Az országban elsőként, 1765-től Győrött működtek nyilvánosházak a Kádár (ma Belváros) és a Fürdő közben – írja Kozma Endre, a Régi Győr portál alapítója és szerkesztője. Az ő engedelmével vettük át az alábbi, hétvéginek szánt írást, melynek címe: „Kék lámpa” egy győri sikátorban. (A nyitó képről: Jan Vermeer van Delft (1632. október – 1675. december) Rembrandt mellett a holland festészet aranykorának nagy festője készítette „Az örömlánynál” című képet 1656-ban.)

Imre Béla (1921–2009) győri újságíró kutatásai szerint 1765-ben Mária Terézia szállíttatta az északnyugat-dunántúli városba Bécsből az ősi mesterséget űző lányokat a Dunán, faderegelyén. Persze e mesterség messzi történelmi időkbe nyúlik, csakhogy a mai értelemben vett, elkülönített bordélyház az időkben honosodott meg, akkor még újdonságszámba ment.

Pillantás a győri Fürdő és Belváros közbe – 1980 táján.

Megérkeztek tehát a lányok dereglyén Bécsből Győrbe, az akkor Fassbinder Gassénak nevezett utcácskába. És maradtak – élt az utca a második háború után rövid megszakítással 1950-ig.”

A sztorit Kőbányai György (1924–2012) újságíró kollégánk riportban örökítette meg a Mai Nap 1990. július 27-i számában. Íme:

«Egy régi, történelmi (ilyen-olyan történelmi) utcácska – szűk könyökutca – Győr öreg belvárosában. Úgy hívták: Kádár köz. ’56 után szégyenlősen és csendben átkeresztelték Belváros közre. Lihegve és gyáván – nehogy a Kádár név az új vezető nevéhez kapcsolódjék, semmi se emlékeztessen a néhány házacskából álló köz, a hajdani Kádár közre.

Ugyanis itt, a Kádár közben működtek, szolgálták a vendégeket 1950-ig a piros lámpás házak, persze lámpások nélkül. A Kádár nevet a régi mesterségtől kapta, kádármesterek műhelyei álltak itt. Az egyik utolsó kádármesterrel győri újságíróskodásakor éppen Kardos G. György (1925–József Attila-díjas író, újságíró, dramaturg, az 1950-es évek közepén a győri Kisfaludy Színház dramaturgja; legismertebb műve: „Avraham Bogatir hét napja”) készített riportot: az idős mester Petrovics-leszármazott volt. Tehát itt volt a győri bordély.

Mária Terézia bordélyháza

Az országban az első. Imre Béla kutatásai szerint 1765-ben Mária Terézia szállíttatta ide Bécsből az ősi mesterséget űző lányokat fadereglyén.

(Persze, hogy e mesterség messzi történelmi időkbe nyúlik, csakhogy a mai értelemben vett elkülönített bordélyház ez időkben honosodott meg, ekkor még újdonságszámba ment. Elébb születtek meg vidéken, mint a fővárosban, s elébb Pesten, mint Budán. Budán minden bizonnyal csak 1841 után, erről tanúskodik Keller Ferenc budai városkapitány felterjesztése, amely akkor még csak „rossz hírű kocsmákról” szólt.

Megérkeztek tehát a lányok dereglyén Bécsből Győrbe, az akkor Fassbinder Gassénak nevezett utcácskába. És maradtak – élt az utca a második háború után rövid megszakítással 1950-ig.

Közelében a XVII. századbeli Magyar Ispota – elaggott magyar polgárok otthona – s az azóta rég lebontott, fapadozatú fürdő. Mondják, a lányok a századelőn ide jártak át dögönyözni a fájós derekú polgárokat. (Nem, nem a mai szexmasszázs volt ez, ám a mai masszázsszalonoknak azért kicsit szerényebbnek kellene lenniük: amit ők most „feltaláltak” és újdonságként hirdetnek, az már Győrött rég ismert volt.)

És még sok minden más mai fogalom nem volt már akkor sem új, csak hát szolidabb, szelídebb formában éltek. A három házban – egy emeletes és kettő földszintes – két férfiú – mondjam így? – gondnokolt, vagyis vigyázott a rendre. Az egyik „Struhár János bácsi – a volt nyugalmazott győri rendőrkapitány szavai ezek –, rendes vagongyári munkás volt, a másik Tóth Józsi”.

Mint mondottam, szolid, szelíd világ élt itt szigorú renddel. Parásnyi Ferenc doktor úr, rendőrorvos hetente kétszer, kedden és pénteken jött ki vizitálni. Dr. Juhász Imre büntetőbíró elé kerültek a szabálysértők. („De, kérem, alig akadt ilyen.”) Például szabálysértésnek számított, és ezért Juhász bíró elé állt, ha valamelyik lány az ablakon át kiszólt az utcára, vagyis az ablakból üdvözölte érkező vendégét.

Egy utcával arrébb az Orsolyiták. Az apácák féltőn szigorúak voltak. Megtiltották, hogy a növendékek a Hó közön át menjenek haza. Merthogy arra jártak a Kádár köz leányai is. De hát, tudjuk, mit ért ez a tiltás. Ott volt Bogottyán Annus fűszerüzlete, és oda járt zsömléért, tejért, cukorkáért diáklány, lány és apáca.

Csak a háború utolsó napjaiban zárt be a Kádár köz, tulajdonképpen 1765-től 1945-ig üzemelt. Az új forintig másfél esztendeig szünet. ’46 nyarán – meséli a már nyugdíjas győri hírlapíró – az új forint után nyitották meg ismét. A városházán az akkori tiszti főorvos, dr. Iróffy jelentette be az eseményt. Három napilap volt akkor a városban. A kommunista, a szocdem és a kisgazda. A bejelentésre a három hírlapíró felugrott, és indult a kijárat felé. Udvaros István, a polgármester utánuk szólt: „Szerkesztő urak, ne siessenek, a nyitás csak este lesz!”

Egy tollvonással megszüntették

És valami személyeset is mesélek. Valami pártosat. Ifjú hírlapíró voltam Győrött. Egyik este arrafelé vettem utam. A köz – a Kádár köz – bejárata előtt ott állt Gábri elvtárs. Gábri elvtárs akkor a megyei pártbizottság szervezőtitkára volt. Későbben belügyminiszter-helyettes. Hűha! Úgy látszik, Gábri elvtárs errefelé lakik. Köszönök hangosan – Szabadság, Gábri elvtárs –, és húzom a csíkot, mintha csak épp ez irányban lenne fontos kiküldetésem. Nagy kört csinálok, megkerülöm a tömböt – Gábri elvtárs csak otthon lehet már –, és veszem az utat visszafelé. Hát nem ott áll még a leendő belügyminiszter-helyettes?! És ismét találkozás, és ismét egy „Szabadság, Gábri elvtárs!”, és most már végképp hazafelé, Nádorváros felé veszem az irányt.

És ez a belügyminiszter-helyettes, vagy egy másik, bezáratta a Kádár közt, itt s az országban.

Pullmankocsiban utaztak

A Kádár köz bezárásának ideje pontosan behatárolható. Sindulár Pál – akkoriban ifjú detektív, nyugdíjba városi kapitányként ment – meséli: 1950. június 30. volt. „Ezt onnét tudom – mondja a kapitány –, mert akkor helyeztek át rövid időre Szombathelyre. Reggel a 6:20-assal indultam Szombathelyre. Felszállok a vonatra, s kik borulnak a nyakamba? A lányok. Tizennyolc-húsz lány két pullmankocsiban utazott Szombathelyre és Kőszegre.

Oda telepítették át őket, a szombathelyi és a kőszegi textilgyárakba kerültek. Ria, Böske, Zizi… Szombathely utcáin többször is találkoztam velük műszakváltások idején.” De hát textilgyár Győrött is van elég, miért kellett Szombathelyre menniök? „Talán azért, hogy ne ismerjék fel őket. A szombathelyi házakból meg valószínűleg Győrbe kellett jönniük a lányoknak.”

(Aztán merre vezetett életútjuk? Az egyik lány Debrecenbe ment férjhez egy kereskedőhöz, régi vendégéhez, többen falura kerültek, csirkét neveltek, kertet gondoztak, az egyik meg – igaz, évek múltával – egy gönyűi uszálykormányos felesége lett; a kormányos jégzajlások után szállt vízre, s csak a késő jeges időkben maradt odahaza hosszabb időre. Zs. néni, ha hébe-hóba találkozott a rendőrkapitánnyal az utcán, csak félve váltott vele néhány szót, merthogy a hajós nagy haragú, féltékeny ember volt.)

Felkeresem a régi Kádár közt, azt a szégyenlősen, álszemérmesen új nevet kapott Belváros közt. A földszintes házak lebontva, a 9/b. öreg boltíves házban – falikút a függőfolyosó végén – még a régi lakó, a 76 éves Horváth Jenő. A vagongyárban vagonrakó segédmunkás volt, 1938 óta lakik itt. Neki egy hátsó kapu szolgált kijáratul. Szomszédja – mert ez is e történethez tartozik – a kilencvenéves Galamb Katalin orsolyita nővér.

Ugyanis egy időben azzal, amikor a Kádár köz lányait szétszórták, az iskolanővér apácákat is szélnek eresztették. A nővérkének itt juttattak kisszobácskát, innét járt el gyerekekre vigyázni, házitanítóskodni.»

„A bordélyházak folytonos ellenőrzés alatt állanak, a titkos helyek üldöztetnek s kihágási eljárással büntettetnek a törvények és szabályok ellen vétők.
– Bordélyház van a városban nyolcz. A kéjnők átlaga 40–45 tagot számlál.” (Győri Hírlap, 1889. 03. 24.)

„Uram, az időjárás kedvező, tehát menjünk.
– Ez itt a Fürdő-köz.
A fürdő a másik utcában van, de fürdeni azért itt is lehet. Az a zöld lámpa azt jelzi, hogy ott tengeri vizben lehet fürdeni, lévén a tenger vizének színe zöld. Azonkívül itt vannak a tengeri tündérek zöld ruhában, kik zöld borsót esznek, zöld korsóból isznak és sárga színűt sóhajtanak.

A „Kék lámpa” az egyik bordély a győri nyolc közül (Képeslap Komondi Miklós gyűjteményéből)

A kék lámpa a Duna vizének színét jelzi. Itt kékruhás tündérek vannak, kik igen nagy előszeretettel viseltetnek a kék színű bankók iránt és kékvókot táncolnak nem szívesen.” (Győri Friss Újság, 1909. 03. 05.)