A „történelmi hűséget” amerikai filmen sose kérd számon; alkotóit ez akkor sem nagyon érdekli, ha az európai kultúrkör alapműveit veszik kézbe. Igaz, hogy Ridley Scott angol, de őt is amerikai módon a látvány monumentalitása ragadja el, nem annyira a mű szellemisége.
Az Exodus lényegében Mózes (Christian Bale) és Ramszesz fáraó (Joel Edgerton) kapcsolatáról szól, háttérben a zsidó nép egyiptomi fogságával és az ebből való kiszabadulással. Bár Széthi fáraó (John Torturro) a családjában nevelkedett Mózest alkalmasabbnak találná az uralkodásra, halála után mégis fia, Ramszesz ülhet a trónra, akit Mózes testvéri hűséggel szolgál és védelmez. Egyszer egy vidéki ellenőrző útján Mózes észreveszi, hogy az ottani kormányzó lopja az állam vagyonát, ugyanakkor kegyetlenkedik a rabszolgákkal. Eközben megismerkedik Nunnal (Sir Ben Kingsley), Józsuával (Aaron Paul) és a helyi zsidó rabszolgák más vezetőivel, akik felismerik benne jövendő vezérüket, aki majd kivezeti őket a szolgaságból. Csakhogy Mózes még nincs tisztában a maga zsidó voltával sem, mert nem tudja: testvére, Mirjam (Indira Varma) úgy mentette meg az életét, hogy egy kosárban a Nílusra bízta, ahonnan a fáraó lánya mentette ki és nevelte fel saját családjában egyiptomi herceggé. De miközben bejelenti Ramszesznek a kormányzó korruptságát, az besúgja Mózes zsidó voltát, akit végül száműznek a fővárosból. Vándorlásai során ismerkedik meg Cippórával (Maria Valverde), akit feleségül is vesz, és akitől Gerson nevű fia születik. Itt a hegyen találkozik istennel is, aki (a rendező elképzelése szerint) egy buddhista kinézetű kisfiú képében társalog vele, és aki ráébreszti az igazi feladatára. Jó tíz év múlva visszamegy Ramszesz fáraó udvarába, hogy felszólítsa a zsidó nép szabad elbocsátására. És mivel a fáraó ezen csak nevet és tovább kegyetlenkedik, az isten csapások sorozatát küldi Egyiptomra – vérengző krokodiloktól dögvészen, fekélyeken és jégverésen át a sáskajárásig, de az istenkirály ebből sem tanul. Végül Mózes istene megöl minden egyiptomi elsőszülöttet, köztük a fáraó gyermekét is, de a zsidó újszülöttek mind épen maradnak. Ramszesz tehát acsarogva, de elengedi, sőt elűzi Mózes népét, aki a Vörös-tenger felé vezeti az embereket, az Ígéret Földje felé, de aztán katonáival utánuk ered, hogy lemészárolja őket. Mózes a hit erejével átvág a Vörös-tengeren, s miközben népe épségben átjut, az őt üldöző fáraó és serege elpusztul a hullámokban. Mózes többször is társalog a kisfiú-istennel, aztán annak sugallatára saját kezével kőbe vési a tízparancsolatot, amit addig zötyköltet a frigyládában egy szekéren, míg bele nem őszül, de népe mégis eléri a Kánaánt.
Nos, Ridley Scott, úgy tűnik föl, erősen vonzódik a monumentális látványosságokhoz, de Bill Collage, Adam Cooper, Jeffrey Caine, Steven Zaillian forgatókönyvírókkal együtt is csak kevés az érzéke a megfilmesítendő anyaghoz. Jóllehet, ez keményen zsidó–keresztény vallási alapanyag, a rendező mintha meg akarná fosztani a történetet a teológiai spirituális magvától, hiszen a moziba nem csupán hívők járnak. Amit az Ószövetség lényegében isteni elrendelésre és isteni hatalom által valónak értelmez, arról Scott igyekszik lehántani az istenit, mintha a tíz egyiptomi csapás valamiféle véletlenül bekövetkezett balszerencse-sorozat volna, vagy a vízen átkelés, majd az azt követő, cunamiszerű áradat is a szerencse–pech egymásutániságából eredne. Csakhogy éppen így képregénnyé devalválódik a történet.
A „buddhista kisfiú” érdekes felfogás lehetne, ha nem ugyanezt a hitbeli súlyát veszítené el általa a látomásos találkozás. Lehet, hogy épp a sokadik Mózes-film indigójától akart szabadulni, de akkor meg miért ezt a témát akarja filmre vinni? Lehetett volna jó párbeszédekkel és érdekes forgatókönyvvel egyéníteni a feldolgozást, de ezek az elhangzott mondatok olyan laposak, fantáziátlanok, mint a Nílus árterülete. Az együtt nevelkedő Mózes és Ramszesz kapcsolatrendszere is dedós szintű, szóval gyatra, így aztán a sok közhely és üresjárat egyre unalmasabbá teszi az egészet. A néző figyelme másfelé terelődik, pl. arra, hogy amikor Mózes tíz év után visszamegy a fáraó palotájába, Ramszeszhez, mit keres ott a felvillanó képben a sok évvel ezelőtt elhunyt Széthi fáraó is? Ja, a vágó elfelejtett szólni, hogy ezt a képet máskor illesztjük bele a történetbe! Ridley Scott beleszerelmesedik a saját látványvilágába, és sajnál egy órát kivágni belőle, ha már ennyi pénzt beleöltek, így válik egyre vontatottabbá, unalmasabbá, amitől – főleg 3 D-ben – el kéne, hogy álljon a lélegzetünk is.
A másik „újítás”, hogy a nagy szerepeket kis színészek, a kis szerepeket nagy színészek alakítják. Christian Bale még csak elfogadható Mózes, bár az egykori Charlton Hestont nem tudja feledtetni, ám ellenfeleként a golyófejű Joel Edgerton annyira semmi, hogy az már fáj. Ugyanakkor a jelesebb nevek Ben Kingsleyvel az élen méltatlanul jó, ha egy-két mondatot kapnak, vagy még annyit sem. Statiszták. Húzónévnek jól mutatnak a plakáton, de művészetükre itt nincs szükség, ahol egyedül az operatőr, Dariusz Wolski alakít nagyot kamerájával, és az amerikai számítógépes rendszer lehetőségeinek kiaknázásával. A zeneszerző Alberto Iglesias is megpróbál felnőni a monumentalitás kívánalmaihoz, de zenéje így sem lesz hatással az Oscar-díjak sorsára. Ridley Scott pedig, aki egykor a Szárnyas fejvadász vagy A nyolcadik utas a halál alkotójaként szerzett magának jó nevet, még az elfogadhatóan jó Gladiátor szintjére sem tudta megrendezni a maga Exodusát. A középszerűség isteni csapása utolérte a rendezőt, aki sokat akart markolni – 140 millió dolláros költségvetéssel! –, de keveset sikerült fognia.
A látványkedvelőknek meglesz az örömük, az értékesebb filmekre vágyók meg jobb, ha elkerülik az Exodus – Istenek és királyok vetítéseit. Ez a film a legnagyobb jóindulattal sem ér többet egy közepesnél.
