A KfW vezető közgazdásza, dr. Klaus Borger és szakértő csapata szerint arról szól ez a történet, hogy Kelet-Németország megismételte a hatvanas-hetvenes évek Nyugat-Németországának híres gazdasági csodáját.
Az utóbbi negyedszázadban, 1989-től kezdődően a volt NDK-ban azonos induló feltételek mellett pontosan akkora nagyságban és ütemben növekedett a gazdaság, annak teljesítő ereje és termelékenysége, mint az NSZK-ban az 1959 utáni 25 évben. A nyolcvanas évek végére minden tekintetben nagyon elmaradottá vált NDK-ból mára Európa 14. legfejlettebb területe lett, amely „pillanatok belül” utoléri Olaszországot, Spanyolországot.
Más kérdés, hogy ez a keletnémeteket nem igazán vigasztalja, hiszen húsz-huszonöt százalékkal kevesebbet keresnek még mindig, mint nyugatnémet honfitársaik.
Az KfW számításai szerint mintegy nettó 1600 milliárd eurójába került eddig a német államnak és a – főként – nyugatnémet polgároknak az egyesítés.
Zentai Péter: Amikor Németország nyugati és keleti városaiban járva azt a kérdést feszegetem, hogy – mindent egybevetve – jónak tartják-e az emberek, hogy az NDK és az NSZK egyesült, a legjellemzőbb válasz, amit kapok, hogy „…ez van, ezt kell szeretni…, ezen már nincs mit változtatni”.
Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a németek a berlini fal leomlását követő 25 évet nem valami sikersztoriként, hanem beletörődésként élték-élik meg. Az ön nevével is fémjelezhető tanulmány viszont nagyon ellentmond a tapasztalataimnak.
Klaus Borger: Megfigyelői érzetekkel, benyomásokkal kétségtelenül nem foglalkozik a tanulmányunk. Közgazdászok, bankárok, szociológusok vagyunk, akik a tények világában maradnak. A nyugatnémetek 25, a keletnémetek 15 százaléka nyilatkozik úgy, hogy neki, személy szerint több hátrányt, mint előnyt hozott a fal leomlása utáni időszak Németországban.
Viszont az elmúlt évek során rendszeresen ismételt felmérések, különösen a legfrissebb, egészen átfogó, reprezentatív adatok összesítésének lényege: a kelet- és nyugatnémetek nyolcvan százaléka messze több pozitív, mint negatív következményt lát az országegyesítésben.
Figyelemre méltó, hogy a 30 évesnél fiatalabbak esetében a keletnémetek 96 százaléka, a nyugatnémetek 66 százaléka fenntartás nélkül híve a német egységnek. Ez utóbbi adat (66 százalék) értelmezéséhez nem árt emlékeztetni arra, hogy a volt NSZK területén a múlt 25 évben mintegy kétmillió török és más, többségében ifjú emigráns kapott német állampolgárságot. A közvélemény-kutatásokba óhatatlanul beépült az ő véleményük is, jóllehet számukra az egész egyesítési történet nagyon mást jelent, mint azon fiatalok számára, akiknek a szülei, nagyszülei eredendően az NSZK állampolgáraként, érett felnőttként élték meg a fal ledőlését, illetve az NSZK és az NDK egyesülését.
Z. P. : Az önök tanulmányában nem az a meghökkentő, hogy megerősítik a nyilvánvalót, amely szerint a berlini fal leomlása történelmileg a világpolitikát átformáló esemény volt, hanem az, hogy az eltelt 25 évet – idézem – második német gazdasági csodának minősítik. Mitől csoda az, hogy Kelet-Németországban jelenleg is húsz-huszonöt százalékkal kevesebbet keresnek az emberek, mint Nyugat-Németországban? Miért siker az, hogy például a lengyel határkörzetben tucatnyi németországi településen egy lélekkel sem találkozni?
K. B.: Minden igaz, amit állít, mégsem ez a lényeg, hanem az egy főre jutó GDP alakulása s annak üteme.
Nyugat-Németországban 1959-ben (a nyugatnémet gazdasági csodának nevezett korszak kezdő évében), Kelet-Németországban pedig 1989-ben volt – euróra és mai árakra vetítve – 12 ezer euró a GDP egy főre lebontva. Huszonöt évvel később ez az adat – mindkét helyen – pontosan megduplázódott (24 ezer euró/fő). Az NSZK csodaszámba vett gazdasági fejlődési üteme egy kicsit sem volt erőteljesebb, mint Kelet-Németországé! Ezért jár ki a volt NDK teljesítményének a „második gazdasági csoda” megnevezés.
Z. P.: Aki Nyugat-Németországban és Kelet-Németországban egyaránt gyakran megfordul, az a következőket látja: jobb állapotban lévő, szebben felújított, de mégis kihaltabb autópályák, bevásárló központok, városközpontok Keleten, jobb, gyorsabb szolgáltatás, főleg pénzügyi szolgáltatás Nyugaton. Németország összes technológiai, ipari, pénzügyi fellegvára a nyugati részben található, belőlük semmi nem szivárgott át Keletre.
K. B.: Ez utóbbiban nagyot téved. Lipcse, Drezda, Jéna, Berlin (Kelet-Németország nagy városai) egyre inkább olyan csúcstechnológiai (informatika, biotechnológia, optika) és egyéb kutató-fejlesztő központokká válnak, amelyek előbb-utóbb meghatározó jelentőségűvé válnak. Az említett keletnémet városok – ezt tanulmányunk adatokkal támasztja alá – életminősége minden tekintetben jobb, mint az északnyugati német városoké.
Z. P.: De nem a kereseteket tekintve!
K. B.: Az szektoronként változik. A Ruhr-vidéken, a (nyugatnémet) tengerparti vidékeken mindenesetre több a munkanélküli, mint Szászországban, az adott körzeteket meghatározó gazdasági ágazatokban egy sor keletnémet városban átlagosan többet keresnek, mint némely nyugati régióban.
De ne kerüljük meg az alapvető felvetését: tény, hogy a keresetek közötti differencia továbbra is tekintélyes a két országrész közt. És ez valóban szoros összefüggésben van azzal a szembeszökő különbséggel, amely Kelet és Nyugat termelékenysége között tátong, ha az ország gazdasági teljesítményéhez, GDP-jéhez való fejenkénti hozzájárulást vizsgáljuk.
1991-ben az épphogy megszűnt NDK-ban dolgozók a nyugatiak termelékenységének alig több mint harmadát – 35 százalékát – tudták csak felmutatni. Ma a 76 százalékát.
Kelet-Németországban a termelékenységi fejlődés a megháromszorozódás felé halad. Ez óriási gazdaságtörténeti „sztori”. Ugyanis leírhatatlanul korszerűtlen, semmiféle jövőbe nem vezető gazdasági struktúrát kellett szanálni a kilencvenes évek legelejétől kezdve a keleti országrészben. Az NDK nehézipara, amelyre oly büszke volt az állam, használhatatlannak és környezetszennyezőnek bizonyult. A keletnémet gazdaság néhány totálisan elavult, versenyképtelen ipari és mezőgazdasági kombinátból, valamint versenyképtelen kisméretű üzemekből tevődött össze. Nem volt más választás, mint az egészet felszámolni és mindent újrakezdeni.
A német állam, keményen beleértve a nyugatnémet adófizető polgárokat és vállalatokat is – ma már tényleg csökkenő mértékben – mindmáig finanszírozza a keletnémet újjáépítést. Eközben több mint kétmillió keletnémet vándorolt át Nyugatra, mert ott többet keresett, vagy mert ott talált munkát. Ez a – volt NDK lakosságának csökkenését erősen meghatározó – migráció néhol még ma is kétségtelenül rányomja bélyegét a kelet-németországi viszonyokra.
Z. P.: Mennyibe került az újraegyesítés annak fényében, hogy a nyugatnémetek finanszírozták és finanszírozzák mindmáig a keletnémet területek fejlődését?
K. B.: Az újraegyesítés eredményessége, nemzetközi politikai jelentősége, Németország világgazdasági főszereplővé válásában játszott szerepe pénzben nem kifejezhető! És ez nem holmi közhely: rengeteg aspektusból vizsgálják és jutnak ugyanerre a következtetésre kül- és belföldi politológusok, szociológusok, biztonsági-katonai szakértők.
Mivel a KfW bankcsoport bonyolította le az elmúlt negyedszázad nyugat-keleti pénztranszferjeinek nem jelentéktelen hányadát, nekünk mégis könnyebb a dolgunk a számszerűsítésnél. Hiszen mi forgattuk át a szövetségi kasszából a németek (nyugatnémet polgárok és cégek) szolidaritásjárulék címen oda befizetett hozzájárulásait. Számszerűsíteni tudtuk a keleten vállalkozó nyugatnémet befektetőknek juttatott állami szubvenciókat (főként az ingatlanfejlesztésekhez jártak ezek a vissza nem térítendő, illetve rendkívül kedvező kondíciók mellett nyújtott támogatások, hitelek (melyek részben komoly visszaélések forrásaivá váltak – szerk.). Mindvégig betekintésünk volt az egyéb szövetségi és tartományi (kelet-németországi) fejlesztésekre létrehozott pénzügyi alapok vagyongyarapodásába és az általuk átutalt pénzek nagyságába. Mindezt figyelembe véve mondhatom, hogy a Nyugat-Németországból Kelet-Németországba történt nettó támogatások eddig körülbelül 1600 milliárd eurót tettek ki. Persze léteznek egyéb számítások is, egyes nagy publicitást élvező tanulmányok 2000 milliárd eurós „számlát” állítanak ki a német egyesítésről.
Mindenképpen felfoghatatlanul nagy pénzekről beszélünk. Csakhogy hajlamosak szó nélkül hagyni még a szakmai elemzők is, az újságírókról nem is beszélve, a következőt:
Kelet-Németország mára Európa 14. legfejlettebb gazdasági térségévé vált. Az egy személyre jutó GDP-t illetően alig-alig marad el Olaszországtól és Spanyolországtól. A nem alaptalanul bírált kelet-németországi termelékenység, annak a nyugatnémethez mért mutatóját tekintve, nem kevesebbről árulkodik, minthogy
a volt NDK jóval erőteljesebben közeledett a volt NSZK színvonalához, mint Dél-Olaszország Észak-Olaszországéhoz. És Németországon belül eltűnőben van a keleti–nyugati gazdasági teljesítménybeli törésvonal, inkább észak–délivé alakul át: egyre gazdagodó Délről és tartósan lemaradni látszó Északról beszélhetünk.
A nyugatnémet gazdasági csoda egyik jellegzetessége volt a slágerpiac „csúcsra járatása; tessék kattintani! És ide is!
