A Népszabadságot kerek hatvan éven át. Mígnem a közeli múltban, nem egészen két hónappal ezelőtt bekövetkezett egy utolsó slussz a lap életében – csakhogy ez azt jelentette, hogy következő már nem is lesz.
Lapzárta című, huszonkét szerzős gyűjtemény bemutatóját tartották ma Budapesten. Mit várhatunk tőle – gondoltam az esemény híréről értesülve -, hiszen döntően a szerkesztőség tagjai számára hozzáférhető információkból már tudjuk, hogyan zajlott a Népszabadság kivégzése?!
Hallgattam a felkért szónokokat: L. Ritók Nórát és Tamás Gáspár Miklóst, két olyan jeles személyiséget a honi közéletből, akinek társadalmi megnyilvánulására régóta rengetegen figyelnek – amint én is teszem, s tettem a népszabadságbeli írásaikkal is. Tanárnő az előbbi, s most beszélt arról, mekkora érték s biztatás volt neki, hogy a Népszabadság kiállt a reménytelen szegénységben élők mellett, így kapott ő is lehetőséget a rendszeres publikációra.
Filozófus az utóbbi, s most röviden kifejti: a hatalmát a gazdaság és a társadalom minden ágára ráerőltető, „110 százalékos” médiabirtoklási arányú kormányzó erő miért képtelen elviselni a nyilvánosság csekély szabad hangját is. A volt népszabadságosokat arra figyelmezteti: kötelességük továbbra is minden alkalmat megragadni, hogy piszkálják a hatalmat, megtartva bizonytalankodásában.
A Népszabadság október 8-i puccsal egyenértékű megszüntetése óta majdnem két hónap telt el, s a szerkesztőségi gárda e napokra jutott el addig, hogy feladja a reményt a további együttes munkára egy újonnan indítandó utódlapnál.
Tegnap, december első napján, Murányi András, az utolsó főszerkesztő bejelentette: felelősséget érezvén a lap leállításáért, a hivatását is elhagyja. (Talán ezt megelőlegezve, ahogy látom, nincs írása a kötetben.) Viszont a bemutatóról hazaérve elkezdtem lapozgatni a Lapzártát, aztán jó ideig nem tudtam letenni.
A lap kitűnő munkatársainak utolsó közös, igen olvasmányos alkotása lett a kötet. Az előszó Spiró Györgyé, aki tízéves, az utcától eltiltott gyerekként végigolvasta az 1956. november 2-án megjelent legelső Népszabadságot – s őrizgette az akkori véleményét tartalmazó naplóját a Sztálin-szobor fülének egy darabkájával együtt, amíg házkutatástól tartó édesanyja ki nem dobta. Az írások sora folytatódik a laptörténeti ismertetőkkel (a politika–szerkesztőség kapcsolatának alakulásával épp úgy, mint a lap egyes rovatainak, mellékleteinek sorsával), a legolvasottabb minőségi napilap hazug indokkal, aljas módon végrehajtott leállítása által keltett, általános döbbenet részleteivel (a Duna-deltától Washingtonig), s zárul Hajba Ferenc emlékezésével; ő 1989. június 27-én tudósította a Népszabadságot a vasfüggöny bontásának ünnepélyes aktusáról, ahol Alois Mock osztrák külügyminiszter az autogramadáshoz kölcsön kapott tollat e szavakkal adta vissza neki: „Újságíróként soha ne engedje meg, hogy egy politikus kivegye a kezéből a tollat!”
A történet szerzőjének utolsó mondata: „Hogy miért jutott ez pont most az eszembe?”
Meggyőződésem: mindenki tudja rá a jó választ.
A kötet a Noran Libro Kiadó gondozásában, a Klubrádió médiatámogatásával jelent meg. Ára: 2990 forint.
ADY ENDRE: HADD JÖJJÖN A SAJTÓRABSÁG
Ha igazi szabadságért eddig még sohasem tudott harcolni ez a szegény Magyarország, esküdni mernék, hogy végre meg fogja tanulni. Oroszosítása az állapotoknak és hangulatoknak – ahogyan talán Ignotus mondaná – Nagy Péter óta gondolt tervvel és munkával nem ért el annyi sikert, mint amennyi most nálunk érik. Sokszor csüggedek el, de nem okvetlenül csak az idegrendszeremben van ennek a nyitja, és de mindig újra hiteim éppen azt jelentik titkosan, hogy itt forradalom lesz. Semmiféle nagy koreszme, talán a protestantizmus kivételével, nem rögtön, sokára és gyengén szívódott el hozzánk, hiszen valóságos katolicizmus még Kapisztránék idejében sem élt ez országban. Természetes, hogy ma mi is mások vagyunk, az Idő gőzösebb és futósabb, és végre befuthat a mi kis stációnkra is az eddig csak stafétákat küldő, szent francia forradalom.
Nem gyávaság, mert ma pláne nem szabad gyávának lenni, de az ízlés és a szükséges, hadjárati óvatosság tart vissza, hogy nevén nevezzem a gyermeket. Mert rögtön elmondanám, hogy micsoda bécsi és belső okok és tébolyok sietnek a Jövendő ellen kicsavarni kezünkből különben is csak olyasféle szabadságfegyvereinket, amilyeneket elhasználtan és túlhaladottan a főhadsereg juttat a honvédség vagy a népfelkelők kezébe.
Igen, a sajtó az, mely az ellenforradalomnak s a nagy bűnökre felkészüléseknek leggyűlöletesebb és kezünkből legalaposabban kicsavarandó. De nemrégen néhai Henri Rochefort III. Napóleon idejében Lanterne címmel csinált újságot, s ha százszor elkobozták, a francia népnek ezer cikknél többet jelentett, hogy lámpavas is van még a világon, s arra feldühödt rabszolgák mákvirágokat tűzhetnek.
Polgárságunk zöme korrupt s különben is gyenge: a sajtó bakóinak szörnyű szándékát csak az intellektuelek s a munkásság érzik szinte testi fájdalomként. Valóban, siessenek a sajtótörvényükkel a bűnös szándékok kiküldött pribékjei, hadd verődjék össze az a nagy tábor, mely a félig néma sajtó egy messzi szavából megérti, hogy van világosság, lámpa és lámpavas.
Szabadgondolat, 1913. december