Napjainkban a görög (hystero) eredetű hisztéria szót az önuralom hiányával, érzelmi kitörésekkel összefüggésben használja a köznyelv, holott valaha bénultsággal, vaksággal, görcsökkel, rohamokkal, görcsökkel járó, súlyos megbetegedéseket jelöltek vele, és a pácienseket cirkuszi látványosságként mutogatták. A huszadik század második felétől főként a szélsőséges kiegyensúlyozatlanságot „produkáló” nőket, „őrjöngő” gyerekeket szoktunk (színlelt) hisztériázással megvádolni, de az elnevezés előfordul a felfordulásokkal járó társadalmi megmozdulásokkal kapcsolatban is (tömeghisztéria). A mai pszichiáterek kilencszáz oldalas „bibliájában”, a diagnosztikai kézikönyvben viszont hiába keressük, pedig az 1600-as évek elejétől, több száz éven keresztül ragadta meg az emberek képzeletét a titokzatos kór. Kihalt volna a hisztéria?

Ennek a kérdésnek eredt nyomába a San Diegó-i egyetem tanára, Andrew Scull, aki több mint három évtizede foglalkozik a pszichiátriai betegségek történetével. Lebilincselő könyvében bemutatja, hogyan változott, alakult át a hisztéria fogalma az idők során – az orvoslás rohamos fejlődésével párhuzamosan. Mint írja, a 17. század elején az orvosok az emberi szervezetről vajmi keveset tudtak; valamennyi betegséget a „négy testnedv” összhangjának feltételezett megbomlására vezették vissza. Ezért aztán érvágással, purgálással, köpölyözéssel, hánytatással és egyéb – ma már sokszor sarlatánságnak tartott – módszerekkel próbálkoztak. Érzéstelenítés és fertőtlenítés híján a sebészet lényegében nem létezett, az emberi test működéséről, pedig igencsak kezdetleges elképzelésük volt a gyógyászoknak.

A hisztériát évszázadokon át ,,női betegségként” tartották számon, és a nő szaporító szerveivel (méhével, petefészkével) hozták összefüggésbe. A kezdetleges magyarázatok úgy szóltak, hogy az anyaméh úgyszólván vándorútra indul, nyomni kezdi a szívet, tüdőt, fojtogatja a szebbik nem képviselőjét. A nőket amúgy is megviseli a rendszeres menstruáció (vagy annak hiánya), a gyerekszülés, szoptatás, menopauza, ezért sújtja őket, és csak őket a misztériumokkal járó hisztéria. Ha megszállja őket ez a baj, bármilyen boszorkányságokra, akár rontásra is képesek. Ezért végső esetben el kell távolítani a méhüket, vagy a petefészküket, illetve csiklójukat, vagy meg kell kínozni a szeméremajkakat.

A 18. században már kezdték megismerni az orvosok az idegrendszert, és azt is észrevették, hogy a kedélybetegséggel, szeszélyekkel párosuló hisztéria nemcsak a szebbik nem sajátja. Angol doktorok úgy vélték, hogy létezik szigetországi változata is (spleen), és a kedélykór a városi életformával, bizonyos testalkattal (soványság) is összefügg. A betegeket vidéki levegőre küldték, hizlalókúrára fogták, és az „előkelő betegséget” civilizációs eredetűnek tartották. A modern idők – úgymond – tönkreteszik az idegeket, a jómód és a gazdagság „szorongással és aggodalmaskodással” jár. Amikor Európában és Észak-Amerikában, a kapitalizmus viharos gyorsaságú térhódításával tömegméretűvé váltak az emberek kétségbe esett reakciói, „idegösszeomlásai”, az orvosok és politikusok elérkezettnek látták az időt a „bolondok” bezárására. A 19. században sorra alakultak a tébolydák, „őrüldék”, ahol – sokszor manipulált kísérletekkel is – azt bizonygatták, hogy a hisztéria csakis ezekben az intézményekben gyógyítható. A betegséget botrányos kezelésekkel, hidegvízzel, sokkolással, áramütésekkel stb. kell „kiűzni” a szervezetből. Azt még mindig nem ismerték fel, hogy nagyon különfélék a mentális zavarok, s hogy a pszichoszomatikus tüneteket mélyebb okokra kellene visszavezetni.

A francia, angol iskolák után a bécsi pszichiáterek hoztak fordulatot a hisztéria történetében. Freud és munkatársai világosan látták, hogy létezik „férfihisztéria” is, s hogy az emberek más és más módon élik meg a traumákat. A (hipnotikus) pszichoanalízis a mögöttes tudat, a tudatalatti elfojtott tartalmait akarta felszínre hozni, hogy ennek ismeretében a beteg szembesüljön panaszai valós okával. Más kérdés, hogy Freud mindenféle hisztéria, vagy pszichés zavar hátterében többnyire szexuális traumát, vagy kasztrációs szorongást feltételezett.

Andrew Scull szellemesen és ironikusan taglalja a 19-20. századi tébolydák orvosainak, katonaorvosainak tanácstalanságát, akiknek a hisztéria újabb és újabb megnyilvánulásával kellett szembesülniük. Az első világháború alatt például a katonák körében járványszerűen elforduló, olykor időleges vaksággal, vagy süketséggel párosuló, úgynevezett „gránátsokkal”, amelyet sokan szimulálásnak tartottak. A második világháború is tömegesen produkálta a „harctéri kimerülteket”, akiket a hadikórházak elmerészlegén gyorsan talpra kellett állítani, hogy ismét bedobhassák őket a frontvonalon. Tehát a sok-sok katona állapota azt igazolta, hogy („gyenge”) férfiak is képesek a stresszes állapotokat fizikai tünetekké alakítani, vagyis a kétféle – a női és a férfi – hisztéria igencsak összehasonlítható.

Így mindinkább a lélekgyógyászat felségterülete lett a hisztéria, s főként az Egyesült Államokban élte virágkorát a pszichoanalízis, amely lényegében kiiktatta a betegséget, amely sokáig annak köszönhette „elismertségét”, hogy valaha alacsonyabb rendűnek tartották a női testet.

A kegyelemdöfést mégsem a nők emancipációja adta meg a több évszázados diagnózisnak, hanem a gyógyszeripar robbanásszerű fejlődése. A farmakológusok sikerrel szkanderoztak a pszichoanalitikusokkal és pszichiáterekkel, hiszen a betegnek sem állt most már érdekében, hogy hosszú órákat töltsön a lélekgyógyász díványán és tömje a pénztárcáját, amikor a klasszikus hisztériás tünetek jól gyógyíthatók pirulákkal. A világ kulturális átalakulása is kikövetelte a bolondok házainak bezárását, így az egykori Lipótmezei Nemzeti Királyi Tébolydát, közismert nevén a sárga házat is bezárták.

A hisztériából hétköznapi depresszió lett, amihez elegendő a járóbeteg-ellátás. De ma már a hisztériához hasonlóan a neurózis is megszűnt, bár a neurotikus betegek azért mégis csak megmaradtak. A gyógyszerközpontú pszichiátria nem létezőnek nyilvánította magát a hisztériát, noha ez az ősrégi kifejezés makacsul túlélte az évszázadokat, s bizonyára még hallat magáról – írja provokatív könyvében Andrew Scull.