Az OSZK egy ideje jobbnál jobb fotókiállításokkal hívja fel a figyelmet arra, hogy gyűjtési köre már jó ideje kiterjed a fotóművészeti anyagokra is; a gyűjtemény most Féner Tamásnak a fotótár részére átadott életmű-anyagával is gyarapodott. Ennek a kiállítási tendenciának része Fénernek a legutóbbi években készített képsorozatából bemutatott válogatás is, amelynek különösen jó teret ad az ország első könyvtára, hiszen itt nem egyszerűen csak exponált képeket látunk, hanem olyan felvételeket, amelyek dialógusban vannak a Bibliából és költőktől vett idézetekkel, tehát a fotóművészet és az irodalom kontextusa egyszerre jelenik meg, és így is kell befogadnia a látogatónak.
Az alkotót több éve foglalkoztatja a kép és a szöveg egymást kiegészítő kapcsolata, összhangja. Ezek a fekete-fehér képek egy vizuális napló lapjai. A nagyméretű felvételek és a hozzájuk kapcsolt irodalmi idézetek a művész körülményeinek változásait, gondolkodásának irányát érzékeltetik. E vonatkozásban nem az a fontos, hogy az alkotó a képhez találta meg a szöveget, vagy olvasmányait fogalmazta képpé – a képes napló látható és olvasható mondatai által válik kerek egésszé.
A néző tulajdonképpen az első percekben zavarba jön, léptei lelassulnak, az élmény elkezd hatni. Érezzük, hogy miközben ezeket a tájképeket: földeket, köveket, falakat, faágakat, vizeket ábrázoló konkrét, realisztikus felvételeket látjuk, valami transzcendentális rejtvény üzenet is megfejtésre vár. Mert a feliratok nem képcímek, hanem egyszerre segítő és egyszerre zavarba ejtően új dimenziókat is becsempésző elemek. A képeken – talán egy kivételével – nincs ember, mégsem embertelen ez a világ. A fotósok, filmesek vallják, hogy az igazi a fekete-fehér felvétel, és e tekintetben ezek a képek csodálatosan „színesek”, a fények és árnyékok egyszerre valósak és baljósan elvontak. A pusztuló hely és múló idő végtelenségét, örökkévalóságát sugallják. A figyelmes szemlélő még egy olyan kompozíciós sajátosságot is felfedezhet: a képeken átívelő diagonális ívet, vagy egyenest. Ez lehet part, út, móló, egy belógó faág, egy levél fő ere, szóval megint valami összekötő kapocs, stíluselem. Olyan ez az egész, mint a címet felidéző Halotti beszéd és siralom: egyszerre értjük és egyszerre érthetetlen üzenet a távolból. Féner művészete azért összetett, mert az egésznek van egy olvasata, amit ő látott meg a dolgokban, és van egy saját olvasata a nézőnek is, kinek-kinek a maga ismereteiből kivetülve, és nem az számít, hogy ezek hány ponton találkoznak és hány ponton térnek el, hanem az, hogy valamilyen módon mindenkit megszólítanak a kompozíciók.
Ha egy kiállítás nem hagy közömbösen, már érdemes volt megrendezni és megnézni.
Féner Tamás anyaga ilyen, katartikus, tehát nagyon emberi. Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy megszólítson!
