De hát mit tett? Játszott és vezényelt. Minden testrészével, idegszálával, még talán a hajszálaival is. Úgy hatott a zenekarra, hogy Beethoven még a legnagyobb karmesterek mellett sem szól így. Ilyen erővel, tisztán, zengőn, mindent elborítón.
Az Egmont-nyitány vagy az ötödik szimfónia ezerszer hallott dallamai ugyanúgy, mégis egészen másképp hangzottak. És Brahms D-dúr hegedűversenye nemcsak azért volt varázsos, mert Stradivarin játszott. Hanem mert úgy adta bele és át a lelkét, érzéseit, érzékeit és technikai bravúrját, amit csak tátott szájjal lehetett hallgatni. Itt nem volt köhécselés, csak vele száguldó érzésekkel teli hallgatóság.
A fiatalság és a zsenialitás találkozása. Ha újra erre jár, kár lenne kihagyni.