A könyv elsőként adja közre magyar nyelven – új dokumentumokkal és elemző írásokkal kiegészítve – a jeles olasz embermentő, Giorgio Perlasca visszaemlékezéseit. A könyv a Mundus Novus Kiadó gondozásában, a Wallenberg-emlékév alkalmából jelenik meg.
„Perlasca igaz emberségét és emberi nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bátran, életveszélyesnek nevezhető, emberéletek ezreit mentő magatartásáról évtizedekig nem beszélt, érte előnyöket, kitüntetéseket nem várt, szinte titokban tartotta azt. Magyarország zsidósága hálával emlékezik rá, és áldja az igaz ember emlékezetét.” (Schweitzer József, nyugalmazott országos főrabbi)
RÉSZLETEK A KÖTETBŐL
Franco Perlasca: Egy olasz férfi életrajza
A szerkesztő jegyzete: Az Olasz Posta (Filatelia) az olasz hős, Giorgio Perlasca születésének 100. évfordulója tiszteletére bélyeget nyomatott, egyúttal egy díszes kis albumot is közreadott, amely a bélyeg, illetve első napi boríték mellett egy DVD-t is tartalmaz, olyan dokumentumokkal, amelyek nyomtatásban eddig még nem jelentek meg. Közülük most az elsőt, Perlasca fia, Franco visszaemlékezését adjuk közre édesapja életútjáról, írott formában, két nyelven.
Narrátor
Giorgio Perlasca 1910. január 31-én született Comóban, de a család rövidesen átköltözött a padovai provinciában található Maseràba, ahol az apa, Carlo munkát kapott. Perlasca fiatalon csatlakozott a dannunziói, nacionalista áramlatot magáénak valló fasisztákhoz. A harmincas években mint önkéntes előbb Kelet-Afrikába, majd Spanyolországba ment, ahol egy tüzérezredben harcolt Franco tábornok oldalán. Amikor a spanyol polgárháború befejeztével visszatért Olaszországba, fasizmussal való kapcsolata válságba került az 1938-as faji törvények, illetve a Németországgal való szövetség miatt.
Franco Perlasca
…És ekkor már apám nem volt többé, legalább is a szó klasszikus értelmében fasiszta, habár sosem vált antifasisztává. Valójában katonai tapasztalatai akkor, a második világháború idején értek véget.
Ő, aki a két világháború között mint önkéntes harcolt, nem lett katona, hanem a SAIB állami vállalat bízta meg – ha használhatom ezt a kifejezést – azzal a feladattal, hogy húst szerezzen, vásároljon a hadsereg részére a keleti országokban, mint az olasz követségek egyfajta kereskedelmi kiküldöttje. Előbb Jugoszláviába ment, aztán kelet felé, ahogy fokról fokra a háború kitolódott, mígnem 1942–1943-ban Budapestre került.
Magyarországon sajátos politikai helyzetben találta magát. Az ország kétségkívül a németek szövetségese volt, Horthy admirális azonban széleskörű függetlenséggel bírt a németek tekintetében. 1944. október 13-án államcsíny következett be, Horthy eltávolították, és a hatalom a nyilasok, a magyar nácik kezébe került. És akkor elkezdődött a terror.
Veszélyes helyzetbe került Perlasca is, aki korábban nem csatlakozott az új Olasz Köztársasághoz. Harcolt azonban Spanyolországban, s rendelkezett egy olyan dokumentummal, amely segítséget biztosított számára a világ bármely spanyol követségén. Elment tehát a spanyol követségre, s hivatalosan is spanyol állampolgárrá vált, majd együttműködött a spanyol konzullal, Sanz Brizzel bekapcsolódott a magyar zsidók megmentésébe vagy a megmentésükre tett kísérletekbe.
Elérkezett november 30-a, december elseje, és Sanz Briz eltávozott. Akkor kezdődött apám „szélhámosságának” 45 napja, amikor kifundálta, nem a saját, hanem egy spanyol követ szerepkörét. Aminek köszönhetően neki, aki se nem diplomata, se nem spanyol, sikerült megmentenie legalább 5200 zsidó vallású magyart.
Fasiszta volt, amint előbb említettem, nacionalista, dannunziánus, romantikus, ha használhatom ezt a sajátos kifejezést, azonban egy különleges tulajdonsággal bírt. És ez már kezdetben megvolt nála, később is megőrizte: sosem volt hajlandó vakon cselekedni. Mindig a saját fejével gondolkodott, szétválasztva önmagában a jót a rossztól.
Kereste a módját, hogy tegyen valamit és sikerült neki, szerencsére volt rá képessége, hogy sikerüljön, miközben nem került összeütközésbe önmagával, nem volt ideológiai szempontból leláncolt személyiség, akiben az ideológia áll mindenek felett, nem… benne az ember és az ember méltósága állt mindenek felett.
Giorgio Perlasca (az Olasz televízió Mixer c. műsorából):
„…Olyan emberek voltak, akik halálos veszélybe kerültek, és ilyenkor tenni kell valamit, nem? Lehetőségem volt rá, hogy megtegyem, hát megtettem. Igen, azt kérdezi tőlem, hogy féltem-e? Eh, eh, bizony én is féltem.”
Franco Perlasca: „Apám, amikor rátaláltak, immár 80 éves volt, nyugdíjas éveit töltötte. A háború utáni sajátos helyzetben is normálisan élt, bár a háború ugyancsak sok mindent romba döntött.
Magyarországon mindene elveszett, a pénze is, s nagyon is világos volt a számára, hogy soha senki nem fogja azt visszatéríteni számára. Ebben az időben, többek között, Triesztben élt, az anyám trieszti, jobban mondva isztriai. Persze az anyám is mindent elvesztett, azonkívül, hogy a szüleit megölték, anyagi javai Isztriában semmisültek meg.
Így aztán valójában a háború után az életet a nulláról kellett újrakezdeni, pedig apám már nem volt a legfiatalabb, 34-35 éves, amely ma gyakorlatilag semmit sem jelent, de egykor más volt a helyzet az ilyen korúak számára. Csendesen élt, sikerült normális körülmények között elérkeznie a nyugdíjazás pillanatáig, se több, se kevesebb.
Amikor rátaláltak, akkor sem változott meg egyáltalán. Kétségkívül körbejárta a világot, számos megtiszteltetésben volt része, de ugyanolyan egyszerű ember maradt, mint amilyen korábban volt.
Elmesélek egy epizódot, amely jól megvilágítja, amit mondtam. Amikor Budapestre ment, hogy átvegye a plenáris ülésre összegyűlt parlamenti képviselők előtt a Szent István-rendet, amely a legnagyobb magyar elismerés, vonaton ment. Nagyon szeretett vonaton utazni, a repülőt nem nagyon kedvelte. Megérkezett Budapestre, este, a budapesti állomáson már jócskán sötétedett, a budapesti állomás egy végállomás, így tehát itt végződött az út. Látta, amikor beértek az állomásra, hogy szokatlanul élénk a forgalom, a kelleténél jóval nagyobb a fény, sok ember tartózkodik ott, fúvószenekar helyezkedik el, katonák sorakoznak fel, és még minden más. Nagyon kíváncsi lett, akkor még ki lehetett nyitni a vonatok ablakait, így lehúzta, hogy lássa mindazt, ami odakint történik, ezt gondolta: Valami fontos személynek kell érkeznie vagy elutaznia, szeretném látni, hogy ki lehet az. Aztán amikor kinyitotta az ajtót, és leszállt a vonatról, megértette, hogy őrá várakoznak, nem másra.
És mindez a tiszteletadás neki szólt. Nem értette, jó értelemben, nem azért, mert ostoba lett volna, vagyis nem sikerült igazából számot vetnie azzal, miért kellene, miért lenne szükséges mindez a tiszteletadás azért, mert megtettünk valamit, amit közülünk bárki megtehetett volna, vagy inkább meg kellett volna próbálnia, hogy megtegye, igaz, persze, nyilván több vagy kevesebb szerencsével kísérelhették volna meg, hogy megtegyék, de ez a kérdés már más lapra tartozik.
Így gondolkodott ő, ilyen volt korábban, és ilyen maradt később is…”
Narrátor: Giorgio Perlasca 1992. augusztus 15-én halt meg. A Padovától néhány kilométerre fekvő Maserà városka temetőjében temették el. Azt akarta, úgy helyezzék el a földben, hogy a dátum mellett csak egyetlen mondat szerepeljen: „A Világ Igaza”, héber írással.
Schweitzer József: Főhajtás
Jó néhány évvel ezelőtt egy kiállítás alkalmából az olasz fővárosban, Rómában emlékezhettem Olaszország legszerényebb, legemberibb hősére, a megboldogult Giorgio Perlascára.
Akkor is azt mondtam, most is azt kell kijelentenem,az olasznép büszke lehet e nagy fiára.
Hiszen Perlascának tulajdonképpen sem a magyar zsidókhoz, sem a magyar történelemhez, sem Budapesthez semmilyen különösebb kötődése nem volt. Más rendű, másfajta kötödés élt benne, amely az általa felvállalt veszedelmes játékra késztette. A mérhetetlen, bár oly szerény formában kifejezésre jutó humanizmus vitte erre. Hogy ha én jól emlékszem olvasmányaimból, amikor a spanyol követ itthagyta Budapestet, ő megbízás nélkül folytatta az ügyintézést, átvette az iratanyagát, és ami a legfontosabb, a pecséteket. És maga hamisított védleveleket, amelyek, ha elfogadták, bizonyos mentességet biztosítottak az üldözöttek számára. Hiszen magam is átéltem annak idején Kőbányán, amikor felsorakoztattak bennünket, a nyilas elöljáró az egyik kilépő társunk svájci védlevelét a szemünk láttára összetépte. Az üldözöttek jórészének mégis adott valamilyen biztonságérzetet, ha ezt a sokszor hamisított dokumentumot a svájciaktól, svédektől vagy éppen a spanyoloktól megszerezte. Ma már ez első látásra érthetetlen dolognak tűnik. Azonban ez az egyszerű „marhakereskedő”, akinek persze későbbi írásaiból kitűnik, valójában művelt embernek számított, azt használta ki (másokkal együtt), hogy a nyilas kormánynak szüksége volt a semleges kormányok elismerésére, és belement abba, hogy megengedje a semleges országok követségei számára ezeknek az ún. védleveleknek a kiadását.
Tegyük hozzá, aki ismeri a magyarországi zsidóság történetét a hitlerista megszállás idején, 1944. március 19-étől kezdődően 1945. februárjáig, amíg a front átviharzott magyar föld felett, mindenki tudja, hogy az Istenben megboldogult Giorgio Perlasca milyen bátran és milyen leleményesen védte a nyilas rémuralom vérgőzös napjaiban a halálra szánt zsidókat Budapesten 1944 őszén és telén, főleg december elsejétől január közepéig, a spanyol ügyvivő távozásától Budapest felszabadításáig. Nemcsak védlevelekkel, hanem azzal is, hogy a spanyol védett házakban, amelyekben több mint 5000 ember bújt meg, napi körútjaival, miközben szinte állandóan, példa nélkül álló merészséggel vállalta az összeütközéseket a be-betörni akaró nyilasokkal, folyamatos védelmet nyújtott, és hála kemény és kérlelhetetlen kiállásának ezek, és szinte (néhány eltévedt golyó vagy bomba áldozatait leszámítva) csak ezek a helyek érték meg érintetlenül a felszabadulást.
Perlasca igaz emberségét és emberi nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bátran életveszélyesnek nevezhető, emberéletek ezreit mentő magatartásáról évtizedekig nem beszélt, érte előnyöket, kitüntetéseket nem várt, szinte titokban tartotta azt.
Magyarország zsidósága hálával emlékezik rá, és áldja az igaz ember emlékezetét.
A zsidó tanítás szerint minden nemzet fiának, aki igaz embernek bizonyul, része van az örök üdvösségben.
Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy az olasz haza e nagy fiának emlékére, reá áldást mondhattam egykor az olasz fővárosban, és most számos fontos tényt feltáró emlékiratai magyar nyelvű kiadásának pillanatában is ezt megtehetem.
Perlasca hitünk szerint részese a lélek örök üdvösségének.
Prof. Dr. Szita Szabolcs, a történettudományok doktora, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója ekként foglalta össze Giorgio/Jorge Perlasca mentőmunkáját:
1944 decemberében a front, a szovjet haderő a magyar fővároshoz közeledett. A budapesti spanyol ügyvivő, Sanz Briz elhagyta Budapestet. Útban hazafelé, december 14-én Svájcban összefoglaló jelentést készített. Lequerica külügyminiszterhez intézte, a budapesti spanyol követség zsidókat védelmező tevékenységét október 15-től tekintette át. Leírta, hogy a Szálasi – kormány szerveivel megküzdve az ideiglenes (francia nyelvű) spanyol útlevelet először száz, majd „fáradságos utánjárással” hivatalosan háromszáz zsidó védencüknek állították ki. Egy-egy útlevélen több családtagot is feltüntettek, így 352 személyt vontak spanyol védelem alá. Az ügyvivő jelentette, hogy ekként „enyhén meghaladták” az engedélyezett számot.
„Kihasználva a zűrzavart és az országban uralkodó anarchiát” – madridi külügyminisztériumi utasításra (!) – a zsidók védelmezésére, deportálása vagy internálása elkerülésére védleveleket adtak ki. Ebben megállapították, hogy a védlevél birtokosának rokonai vannak Spanyolországban és a budapesti spanyol követség védelme alatt áll. „Az ilyen védlevelek haszonélvezője 1898 izraelita volt, akiknek a legnagyobb része megmenekült.”
Mindkét spanyol követségi okmány érvényessége három hónapra terjedt ki. Megújításukat a további háborús eseményektől, a madridi külügyminisztérium jóváhagyásától tették függővé. További 15, szabályos útlevelet állítottak ki azoknak, akik az egykori ottomán birodalomból vándoroltak Magyarországra, és megőrizték spanyol nyelvüket. A 15 spanyol úti okmányon negyvenöt személy neve szerepelt. A magyar rendészeti hatóságok hamar észlelték a menekítéshez engedélyezett létszám meghaladását és „ismételten jelezték, a hogy a spanyol házak 300 fölötti lakosait el fogják távolítani”.
A fennmaradt adatok szerint Ángel Sanz Briz eredményesen megharcolt a Szálasi – kormány külügyminiszterével, báró Kemény Gáborral. Határozottan leszögezte, hogy a szefárdok védelme a spanyol hatóságok hagyományos politikája. A szefárd zsidók spanyol oltalmát Bulgária és Románia is elfogadta. „Az itteni megszálló hatalom is tiszteletben tartotta”, csak azt a feltételt írta elő, hogy szállítsák el őket Spanyolországba.
Az állomáshelyéről távozott ügyvivő végül úgy összegezett, hogy érvelése a magyar külügyminiszterre „bizonyos hatást gyakorolt”. A legfontosabb eredmény az életek mentéséhez az időnyerés volt. „Elhárítottuk, hogy – mint az elég nagy számban megesett az Svédország és különösen a Svájc védelme alatt állókkal – a külföldiek számára kijelölt gettó házaiból elhurcolják és deportálják őket.”
A jelentés idején már az álügyvivő, Jorge Perlasca lépett Sanz Briz helyére. Teljes odaadással végezte az általa felhagyott életmentést, a „spanyol védett” zsidók, további rászorulók oltalmazását. Ha kellett, a nyilas vezetőkkel tárgyalt, spanyol ügyvivőként mentett, ahol tudott. A kiskorúak mentésében, a gettóélet előli megkímélésében jól szolgáltak a spanyol követség diplomáciai rendszámmal közlekedő személyautói. Ezeket Perlasca és néhány vele tartó bátor magyar zsidó, köztük dr.Farkas Zoltánjogtanácsos használták.
A nyilas vezetők megtévesztésére Perlasca úgy is taktikázott, hogy védencei biztosítása végett naponta többször autózott. Feljegyzéseiben olvastuk: „Hogy látogatásaimat még feltűnőbbé tegyem, a nagy Forddal megyek, amelyen természetesen nagy spanyol zászló lobog. Beszélgetek a szolgálatban lévő tisztekkel és ajándékokat osztogatok.”
Az álügyvivő és odaadó munkatársai leginkább a CD jelzésű, ötszemélyes amerikai Buick személyautóval közlekedtek. A mentés egyik aktív részese, a francia Gaston Tourne a személyes kockázat, a bátorság mellett ezt fontos feltételnek tartotta. „Autó nélkül abban az időben, főleg követségi autó nélkül, életveszélyes lett volna.” A Buick december 31-én – védenceiknek élelmet szállítottak – egy bomba becsapódása következtében használhatatlanná lett. A mentés veszélyei kapcsán felidézzük, hogy december 24-től a magyar fővárost a szovjet haderő körülzárta. A budapesti utcai harcok intenzitását, az elhúzódó ostromban a lakosság különféle szenvedéseit, a csapások sorát az egyetemes hadtörténetben napjainkban Leningrád (ma Szentpétervár), Sztálingrád (ma Volgográd) és az ugyancsak rommá tett lengyel főváros, Varsó háborús ostromával együtt tárgyalják.
Perlasca a Szent István park 35. sz. spanyol védett ház lakóit nagy eréllyel segítette. Volt, hogy rendőrökkel vagy csendőrökkel is őriztette, védelmezte a vérszomjas fosztogatókkal, nyilas gyilkosokkal szemben. Tevékenységét a még Budapesten működő diplomaták is értékelték, legalizálták. December 24-i közös tiltakozó jegyzékükön spanyol ügyvivőként szerepelt.
Az autós embermentéseket Giorgo Perlasca szerencsésen túlélte. Humanitárius akcióit megőrizte a hálás emlékezet. „Patronáltjai biztosak voltak abban, hogy az adott pillanatban gépkocsiján megjelenik, megmenti a rászorulókat.” December végén a nyilas veszély miatt – mint Raoul Wallenberg svéd követségi titkár – maga is mindinkább védelemre szorult. Négy jól felfegyverzett csendőr a követségi épületet biztosította. Alkalmilag személyét védték gyalogos vagy autós mozgásakor a folytonossá vált támadások ellen. A halált így is csak nagy szerencsével lehetett elkerülni. Perlasca magyar összekötői közül Bárdos György joghallgatóval, tartalékos főhadnaggyal 1945. január 6-án a nyilasok végeztek.
Az álügyvivő 1945. január 16-ig tartó életveszélyes és áldozatos mentőmunkáját egykorú feljegyzései hitelesítik. A fennmaradt névlisták, jelentések alapján feltételezhetjük, hogy a különböző időszakokban, eltérő formákban spanyol védelem alá helyezett üldözöttek száma Budapesten megközelíti a nemzetközi irodalomban definiált 5200 embert.
Perlascát elfelejtik, negyven év múlva felkutatják
A háború után Perlasca a magyar fővárosból vonattal visszatért Triesztbe. Elutazásakor korábbi védencei búcsúztatták, ezután a nyilvánosság előtt több szó nem esett róla. Egy kisebb jobboldali pártban (Jedermann-Partei, „Uomo Qualunque”) vállalt funkciót. A korszak több neves olasz kereszténydemokrata politikusának kívánt számot adni budapesti élményeiről. Kezdeményezése érdektelenségbe ütközött, fogadásra nem talált. Az 1940-es évek végén vissza akart látogatni Magyarországra, de nem kapott beutazási engedélyt.
Budapesti élményeit rögzítő jegyzeteit a régió lapjának – Messagero Veneto – közlésre ajánlotta fel. 1952-ben visszakapta, várt közzététele elmaradt. Így kényszerűen évtizedekre lezárta mindazt, amit másokért átélt, megszenvedett. Időnként a múlt képei felvillantak előtte. Ilyenkor eltűnődött, hogy valójában megesett vele, vagy csak fantáziál az egykori üldöztetésről, a tömeges budapesti embermentésről? Aztán emlékezete kútjának mélyéből felidézte magában a megélt körülményeket, emlékképeket és adatokat. Ekként győzte meg magát, hogy nem fantáziál, igenis ott volt, amit agya megőrzött, megtörtént. (Ez a jelenség évtizedek után számos túlélő esetében ismert. Szerző megjegyz.) A történtekről családjának sem beszélt.
Giorgo Perlasca hősi helytállása az 1980-as évek végén bontakozott ki a feledés homályából. Néhány egykori budapesti védence rábukkant a Padovában szerény körülmények között élő embermentőre. 1988-ben megkapta a Világ Népeinek Igaza izraeli kitüntetést. 1989-ben meghívták Budapestre, ahol – mint a továbbiakban Spanyolországban és Olaszországban – ünnepélyesen köszöntötték, magas kitüntetéssel ismerték el.
Az embermentő dicsősége
Az 1992-ben, 82 évesen Padovában elhunyt, Maserában eltemetett Perlasca emlékét több helyen őrzi a hálás emlékezet. A padovai Palazzo Moroni belső udvarán 1993-ban avatták fel tiszteletére Piero Perin olasz művész készítette emléktáblát. Como városban Itália nevében az alpesi tópart sétányán árnyas fák alatt kőből szép Perlasca emlékművet emeltek.
Budapesten a XIII. kerület Szent István park 35. sz. házon emléktáblája van. „Örök értékű tanuságtétele” iránti tiszteletből 1993 februárjában több szervezet, intézmény összefogásából létesült. Mellszobrát (Diego Cudin olasz szobrász alkotása) a Nemzeti Múzeum közelében, a Bródy Sándor utcában,az OlaszKultúrintézet bejárata előtt találjuk. Olasz adományból, 2008. január 22-én, Perlasca fiának jelenlétében, Paulo Guido Spinelli budapesti olasz nagykövet avatta fel. Nevét a legnevesebb embermentők sorában aranybetűkkel örökítették meg a Dohány utcai zsinagóga emlékkertjében is.
Kőbányán, a főváros X. kerületében, a Maglódi út 8. sz. alatt Kereskedelmi, Vendéglátó-ipari Szakközépiskola működik, a patinás intézményt 1997-ben Giorgo Perlascáról nevezték el. A névadó helytállását felidézve a tanárok, tanulók közössége évente Perlasca-napot tart.
Perlasca tiszteletére 2002. április 16-án bronz mellszobrot állítottak, az ünnepi beszédet Pálinkás József, oktatási miniszter tartotta. Az emlékezetes megemlékezésen több magyar közéleti személyiség, Giovanni Battista Verderana olasz nagykövet és tíz európai iskolából ötvenöt meghívott vett részt. Említést érdemel, hogy 2004 őszén Budapesten is nagy sikert aratott Perlasca – Egy igaz ember története című film, Alberto Negrin rendező alkotása. A háborús filmdráma olasz-magyar-francia-svéd kooperációval készült, Perlasca tetteit Luca Zingaretti színész elevenítette fel.
Láng Éva, Perlasca egyik magyar védence a Bródy Sándor utcai mellszobor avatásakor hűen jellemezte immár felejthetetlen megmentőjét: „Perlasca hitt abban, hogy egy olasz embernek az a feladata, hogy embereket mentsen meg. Ö egy valódi keresztény ember volt”.
Éppen évtizeddel ezelőtt, 2002-ben mutatták be a Perlasca – egy igaz ember története / Perlasca un eroe italiano című, színes, magyarul beszélő, olasz–magyar–francia–svéd háborús filmdrámát. A film egy ideje a youtube-portálon szabadon megtekinthető. Tessék kattintani:
