Az Estike egy sorozat, Simkó János sorozata, amely a Facebookon jelenik meg évek óta. János válogatása a világ és magyar irodalom legjobbjait mutatja be, idézetekkel, kritikával, mulatságos, már-már elfeledett részletekkel, de esetenként zenészek, más ismert, vagy kevésbé ismerős alkotók, tudósok is felbukkannak. Az Estike a nevéből adódóan lefekvés előtti olvasmány lehet, ami persze napközben sem rossz… Valódi kultúramisszió az, amit János végez, és ezen misszionáriusi tevékenységet az engedélyével bemutatjuk az Infovilágon.
A történettudománynak nem a geológiában, az építészetben, az etnológiában érvényes struktúra, illetve a “szerkezetiség” az ontológiai alapeleme, még csak nem is egyszerűen a mozgás az időben, hanem az állandó változás, a metamorfózis.” (Hanák Péter)
1921. augusztus 9-én született HANÁK PÉTER Széchenyi-díjas magyar történész, művelődéstörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a dualizmus korának művelődés-, társadalom- és eszmetörténetének neves kutatója.
„Hanák Péter 1956-ban lelkesedett a változásokért, és a forradalom után nem volt hajlandó visszavonni a véleményét, ezért többé nem taníthatott az egyetemen, ugyanakkor tagja maradt az MTA Történettudományi Intézetének; ebben a minőségében engedték ki az indianai egyetemre. Amíg a román és a kelet-német küldöttek, de más szocialista államok történészei is fegyelmezett csoportokban jöttek-mentek, és csak intim beszélgetésekben mertek mást is mondani, mint a hivatalos álláspontjukat, a. Ránki György vezette magyar delegáció tagjai bámulatosan szabadon barátkoztak, beszéltek. Közülük is kitűnt Hanák Péter, akiről úgy éreztem, szándékosan, tervszerűen „rendetlenkedik”, hogy kipróbálja a párt tűrési határait. Humoros volt, gunyoros, kedves, szabad szájú, s a „polgári ellenség” jelenlétében vitatkozott a leghevesebben a „testvéri” államok dogmatikus képviselőivel. (…)
Hanák Péter szabad emberként akart élni, és gyakran tudott is úgy élni egy nem-szabad társadalomban. Nem értettem, hogyan talált időt olvasmányaira, a legújabb elméletek, gondolatok elsajátítására. Amikor megint taníthatott, fáradhatatlan lelkesedéssel foglalkozott hallgatóival. Angolul „Renaissance Man”-nek hívnák azt a típust, amilyen ő is volt, aki mindenféle dologhoz ért, minden iránt érdeklődik, nagy tudással rendelkezik, vagyis valóságos humanista tudós. Nem az a típus volt, aki leült, és ontotta magából a köteteket. Inkább kisebb lélegzetű tanulmányokat írt, és mégis meghatározó egyénisége lett a történettudománynak. A Monarchiáról megjelent tanulmánykötete olyan alapmű, amely nélkül az egyetemisták le sem vizsgázhatnak Magyarországon. Más műveit állandóan idézik, külföldön is, ahol épp most részesült igen kedvező fogadtatásban The Garden and the Workshop című nagyszerű műve, amely a Princeton egyetem kiadójának gondozásában jelent meg.
Valóban, mihez is nem értett ő? Történész volt és politológus, aki kiválóan ismerte a magyar és a nemzetközi irodalomtörténetet, az építészetet, a szépművészetet és a művelődéstörténetet. Matematikus is voIt a javából, kitűnően értett a filozófiához, és ami legfontosabb, ezekről a témákról szeretett, mondhatni, imádott írni, nyilatkozni, vitatkozni. Hallgatóit és barátait elhalmozta témákkal, könyvötletekkel. Legendás volt, ahogy végigszáguldott a Történettudományi Intézet, később a Közép Európa Egyetem folyosóin, mosolyogva, tréfálkozva, udvarolva, ezernyi ügyet intézve.
(Deák István Hanák Péterről; részlet)
„Ha a századvég Bécsét és a róla szóló mai interpretációkat nézzük, akkor valóban meggyőző, hogy ez a csodálatos kultúra az osztrák polgárság sorozatos vereségéből, a közéletből való kiszorulásából és valóságos háztáji vagy lélektáji kertjébe való visszavonulásából sarjadt.
Így van, ha Bécset önmagában csodáljuk. Csakhogy itt van előttünk Budapest, Prága, Krakkó – „a vidék”. A liberalizmus hanyatlása, a korfordulós válságtünetek itt is hatottak, az érzékeny idegzetű művészeket itt is megülte a rossz közérzet, itt is terjedt a dekadenciának nevezett életérzés. Mégis, Budapesten éppen az 1890-es években lobbant fel még egyszer a liberalizmus fénye, s a századelőn bontakozott ki, akárcsak a példakép Franciaországban, a politikai radikalizmus. A megkésettség, egy elmaradt agrárország lázas „utolérési komplexusa” – lehetne mondani, és akár érveket is találni erre a jelenségre. Tény, hogy amikor Bécsben Hofmannsthal Junges Wien köre fellépett, akkor Budapesten csak a halk szavú, lojális A Hét című irodalmi folyóirat kopogtatott; amikor Bécsben Klimt és barátai kihívó merészséggel megindították a Ver Sacrum-ot, megépítették a Sezession reprezentatív épületét, akkor fiatal magyar festők egy csoportja csendesen az ország távoli zugába, Nagybányára vonult, s a vidéki magányban kísérletezett a plein air és a tovatűnő látvány megragadásával.” (Hanák Péter: Reflexiók a századforduló bécsi és budapesti kultúrájáról)
„Nemzedékünkben és körünkben alighanem elsőként értette meg egyrészt a nemzeti érzés és szempont megújult jelentőségét, az etnikai tudatosság reneszánszát a világban és kivált térségünkben, másrészt ennek történelmi és aktuális összefüggéseit a Dunatáji-megbékéléssel és az európai integrációval. Jól emlékszünk még A Dunánál című rádiósorozatára (szerkesztő: Mihancsik Zsófia és Kerekes István – sj), amelyben kerek tíz éven át több mint száz beszélgetés és interjú keretében vizsgálta és kutatta szenvedélyesen a régió történeti, gazdasági, kulturális problémáit. Ebben az esztendőben pedig tízezrek követték gyönyörűséggel A bomlás virágai című televíziós sorozatot, a kettős Monarchia kultúrájának, Bécs, Prága és Budapest egyetemes örökségének érzékletes és elemző ábrázolását, amelyet persze jóval korábban megalapozott A kert és a műhely című úttörő kötete.
Alig ismertem embert, akiben a magyar hazaszeretet, népszeretet (és népismeret) mindkét oldali nyomással és kétellyel dacolva ilyen természetes, szinte örömteli egységbe forrt a tudatos, művelt, poliglott európaisággal. Az ő makacs és lefegyverző ragaszkodása az utópiához, azt gyanítom, éppen ezen a belső kiegyensúlyozottságon nyugodott.” (Litván György: Hanák Péter ravatalánál. Elhangzott 1997. október 14-én a farkasréti temetőben. Részlet.)