A népirtás közelgő 100. évfordulójához is kapcsolódva írta meg Flesch István újságíró (évtizedeken át az MTI külpolitikai szerkesztője, főszerkesztő-helyettes, megbízott főszerkesztő, prágai, tokiói és bonni tudósítója) az „Örmények, törökök, kurdok” című könyvét. A szerző a téma alapos ismerőjeként a modern török állam születésének körülményeit vizsgálta eddig megjelent műveiben is (Atatürk és kora; A Török Köztársaság története; Az isztambuli menedék – Törökország a vészkorszakban).
A kötetet ma mutatták be Budapesten, az Írók Könyvesboltjában, a könyvet Fodor Gábor turkológus ismertette és értékelte. Kúnos László, a Corvina Kiadó igazgatója elmondta: a mű csaknem a megjelenése előtti utolsó pillanatig módosult. Flesch könyvének alcíme: „Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország”. Az Oszmán Birodalom területén 1915-ben kezdődött az örmény lakosság üldözése, tömeges elpusztítása, az Európa addigi történetében példátlan dráma. A genocídium éveiben majdnem teljesen megsemmisült Anatólia legősibb kultúrájú keresztény kisebbsége, amelynek tagjait ráadásul nem sokkal előtte még a szultánok leghűségesebb alattvalóikként ismertek el.
A szerző feltárja az emberpusztítás előzményeit, történelmi és társadalmi hátterét. Felidézi ezeknek az eseményeknek a törökországi és nemzetközi értelmezését, visszhangját. A történtek nemcsak tudósokat, történészeket és turkológusokat állítottak, állítanak egymással szembe, hanem az ankarai kormányt és törvényhozást is más, főleg nyugat-európai országok vezetésével.
Kutatásai és elemzése nyomán Flesch arra következtetésre jutott, hogy mostanra Törökországban tapasztalható előrelépés a történelmi tragédia csaknem évszázados, egyoldalú megítélésének megváltoztatásában, ami azért is üdvözlendő, mert az ország immár az Európai Unió tagjelöltje. Török és nyugati források, valamint személyes tapasztalatai alapján úgy ítéli meg, hogy az ország élén tíz esztendeje álló új szellemű, ugyanakkor iszlám gyökerű államvezetés az örmény és a kurd kérdésben belátóbb elődeinél. Törökországban lendületet vett a történelmi múltfeltárás: a kutatók napvilágra hozhatják a kisebbségeket ért véres megtorlásokat, hosszú ideig ismeretlen, bizonyítékait. A vérontást, a megrendítő emberpusztítást az örmények emlékezete „nagy tragédiaként” vagy „katasztrófaként” őrizte meg.
Flesch István értékelése szerint főként a civil társadalom érdeme, hogy sikerült megtörni a törökországi „örmény tabut”, vagyis az évtizedeken át rögződött egyoldalú hivatalos értelmezést, a történtek elhallgatását.
A több mint ötszáz oldalas, térképpel, bőséges forrás- és névmutatóval kiegészített mű több mint harminc fejezetcíméből kirajzolódnak az események, a tragédia részletei. Feltárulnak az olvasó előtt, hogyan végeztek az örményekkel, miért nem büntették meg a tetteseket, mint ahogy arról is olvashatnak a téma iránt érdeklődők, hogy a gazdag örmények esetében a török hatóságok bizonyos engedményeket tettek. Egy fejezet ismerteti azt a könyvet, amelyet a vérontás egyik tettesének unokája írt az 1915-i eseményekről, és az is megtudható, hogy egy diplomata ellenezte Franz Werfel „A Musza Dag negyven napja” című, a népirtást feldolgozó világhírű regényének megfilmesítését.
Kisebb terjedelemben ugyan, de helyet kap a kötetben a kurd kérdés is, amely úgy tűnik föl, hogy a rendezés felé halad. Fodor Gábor turkológust meglepte e témának a felvetése a könyvben, s úgy ítélte meg, hogy a szerző talán túl optimista a kurd rendezés jövőjével kapcsolatban. Flesch elmondta: az írás közben föllelt újabb dokumentumok némileg magukkal ragadták.
