hogy a női főszereplő házasságon kívüli viszonyra is hajlandó a bártulajdonossal a meneküléséhez szükséges papírok megszerzéséért. Emiatt egyetlen Broadway-producer sem volt hajlandó színpadra állítani a darabot, főként miután kitudódott, hogy a szerzőpár is egymásba szeretett (hamarosan Burnett el is vált, és elvette Joant).

Az Everybody Comes To Ricket azután 1940-ben a Warner Brothers filmstúdió megvásárolta, és Casey Robinson forgatókönyvíró gondjaira bízta, hogy dolgozta át a kissé kusza szerelmi kapcsolatot. Nem voltak elégedettek az eredménnyel, ezért ezután az ikerpár-zseni Julius és Philip Epstein kapta meg a forgatókönyvet, aki a szerkezetet és a dialógusokat is teljesen újraírta. Végül még Howard Koch-nak is hozzá kellett nyúlnia, mert a stúdiónak a politikai szál vonalvezetése sem tetszett. (Koch a forgatás alatt is végig jelen volt, és folyamatosan változtatott a párbeszédeken és a jeleneteken.)

Mivel a stúdió által kiszemelt rendező, William Wyler a forgatásra kijelölt időpontra már elszerződött egy másik filmre, így végül az 1886-ban a Budapesten (Kaminer Manóként) született, majd 1926-ban (immáron Kertész Mihályként) az Amerikai Egyesült Államokba emigrált Michael Curtizt kérték fel a rendezésre, aki bár hihetetlenül széleskörű tapasztalatokkal rendelkezett a filmezés területén, mégsem ért el mindaddig különösebb sikert. Ő a rossz nyelvek szerint el sem olvasta a forgatókönyvet, csak a képregényszerűen megrajzolt vázlatokat tanulmányozta a felvételek előtt.

Férfi főszereplőnek Humphrey Bogartot akarták megszerezni, ám ő az előző évi Máltai sólyom sikere miatt csillagászati összeget kért, így Rick Blaine szerepére egy fiatal színésszel, bizonyos Ronald Reagannel tárgyaltak. Aztán végül is maradt Bogart, cserébe viszont elvetették a francia szupersztárt, Michelle Morgant, helyette a fele akkora gázsiért kötélnek álló svéd Ingrid Bergmant szerződtették. A skandináv szépség viszont néhány centiméterrel magasabb volt Bogartnál, így egy nyolc centiméter vastag falapot kellett közös jeleneteiknél a férfi cipői alá tenni. 

Talán ez a magasságkülönbség is közrejátszott abban, hogy a főszereplők között nem pattant ki az a bizonyos „szikra”, így Bogart a forgatási szünetekben inkább a vetélytársát, Victor Lászlót alakító Paul Henreiddel sakkozott – aki legtöbbször legyőzte őt, pedig Bogart híresen jó sakkozó volt –, Bergmannal pedig szinte egy szót sem váltott. A svéd színésznőt viszont nem Bogart alacsony termete zavarta, hanem az, hogy nem volt világos számára, melyik férfiba kellene szerelmesnek lennie, a férjébe avagy Rickbe. Ráadásul a forgatás utolsó napjáig (másokkal, talán a forgatókönyvíróval és a rendezővel egyetemben) fogalma sem volt, hogy végül fel fog-e szállni arra a bizonyos repülőre, avagy sem. 

Apropó, repülő: a híres zárójelenetet azért forgatták hatalmas ködgépekkel, mivel az éjszakai elsötétítés miatt nem használhattak valódi repülőteret, ezért egy stúdióban, kartonból készült repülővel dolgoztak, amit a filmben jótékony nedves homály fed…

A filmzene főszámát, az „As Time Goes By-t” egy nem túl sikeres musicalhez, az 1931-ben bemutatott, majd néhány hónap múlva a műsorról örökre levett „Everybody’s Welcome-hoz” írta Herman Hupfeld, és csak a Casablancának köszönhetően vált igazi slágerré, előtte szinte ismeretlen volt. (Igaz, a film többi betétszámát egytől egyig korszakos dzsesszslágerek közül válogatta a zenét összeállító Max Steiner.)

Mivel a film egyfajta propagandafilmnek készült, ezért a legtöbb szerepre a háború alatt a németek által megtámadott országokból elmenekült színészeket kértek fel, és inkább a politikai motiváció, mint a korábbi sikeres működés volt a kiválogatás alapja. A náci Strasser őrnagy szerepére felkért német színésztől, Conrad Veidttől például olyannyira távolt állt a fasizmus eszméje, hogy múltja miatt egyenesen az SS halállistáján szerepelt. (Casablancában egyébként – amely a film előtt egy alig ismert, unalmas, marokkói városka volt – sosem állomásoztak egyenruhás német katonák.) 

Kivétel a filmben fontos szerepet kapott két remek magyar karakterszínész, akiknek már korábban magasra ívelt a karrierje: a Peter Lorre művésznéven ismertté vált Löwenstein László, aki a zavarosban halászó, gyenge jellemű figurák egyik legzseniálisabb életre keltője volt Hollywoodban, valamint ellenpontja, a joviális ex-professzor főpincér, Szőke Szakáll, aki ebben a filmben S. K. Sakallként került a stáblistára, de eredeti neve Gärtner Sándor volt (amit aztán Gerő Jenőre magyarosított, és leginkább az általa írt örökbecsű, Vonósnégyes című kabaréjelenet révén maradt meg kollektív emlékezetünkben). 

A színdarabban eredetileg szereplő tizenhat karaktert huszonkettőre bővítették, mellettük pedig számtalan statisztát is alkalmaztak, erősen megterhelve így a kiadásokat, amelyek végül közel kilencszázezer dollárt tettek ki, pedig a film forgatása alig két hónapot vett igénybe. A semmi különöset sem ígérő filmet az utómunkák elvégzése után 1942. november 26-án a New York-i Hollywood moziban mutatták be – mérsékelt érdeklődés mellett. Az országos premierre azonban az év végi ünnepek miatt csak január 23-án került sor, és attól kezdve a Casablanca elképesztő sikerré vált. 

Az történt ugyanis, hogy január elején éppen a címadó észak-afrikai városban találkoztak a szövetséges nagyhatalmak vezetői, Roosevelt és Churchill, hogy megbeszéljék a második világháború további menetét, így Casablanca városa az érdeklődés homlokterébe került. Még a kémek ottani jelenléte is valószínűsíthetővé vált egy rejtélyes repülőgép-baleset miatt, ami a találkozóra tartó Douglas Skymasterrel január 15-én történt Surinamban, és a többi között a „Lessie hazatér” világhírű írójának, a közismerten a titkosszolgálatoknak dolgozó Eric Knightnak, illetve az FBI New York-i irodája helyettes vezetőjének, Percy E. Foxworth-nak halálával járt.

A film tehát hirtelen népszerűvé vált, és az első év végéig már egy akkor elérhetetlennek látszó összeget, 3,7 millió dollárt hozott, Humphrey Bogartot pedig a legjobban fizetett hollywoodi sztárrá tette. A stúdió a Casablancával „csak” három Oscar-díjat zsebelt be ugyan (legjobb film, legjobb rendezés és legjobb forgatókönyv), ám a film utóhatása ennél nagyságrendekkel erősebb, és mind a mai napig érezhető. 

Rögtön az első vetítések után mindenki ugyanolyan kalapot és kabátot szeretett volna, mint amilyet Bogart illetve Bergman viselt a filmben, ugyanolyan cigarettát akartak szívni, ugyanolyan whiskyt akartak inni, és legfőképpen ugyanolyan hősiesek, bátrak akartak lenni, mint a filmbeli ellenállók. Alig akadt (és még ma is alig akad) olyan mozi a világon, amelynek előcsarnokában ne lógott volna a film plakátja, mint ahogyan (egészen a „Star Wars” megjelenéséig) alig volt olyan kamaszfiú-szoba, amelyet ne a főszereplők posztere díszített volna. Kevés az olyan nagyváros is, ahol ne lenne legalább egy „Rick kocsmája”. Valódi kultusz jött létre tehát Kertész Mihály filmje nyomán. 

A Los Angeles Daily News 1997-i felmérése szerint a „helybéliek” is a Casablancát tekintik minden idők legjobb hollywoodi filmjének, miként Leonard Maltin híres Movie Guide-jában is az első helyet kapta, híres mondatai pedig világszerte ismert szállóigékké váltak: „Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship.”, „Play it, Sam. Play ‘As Time Goes By’.”, „Round up the usual suspects.”, „We’ll always have Paris.”, „Of all the gin joints in all the towns in all the world, she walks into mine” stb.

Szerencsére ezt az alapművet is elérte a nemrégiben elindult digitalizációs folyamat, amely újjávarázsolja a mára már kissé megfáradt celluloidtekercseket, így immáron kifogástalan minőségben ismerheti meg szülei és nagyszülei kultikus filmjét a fiatalabb generáció, akiknek valószínűleg még nem volt alkalma azt moziban látni. A Pannon Entertainment – amelyet ezidáig inkább a csodás művészettörténeti filmek forgalmazójaként ismertünk – lecsapott erre a pompás lehetőségre, és szeptember 22-től országszerte vetíti ezt az újjávarázsolt, valóban örökbecsű alkotást (amely a Volt egyszer egy vadnyugattal megkezdett „Klasszikus filmek digitalizálva” sorozat nyolcadik filmje).

A sajtóbemutatón csak azt sajnálhattuk, hogy a Casablanca ezúttal eredeti hanggal, feliratozva került a filmvászonra, holott ha abban talán van is némi vita, hogy ez a film valóban minden idők legjobb filmje-e, abban bizonyára minden mozikedvelő egyetért, hogy Kálmán György, Váradi Hédi, Agárdi Gábor és Avar István tolmácsolása egészen biztosan a valaha készült legremekebb filmes szinkron, amelyet egyebek mellett az is fémjelez, hogy a filmben keveset beszélő Sam, a zongorista nálunk Bessenyei Ferenc utánozhatatlan hangján szólalt meg. A Pannon Entertainment vezetőitől ígéretet kaptunk, hogy az új verzió ezzel eredeti szinkronnal keverve is a mozikba kerül. 

De bármelyik változatot nézik is meg, nem fognak csalódni. És ha valóban tetszett, akkor csak szóljanak fel a vetítőnek: Play again, Sam!