Az olvasó manapság ritka madár. Az az olvasó pedig, aki önként és dalolva recenziót ír, és publikálja azt, miközben van néki tisztes polgári foglalkozása és anyaként számos kötelezettsége, talán a fehér hollónál is ritkább. Estimese, vagyis Mészáros Emese az a kivételes személy, aki a fenti kritériumok szerint kiérdemelte a magyar könyvolvasók Fehér Holló-díját, és ezért a könyvismertetéseit mostantól mi szintén megismertetjük – Önökkel… A könyv, amiről most szó van: Darvasi László Neandervölgyiek című kötete.

„A nyelv nem engedheti meg, hogy ne számoljon mindennel, ugye. A nyelv lényegében nem lehet valószínűségszámítás. […] Nem talál az ember szavakat, de persze mégis vannak, csak éppen elbújtak. Az a gyanúja Árminnak, hogy a nyelv még arra is gondolt, hogy az milyen, amikor ő nincsen. Mondjuk csak volt. Mert az összes szóval baj lett.”

Vannak könyvek, amelyek köré lassan, komótosan épül a figyelem, és vannak, amik ránk dőlnek, mielőtt még igazán felkészülnénk. Darvasi háromkötetes regénye az utóbbi, de nem harsány módon teszi mindezt, hanem súllyal. A Neandervölgyieknemcsak egy nagy formátumú regény, hanem egy olyan monumentális irodalmi vállalkozás, amit a benne rejlő türelem és mélység tesz kiemelkedővé.

Darvasi épít. Nem katedrálisszerűen, nem grandiózus struktúrával, hanem inkább egyfajta organikus történetmátrixot, ahol a karakterek, a társadalmi rétegek és az idő egymásba fonódnak – úgy, ahogy a gyökerek a föld alatt. A regény 1908-tól 1957-ig ível, és ez alatt az idő alatt egy ország, egy korszak, és igen, egyfajta emberi evolúció is kirajzolódik. Mindez ráadásul – és ez a regény egyik legnagyobb erénye – egy jól követhető, klasszikusan lineáris elbeszélésen keresztül történik. Darvasi ezzel visszanyúl az epika mély gyökereihez, és olyan ritmust, súlyt és tartást ad a szövegnek, ami egyszerre teszi olvashatóvá és maradandóvá. És ha még hozzáveszzük, hogy mindezt egy tízéves írói és kutatói munka előzte meg, érthető, hogy erről a könyvről leginkább a csodálat és a tisztelet hangján lehet írni.

A karakterek nem típusok, hanem rezdülések. Erna alakja talán a legerősebb női vonulat a könyvben, nem azért, mert „női karakter”, hanem mert úgy tud túllépni a traumáin, hogy közben sosem válik didaktikussá. Bennem folyamatosan dolgozott az a feszültség, ahogy a kiszolgáltatottság és a belső méltóság egyensúlya alakul nála. És ott van Lackó is – a férfiszerep tradicionális árnyéka, aki sodródik, zuhan, próbál kapaszkodni, és közben nem veszít el teljesen. Arany Ármin pedig olyan, mintha maga is a mitológiából lépett volna elő – de a történet során egyre világosabbá válik, hogy mély, transzgenerációs kapcsolatok szövik át, s ettől, meg a veszteségeitől lesz ez a mitológiai alak nagyon is húsvér szereplő. Nagyapja, Arany Sámuel, aki állítólag a Holdat is megjárta, mintha egy másik dimenzióból küldött volna üzenetet: a Holdon talált gomb motívuma vissza-visszatér, mintha valami túlélési ösztönt, emlékezeti sejtést hordozna. Ez Ármin beszédében és létezésében is jelen van – ő nemcsak szereplő, hanem élő lenyomata egy múltból küldött jövőképnek, egy itt világok között ragadt memento, aki nem felejt.

Történet? Persze, van. És bár elsőre úgy tűnhet, hogy nem ez a lényeg, valójában nagyon is az. A cselekmény nem tolakodik, inkább beszivárog – miközben kertet építenek, szerelmek szövődnek, háborúk robbannak, zsidó családok tűnnek el, és új ideológiák söpörnek végig a településen. Közben mintázatok rajzolódnak ki – az unalomig ismételt közhely, miszerint a történelem ismétli önmagát, hirtelen húsba vágó tapasztalattá válik. Olvasás közben óhatatlanul érzni ennek a tanításnak az aktualitását az ember– és ez ad egy fájdalmas többletjelentést az egész regénynek.

A regény szövete egészen mágikus. Nem a mágikus realizmus ismert eszköztárával, hanem finoman, szinte észrevétlenül simul össze valóság és szimbolikus történetszál egyetlen hullámhosszra. Egyszerre fér el benne a világ összes fájdalma és humora. De tényleg, hogy lehet Holokausztról ennyi érzékenységgel és zsenialitással írni? hogy fér meg a tragédiában a vicc? Pont, ahogy az halálban az élet. Mindig utat talál magának. Ez maga a mágia. A kötőerő pedig a nyelv. A nyelv, ami a beszélni nem, de sírni tudó neandervölgyiektől indul és egy zseniális irodalmi gesztusba torkollik: ahogyan Ármin kommunikál, az a nyelv előtti, emlék előtti, gyökér előtti világot idézi meg. És amikor megszólal, az olvasó is elcsendesül. Mert ott már nem a regény mesél – hanem az valami egyetemesebb tudás, talán maga az emberiség. A mágikus és a tényszerű itt nem kioltják, hanem felerősítik egymást: minden mágikus mozzanatban ott rejtőzik a múlt konkrétsága, és minden dokumentarista részlet mélyebb, szinte mitikus jelentésréteget kap.

A személyes kapcsolódásra csak menet közben döbbentem rá – valahol a regény közepe táján. A saját eredetszálaim egy része Tiszapüspökibe vezet, abba a faluba, ami Törökszentmiklós mellett fekszik. Ez a felismerés adott egy váratlan, lüktető többletet az olvasásnak. Nem kerestem benne magamat – de megtalált.

A Neandervölgyiek nem könnyű olvasmány. Nem is annak készült. Ez egy olyan könyv, amit nem befejezünk, hanem elengedünk – valahol a harmadik kötet után, egy ideig még velünk marad (nagyon várva a folytatást), aztán belesimul abba a mélyebb tudásba, amit irodalomnak hívunk. És én azt hiszem, ez a regény a legnagyobbak közé tartozik. Aki időt ad neki, annak időt ad vissza. És egy olyan világot, ahol a csoda nem kivétel, hanem az emberi tapasztalat mélyrétege.

„– Igen, félek.

– Mitől?

– Hogy odaveszek. Hogy nem jövök vissza…

– Helytelen. Nem attól kell félni, hogy fölrobbansz, lelőnek, megfagysz vagy foglyul ejtenek… Hanem mi?

– Ha te ölsz, fiam. Annál nincsen borzalmasabb, ami történhet az emberrel.”